Lobsterizmus 101

Friss kommentek

  • Reactor: @desw: Mi az uralkodás első szabálya? MINDENÉRT te vagy a felelős. Erről pedig ennyit. @eff: A nagyvárosban talán jobb? Ott még föld sincs, amit ve... (2022.04.28. 06:36) Emigrálj barátokkal!
  • Reactor: @troll ellenpólus: Valóban igen sokat elért. 8 helyet estünk vissza a GDP-listán, hála neki. Az áldásos gazdaságpolitikája következtében nemhogy a b... (2022.04.28. 00:47) Kis magyar önismeret
  • Reactor: @Quadrille Lobster: Tényleg? Pedig anno Rómában remekül működött. Nem véletlen, hogy az ő birodalmuk mái napig rekorder fennmaradás tekintetében. A ... (2022.04.28. 00:43) Miért zuhan le a gyorsnaszád?
  • Reactor: A társadalom döntő többsége nagy ívben szarik a politikára. Bal, szélsőbal, jobb, szélsőjobb, centrális, horizontális, vertikális, majális...szarják... (2022.04.28. 00:25) A Lobsterizmus saját politikai térképe
  • nevetőharmadik: @Reactor: tökéletesen igazad van. Az elmúlt 9 (!) év során radikálisan revideáltam a demokráciáról vallott nézeteimet, és meggyőződéssel állítom, ... (2022.04.27. 14:55) Politikai tőke és kapzsiság
  • Reactor: Adblocker telepítés. És onnantól békénhagynak a reklámokkal. Aki meg azért nem barátkozik veled, mert szerinte nem vagy elég divatkövető, trendi, va... (2022.04.27. 05:55) Nem ügyfél vagy, hanem termék. Úgyhogy megéri téged szívatni

Szülő < Felnőtt

2017. 01. 18.

Észrevettétek, milyen gyakran menekülnek emberek a szabadság elől?

Ennek baromi egyszerű oka van. Nem, nem a felelősség. Vagyis nem úgy. A felelősség tényleg fájdalmas, csak éppen a legtöbb ember pont elkerüli. Mégpedig azzal, hogy nem hoz döntést, csak sodródik és reagál az elvárásokra. Akkor pedig tényleg sok a munka meg a szívás, de az nem felelősség. Az csak munka és szívás. 

Ha nem hoztunk döntést, hanem csak sodródtunk, vagy ha nem mi hoztuk a döntést - akkor hiába ugyanakkora a  szívás, sokkal könnyebben viseljük, mert az nem igazi felelősség. (Vagy hát már aki könnyen viseli...) De nem mindig ez az oka annak, hogy valaki menekül a döntési szabadság elől.

 australia_vice.jpg

Az igazi oka annak, ha valaki a szabadság elől menekül, az az, hogy nem tud vele mit kezdeni.

És ez nagyon fájdalmas, mert valamit jelent. Csak nehéz megfogalmazni, hogy mit.

Azt jelenti, hogy nincsenenek saját vágyai, nem képes arra, hogy maga válasszon célt és az úton tartsa magát, nem képes rá, hogy strukturálja a saját kis életét - hanem a külvilágra szorul, hogy tolják és húzzák, basztassák és csábítsák, különben magától ki sem bújna az ágyból.

A "Mit akarok?"-ra pedig azért nem tud válaszolni, mert hiányzik a válasz a "Ki vagyok?"-ra.

A szabadságot az ilyen ember hatalmas ürességnek éli meg, amit nem képes és nem is akar megtölteni semmivel. Valahol, belül valami hiányzik, ahol az énnek kéne lenni, de olyan macerás egy olyat felépíteni, inkább szerepek mögé bújik, hogy azok kívülről megmondják neki, hogy ki ő és mit kell akarnia.

És az egyik ilyen szerep a szülő-szerep.

Nem is akármilyen. Ha egy skálán kéne bejelölni, hogy az életed mekkora részét falja fel azonnal a szülőség, a 100% felé tendálna a dolog. És a szerepek már csak olyanok, hogy a mások életében töltesz be funkciókat - a sajátodban valahogy soha.

Arról nem is beszélve, hogy kurva nagy a nyomás, hogy belemenj az Egyetlen Lehetséges Útba - és ráadásul minél előbb, lehetőleg amikor még nem is akarod. (Akarjad!) Ennek a nyomásnak ellenállni hatalmas energiát emészt fel. (Nem akkorát, mint a gyerek, de ezt csak akkor hiszed el, amikor már késő.) Hát kell ez neked?

Akik így mennek bele a dologba, sodródnak jobb belátásuk ellenére, gyereket vállalnak valakivel, akiben egyáltalán nem biztosak, vagy hamarabb vállalják be, minthogy kedvük lett volna hozzá - nagyjából mind csalódni fognak. De sosem tudjuk meg, mert ha bárki kérdezi, önfeledt boldogságról fognak beszámolni. (Kivéve, ha névtelenül kérdezik őket.)

Csak onnan lehet tudni, hogy frusztráltak és megbánták, hogy dühösen erőlködnek, hogy mások is kövessék őket. Ha annak idején elhitették saját magukkal, hogy nincsen más lehetőség, akkor a kurva életbe, ne is legyen!

 

Új szabály: Boldog ember nem akar megdumálni,hogy csináld te is, amit ő. 

