Kuss, én így szállok le a lóról - jelentette ki Orbán Viktor, miután Matolcsy véletlenül felhívta a figyelmet a pofára esésre.

Ti ezt valószínűleg úgy hallottátok, hogy "Világnemzetet építünk".

Mert a világnemzet igazából csak a B-terv, még nekik is. Azért találták ki, amiért a Mindenideköt-öt és az azért-utána-gyertek-visszát. Mert az elvándorlás azt jelenti, hogy ennek az országnak a hasznosabbik fele undorodik. De ők azt szeretnék, ha valami mást jelentene. Bármi mást. Mondjuk azt, hogy mi (értsd: OV) direkt küldünk diaszpórát a világba. Mi kérem világnemzetet építünk. Direkt így akartuk!

Nem OV volt az első, akinek ez a remek ötlete támadt. Ahogy Király Rák is megmondta, Ceauşescu is úgy képzelte, hogy ő rajka tele románokkal a világot, akik majd jól kémkedni fognak nekik. Elvégre ha a lengyelek, csehek és németek is adhattak amerikai külügyminisztert (Brzezinksi, Albright és Kissinger), a románok meg adhatnak alelnönök, bibibííí.

Szóval jön ez a gonosz, öregedő kis akarnok és kijelenti, hogy ő küld minket külföldre. Nem is előle menekülünk és az ország ellen, amit segített elhülyíteni, á dehogy. Hogy aztán majd az ő szekerét húzzuk külföldről is. Megteheti, hiszen túszokat hagytunk hátra. Családot, barátokat. 

Welcome to Twentieth Century Motors

Olvasom ma ezt, egy érzelmes felsírást, hogy majd rájönnek a gonosz törpék és a buta emberek, hogy mit tesznek és mihez tapsolnak, és akkor majd könyörögni fognak nekünk, hogy jöjjünk vissza.

És eszembe jut róla ez:

The book explores a dystopianUnited States where many of society's most productive citizens refuse to be exploited by increasing taxation and government regulations and go on strike. The refusal evokes the imagery of what would happen if the mythological Atlas refused to continue to hold up the world. They are led by John Galt. Galt describes the strike as "stopping the motor of the world" by withdrawing the minds that drive society's growth and productivity. In their efforts, these people "of the mind" hope to demonstrate that a world in which the individual is not free to create is doomed and that civilization cannot exist where every person is a slave to society and government.

Wikipedia on Atlas Shurgged

Ayn Rand ikonikus regénye arról szól, hogy egy gazdasági válság utáni Egyesült Államokban felüti a fejét a segítő állam, államosításokkal, hatósági árakkal, cégek, találmányok kisajátításával próbálnak kilábalni - miközben az állami lépések haszonélvezője ugyanaz a néhány iparosnak álcázott oligarcha (rentier), akik a válságot is okozták.

Eközben a társadalom produktív és újító tagjait démonizálják, mondván csak az a fránya önérdek és a profit hajtja őket. Populizmus, boszorkányüldözés, autodafé, ahogy az kell, míg végül ezek a kártékonynak ítélt elemek önkéntes száműzetésbe vonulnak, hogy bebizonyítsák: nélkülük meg nem fog menni.

A különbség csak annyi, hogy a jelenlegi Magyarországról lelépünk, míg az Egyesült Államokban fel sem merült, hogy egy annál is menőbb helyre szökjenek (hisz maga az USA is úgy jött létre, hogy a megmerevedő Óvilág kivetette magából az aktív tagjait).

A regényben az értelmiség, az ész, a szorgalom (iparosok és amit ma start-up-oknak hívnánk) egy völgybe húzódik vissza (Galt's Gulch), ahol kivárják, amíg a sok hülye rájön, hogy nekik van igazuk. Akik nem a völgybe mennek, azok csak alantas munkákat hajlandók elvállalni, a professzor hamburgert süt (igen jó hamburgert mellesleg, nem ám trehányan), a mérnök síneket tisztít.

Már ezt sem vette be soha a gyomrom. Nem a hátramaradókat sajnáltam, én örülnék a legjobban, ha egyszer rádöbbennének a hülyeségükre és a történelem engem igazolna. A saját hülyeségére rádöbbenni azonban csak elképesztően okos és magabiztos ember képes. Abból is csak egy darab, sosem egy egész tömeg. Két aggályom tehát:

1) kollektív entitás nem tanul a múltjából és hibáiból,

2) a történelem ezért nem igazol senkit.

Történészek, na azok igen. És az újabb korban már spin doktorok is. De a történelemből még soha semmi hasznosat nem tanultunk. Hogy is tehettük volna, hiszen épp azért révedünk bele, hogy a korlátainkat minél jobban lássuk, nem azért, hogy a lehetőségeinket megismerjük. (Aki nem hisz nekem, az kérdezze meg a mai magyar politikai elitet, hogy szerintük rossz dolog-e a valutaháború és utána merje a szemembe mondani, hogy tanultak belőle bármit is.)

De visszatérve a konkrét példákra, a neomagyar exodusra és Galt's Gulch-ra - nem lesz itt semmiféle rádöbbenés. A hátramaradó politikus császárpingvinek és alattvalóik jól meg fogják győzni magukat és egymást, hogy mindezt valaki más okozta, nem ők. Hiszen ők végig komolyan gondolták, hogy a nemzet érdekében tesznek - bárki legyen is az a nemzet és bármi legyen is az érdeke.

