Nem az, hogy csak négyévenként lehet benne szavazni.

A konzultációk, népszavazások, közvélemény-kutatások és a sötétzöld bázisdemokratikus, direkt demokráciás ötletek is éppen ezért nem oldanak meg semmit. Nem az eredeti problémát szüntetik meg.

Az eredeti problémát ugyanis nem lehet megszüntetni.

Oké, tudjuk le az okosságokat:

1. A demokrácia elleni legjobb érv 5 perc egy random választóval (Churchill)

2. Itt mindenki hülye csak én vagyok teáskanna racionális (Jut eszembe, itt ez a jó kis tanulmány arról, hogyan hitetjük el magunkkal (rationalize), hogy mindenki más sunyi/ostoba, hogy a saját sunyiságunkat elkerülhetetlennek tüntessük fel: Conveniently Upset: Avoiding Altruism by Distorting Beliefs About Others)

3. Ezeknek a félázsiai parasztoknak? (Én már évekkel ezelőtt megmondtam, hogy lenéz minket, csak ugye olyan nehéz elhinni. De igen ... téged is. De!)

4. Cenzuuuust!

És akkor még egy bon mot és aztán tényleg abbahagyom: A többségi választás csak az összes többi alternatívánál jobb. (Churchill) Azaz nem jó, csak a legjobb.

És akkor a válasz:

A direkt demokráciával ugyanaz a baj, mint a képviseletivel.

A német zöldek kampányolnak, hogy legyen mindenbe közvetlen beleszólása mindenkinek. Nincsenek kétségeim a jóindulatuk felől és azt is értem, mitől idegesek, de sajna nem ez a megoldás a problémára.

A tünet, amitől mindenki kiakadt, hogy a választások között olyan is történik, amit (szerinte) nem ígértek, nem történik meg, amit (szerinte) ígértek neki, a politikai kartellpárt nevű kollektív entitás képes és csak megy, amerre kedve tartja, esetről-esetre válogatva meg az álláspontját. (Bár szvsz jobb is, ha inkább nem tartja meg az kampány aktusa közben elhörgött fogadalmait.)

A képviseleti demokráciának oka van.

Elvégre az ország érdekeit is képviselik (ha már kitalálták, mi legyen az) és az nem feltétlenül ugyanaz, mint a legtöbb választó vélt vagy valós érdeke. Ilyen értelemben mármiféle kötött mandátum (legyen az frakció vagy választókerület által kötött) a megfontolt döntésben akadályozza meg szegény politikust. (Hogy az ő szellemi képességeikkel miért nem példálózik soha senki komolyan? Külön-külön mindig savazzák őket, de úgy általában nem. Mintha a képviselő hirtelen tájékozottabb és okosabb lenne attól, hogy felutazik Pestre.)

Konszenzus?

A konszenzus az a válasz, amit a legkevesebben elleneztek.  Mert hát nem lehet mindig mindenkinek jó. Az Occupy mozgalom egyik ideálja, a konszenzusos döntéshozás, mindig mindenben.

Erről nekem egy német dokumentumfilm jut eszembe, ahol városiak költöztek le egy elhagyott uradalom-félébe, apránként felújították és ott csak úgy voltak. (Mondjuk mindnek olyan pénzkeresete volt, ami a fránya fogyasztói társadalom nélkül nem ment volna, de mindegy.) Egy darabig ámulva néztem az idillt. Egészen olyan érzésem lett, mintha valamit nagyon nem tudnék.

Aztán úgy egy órával a kezdés után elkezdett pattogzani a cukormáz. Kiderült, hogy konszenzussal döntenek, hogy ki költözhet be, ki vehet ott lakrészt, amit utána hogyan újíthat fel! Szal odamész a pénzeddel, megnézegetnek, körbeszaglásznak, félrevonulnak dönteni rólad és kijelentik, hogy nem vagy jó nekik. Az ilyen nekem akkor sem kellett volna, ha történetesen elég jó vagyok. És mikor éppen beleölöd a megtakarított pénzedet az új hajópadlóba, bejönnek megszavazni, milyen színű legyen. Nem vicc.

Aztán az is kiderült, hogy a közös költséget elég nehéz úgy előteremteni, hogy valakik hippik, mások meg jól keresnek, ezért évente párszor valami közösségi fesztivált szerveznek, ahol ők maguk a színészek, a büfések, a gyerekvigyázók, és a takarítók, a fesztivál alatt pedig mindenki beöltözik elfnek, tündérnek és felváltva ugrál az erődben a fák között, hogy a látogató gyerekek ámuldozhassanak. Nincs kivétel.

Na, itt megborzongtam. Belegondoltam, hogy nekem ezt kéne játszani a lakóközösséggel - választott vagy sem - a közös költség helyett. És hát a kötelező szívesség-barter nem az esetem.

A film vége felé az értelmesebbje panaszkodott is, hogy ez azért időnként nagyon nem kóser, csakhát az ide beköltözésnél csak a kiköltözés nehezebb: kell találni egy vevőt, akit a többi holdkóros befogad és aki hajlandó helyetted elfnek öltözni és fesztiválon pincérkedni közös költség gyanánt.

Lobster-következtetés: a közvetlen demokráciához nem elég a relatíve kicsi politikai közösség (ld. Rousseau álma, ami csak Genfben volt elképzelhető, még ő sem gondolta, hogy egész államok vezessék be, pedig neki aztán volt fantáziája.) Lehet, hogy még így sem ideális a folytonos konszenzus.*

A többségi döntés csak az, ami: a többség által kiválasztott opció. 

Az egyik étel a menüről. (És ha már itt tartunk, én akarom írni a menüt. Önként, ingyen társadalmi munkában bevállalom, tényleg.)

A menüvel is lehetnek bajok (milyen pártok vannak már?), a séf is lehet dilettáns (pártprogramok), nem kóstolt még mindneki mindent és a többségnek sincs definíció szerint igaza. Csak többen vannak.

Persze mindenki, aki csak egyszer a többségére hivatkozott érvelés helyett, megérdemli, ha utána visszanyal a fagyi. Egy döntés nem attól jó, hogy a többség annak tartja.

Nincs is helyes döntés.

Mert mi a helyes? Kinek? Anyagi vagy szimbolikus értelemben? A valóságban jó neki, vagy csak annak érzi? Ha egy politikusnak választania kell aközött, hogy megold egy problémát, vagy hogy mindenki azt hiszi, hogy megoldotta, az utóbbit választja. Mert ha csak megoldod, egy sor kellemetlen dolog történhet:

1. Másnak tulajdonítják, nem neked hálálkodnak

2. Azt hiszik, hogy nélküled is tudnak élni.

3. A legközelebbi választásokig tuti elfelejtik, hogy kinek kéne hálásnak lenni.

A kollektív cselekvés sokdimenziós mátrix,

amit végtelen sok változó szel keresztbe. Úgy mint: vélt/valós álítások és érdekek, állítások/hazugságok/ferdítések, emóciók, önbecsapások és dühödt önáltatások. Nem lehetetlen felrajzolni, de csak kevesen tudják észben tartani.

A politikusok tipikusan nem, így csak a legszükségesebbekre koncentrálnak: A választó szubjektív elégedettségére, amit lehet úgy is, hogy nem oldják meg a problémát, csak elhitetik. Hogy hogy ők maguk idézik elő a problémát, esetleg gumicsontokon rugóznak, vagy hangulatot keltenek a másikoldaliak ellen, bűnbakot generálnak, ilyesmi. Röviden: bármit, ami nem fontos. Mint az oviban. És ehhez tényleg értenek is elég sokan. Ezt hívják jó politikusnak.

Tájékozatlanság

A képviselő egy felfuvalkodott tahó, aki nem olvassa el még a kormány által megcinkelt tanulmányt sem.

A választó meg aszerint dönt, hogy hogyan teszik fel neki a kérdést és éppen milyen magyarázatot hallott valakitől, akit nem kérdőjelez meg.

A képviselőket azért küldjük oda, hogy olvassanak végig minden szöveget, vizsgáljanak meg minden elérhető tényt és úgy hozzanak döntést. Erre le sem szarják a valóságot, nem burkolóznak hosszú adatsorokba vagy esettanulmányokba, nem nézegetnek szét a nagyvilágba innovációkért (vagy ha igen, csak önigazolást keresnek). Így végül a nagy házban is csak megalapozatlan véleményeket puffogtatnak majd, mint a választóik.

De ezt sem oldja meg a közvetlen demokrácia, legyen az egy megcinkelt törzsi konzultációs kérdőív ujjlenyomat-regiszterrel vagy egy hűtőmágnes, amelyik minden nap kikéri a becses véleményedet a napi országos ügyekben - feleslegessé téve ezt a pörköltzabáló audis csürhét. Mert a választó ugyanolyan tájékozatlan. Nem is lenne ideje mindenben döntést hozni, de véleménye mindenkinek támad, abban a pillanatban, hogy megkérdezik valamiről.

A jóléti állam hosszú távon logikailag sem összeegyeztethető a többségi demokráciával.

Az egyik legjobb érv a közvetlen demokrácia ellen egyébként Kalifornia (citizen initiatives), és ez még csak nem is a jóléti szolgáltatások miatt alakult így. A világ kilencedik legnagyobb gazdasága gyakorlatilag csődben van és tehetetlen, mert annyit népszavaztak mindenféle kifizetésekről, hogy mára a törvényhozás csak a bevételek 10-30%-a fölött rendelkezhet. A maradékot pántlikázott bevételként szétosztották maguk között a mindenféle referendumon többséget szerzett lakosság-csoportok. (Az is közrejátszik, hogy a törvényhozás képtelen egy adóreformra és még mindig a termékek előállítását adóztatná, amikor már réges-rég a szolgáltatási szektor nagyobb.)

Szóval semmivel nem lennénk beljebb, ha mindig mindenről mindenki szavazna, pláne konszenzussal. Csak tízmillió embernek kéne elmagyarázni azt, amit már a párszáz képviselő ma sem hajlandó/képes végiggondolni. Ráadásul tömegesen mindennél hajlamosabbak vagyunk dichotómiákban gondolkodni, belefeledkezni a gyerekes csodavárásba és meggyőzni egymást, hogy igenis lehet káposzta meg kecske is. Csak valakik valahol elveszik tőlünk.

Különben örömmel jelenthetem, hogy már alakul a választás/kampány problematikára adott Lobster-válasz. De arról majd máskor.

* Mielőtt valaki kitalálja, hogy akkor most a konszenzus helyett a konfliktust, a diffúz hatalomgyakorlás helyett pedig a vezérelvűt támogatom, jelezném, hogy az analitikailag helyes válasz a minél kevesebb döntés elvonása az egyéntől és közösségi szintre delegálása. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy minél kevesebb pénzt kell beszedni és kiosztani, minél kevesebb témát kell közösen kezeléni. A vezető pedig legalább ott nem tehet kárt, ahol mi is tudunk magunktól dönteni. És legalább a felelősség is ott marad, ahol a probléma keletkezik.