Hiszen ők szeretik az unokáikat, épp azért kérnek több nyugdíjat. Hogy adhassanak belőle. Az a biztos, nem mindenféle kétes munkaerő-piaci könnyítés, amiből ki tudja mikor lesz nyugdíj.

Azért abban lehet valami, hogy aki tenni akar, tényleg lelép. De nem azért, hogy ezek a keszegek bármit is tanuljanak belőle, hanem hogy a kritikusoknak legyen egy magyar politikától független egzisztenciájuk. Mert itt már mindent benőtt az állam, a cinikus törpe és másikoldali elődeinek hathatós segítségével, valós alattvalói igényt kielégítve. Írhat blogot, támogathat ellenzéki rádiót, mozgalmakat, kutatóintézeteket, egyetemeket, ahol valami értelem meg-megcsillan időnként. Persze csak ha már nem kell félni, hogy a rokont kirúgják, a gyerekünkre meg ráröppen a NAV. Még haza is jöhet egyszer, megüdvözülve. Megpróbálhat jobbítani. Bár elég sok vén elefánt hazajön meghalni ("otthon már középvezető/miniszter lehetnék"), aztán mégsem hoznak nyarat.

És nem, nem azért megyünk, hogy kémkedjünk a vezírnek, vagy hogy szívességet tetessünk neki a nehezen megszerzett külföldi munkahelyünkön. Nem azért megyünk, hogy beépüljünk bárhová is, hanem hogy kiépüljünk ebből a mocsárból.

A világnemzet második generációja

Az egészben az a legcsúnyább, hogy akárhogy teszünk, az a cinikus kis akarnoknak kedvez.

Ha lelépünk, csökken a változás iránti belpolitikai igény. Nem látszunk az utcán, nem verjük az asztalt a munkanélküli hivatalban, nem is próbáljuk meg lebontani a gerontokráciát. 

Ráadásul a családi érzéseinken is ő keres, hiszen pénzt küldünk haza, ami bebetonozza a sültgalamb-kultúrát a kedves rokonokban.

Ha elfelejtünk hátrafelé szavazni, akkor még a szavazatunktól sem kell félnie.

És a legcsodásabb, hogy az emigránsok második generációja rutinszerűen bigott, túlkompenzáló ősnacionalistává válik. Ennek több oka is van.

...some older members of Britain’s Asian community complained that their second (and third) generations had picked up bad habits, such as public unruliness, from the locals. Similarly, a British sociologist writing about Jewish immigrants in 1900 admitted that anglicisation was hardly “a process of unalloyed improvement”. Second-generation Jews, he wrote, “are apt to pick up the fashionable vices of their adopted country. If swearing, betting and a passion for the turf are to be taken as the hallmarks of our nationality, the young English Jew… must be allowed to be British to the core.”

And the assertiveness of the second generation is not always a bad thing. It stems, in part, from a valid and valuable feeling: that second-generation immigrants are entitled to all the rights and opportunities of other citizens (though in Germany, whose Turkish immigrants have historically not been afforded equal rights, the situation is more complex). The first generation, by contrast, is typically more willing to live with slights and marginalisation, viewing them as part of the sacrifice of migration, and sometimes harbouring a hope of returning one day to its original motherland. Tricky intergenerational rifts sometimes result—as is the case with some British Muslims and was once the case with Britain’s Jews—with the second generation regarding the first as cowed and meek.

 

Mind a muszlimok, mind egy évszázaddal korábban a zsidók esetében megfigyelték, hogy a második bevándorló generációval (vagyis a bevándorlók ott született gyerekeivel) több volt a beilleszkedési probléma, mint az elsővel. Ennek felületes olvasata, hogy a második generációban vegyül a kishitűség és másság-érzet a befogadó országra jellemző jogosultság-érzettel (entitlement culture).

A szüleik még örültek a lehetőségeiknek, fellélegeztek, hogy vége az óhazában jellemző politikai, gazdasági vagy vallási zaklatásnak, és szorgalmasan dolgoztak az új országban. Ők választották az új helyet, igyekeztek tehát normálisan viselkedni.

A gyerekek ebből már semmit nem értenek. Nem tudják, és ha tudják is, nem értik, miért kellett elhagyni a régi országot. A politikai, vallási üldöztetés nem velük történt, azt hiszik, ha valaha kaptak egy bírságot, már tudják is, milyen lehet a magyar NAV-val hadakozni. Csak azt értik, hogy ők is ugyanolyan állampolgárok, tele vannak jogokkal és (fiatalok révén) dühösek, amiért mégis valamiben mások.

Erre jön még, hogy kamaszkorban ők is szeretnének különlegesek és menők lenni és minden menőségek legmenőbbike a menőnek születés. Ki ne ábrándozott volna még arról, hogy nem annyira unalmas a családfája, mint amilyen, hanem mondjuk valami hercegnek a titkos kölyke. A bevándorló-gyerekek pedig rutinszerűen nyúlnak a mesebeli óhazához különlegességük forrása után kutatva. Egy egzotikus országgal dobálózni majdnem olyan menő, mint amilyen ciki. Ha nem próbálja letagadni (egyik rossz alternatíva), erőszakosan próbálja mindenkire ráerőltetni.

Innen a rengeteg nacionalista emigráns. Meg persze azokból a kivándorlókból, akik valamiért még mindig bűntudattal vannak, amiért nem szenvednek többé, és mert valami homályos érzés azt dúdoltatja velük, hogy itt élned-halnod kell.

De azért próbálkozni szabad