 

És ezek az emberek kevesebbek a felnőttnél. Valszeg soha nem is voltak azok. Definíció szerint nem érték el a felnőttségnek azt a fokát, amikor a saját döntéseiket hozzák meg és vállalják is érte a felelősséget. És már nem is fogják. Persze, "felelősek" lesznek a gyerekért. De ez alatt anyagi és materiális terheket kell érteni, nem a döntés terhét.

Egyesek elhagyják az intézményesített kort - mondjuk amikor diplomáznak. És belépnek abba a korba, ahol van ugyan sok kötöttség (dolgozni kell), de többé senki nem osztja be az egész életüket téli és nyári szünetre, vizsgaidőszakra és nagyszünetre - és ráadásul nem lesz mindenkinek ugyanolyan a beosztása, mint nekik. Mostantól mindent többféleképpen lehetne - és minden döntésedet összehasonlíthatod másokéval. És ez fáj.

Mindent el kell döntenünk. Senki nem mondja meg, mi legyen a munkahelyed (észrevettétek, milyen előszeretettel sorolják egyesek, hogy miért nem lehetett más?), nem mondják meg, hová költözz (még jó, hogy a pénztárcád eldönti helyetted), és nem mondja meg, a sok általad ismert ember (és filmkarakter) közül melyik leszel te.

És előtted mered az a rengeteg megműveletlen idő - más szóval az élet.

Mégis mit kezdjél vele?

Észrevettétek, hogy ha valaki valami nagyon ütőset akar mondani amikor azt firtatod, hogy mégis mi az ő kis saját célja, akkor azonnal elkezdi bizonygatni, hogy olyan nem is lehetséges?

Nem pontosan ezekkel a szavakkal teszi, mert az nagyon átlátszó lenne. Hanem sunyiban azonosítja az életcélt azzal, hogy híressé válsz - majd második lépésben kijelenti, hogy "nem lehet mindenki az". Valóban nem. Nem lehet mindenki híres. Nem is kell. Mert a saját cél az nem az, hogy család és/vagy híressé válás.* Az életcél és az ezért való elismerés (ami legjobb esetben is csak a társadalmi rosszallás hiánya) két külön dolog.

Szóval amikor kilépsz az iskolából és végre lesz fizetésed, élvezed egy darabig, hogy bármikor rendelhetnél pizzát és akkor mész aludni, amikor akarsz. Hogy te választhatsz bútort és elköltheted a pénzed fesztiválra, anélkül hogy kunyizni kéne anyádéktól. Ez mind nagyon remek, csak éppen nem életcél. Nem identitás. Tudom, én is hallottam, hogy állítólag mi ilyenkor identitás keresünk - de a legtöbben csak szerepeket találnak, amiket magukra vesznek és azokhoz igazodnak. Aztán nyígnak, hogy ha valahol szorít - de akkor sem a szerepet utálják érte, hanem egymást.

De idővel a probléma egyre letagadhatatlanabbul ott tátong: nem tudnak mit kezdeni az idővel. Nem tudnak célt találni maguknak. Az isten szerelmére, egyesek még a saját napjukat se tudják beosztani, ha valami nem kényszeríti őket rá.

Persze a célhoz előbb kellene identitás, de ez hosszú és komplikált. Most nem is megyek bele.

De az biztos, hogy az érzés azért olyan zavarbaejtő és ciki, mert valahol belül érzed, hogy nem csak a cél hiányzik, ha nem tudsz magaddal mit kezdeni. Valami egészen mást, valami sokkal fontosabbat is elmulasztottál megtenni. Szavaid nincsenek rá, ezt készséggel aláírom. Még nekem sincsenek, pedig én már agyaltam rajta. A helyzet az, hogy ezekre nincsenek szavaink. Néhány borult filozófusnak van sok vicces szava rá, de nekik csak a nevüket ismerjük, de az írásaikat sosem olvastuk - a definícióik meg csak a többi filozófust érdeklik.

De annyi egészen biztos, hogy nem alakult ki benend egy belső késztetés - semmire. És az milyen már? Talán a lustaság manifeszálódik így? Ajjaj, hiszen azt már az oviban is megmondták, hogy a lustaság jellemgyengeség, a tétlenség meg maga a bűn, vagy mi. Olyan nincs, hogy valaki csak úgy semmit nem csinál. (De igen, van.)

Mindenesetre próbálgatod takargatni és buzgó rohangálással palástolni a túl sok idődet - de érzed magadon azoknak a tekintetét, akik már szintén voltak itt. És biztosan tudod, hogy ők tudják. Egy tini nem venné észre rajtad, de ők tudják, hogy céltalan vagy. Hogy hiába jársz dolgozni meg pénzt keresel, de igazából egy helyben állsz.

Ők tudják, hogy te most üres vagy és nem tudod mivel tölteni a szabadidődet. És egyáltalán hogyan merészelsz te szabadidőt tartani, amikor mások minden percüket beosztják valami nyüzsgéssel meg ügyintézéssel? Biztos, hogy nem maradsz le valamiről, amiről ők nem? Hol tartanál most, ha ugyanazt az időt intézkedéssel töltöd?

Valakik arra fogják, hogy úgyis öregszenek. Mintha a hátralévő idő olyan kevés lenne, hogy arra már tervezni is alig érdemes.

De ez nem igaz, épp ellenkezőleg - az az igazán sokkoló, hogy hány évtized van még előtted. És nem olyanok, mint a gyerekkorod, hogy nem is nagyon emlékszel rá, hanem élettel töltött évtizedek. Döntésekkel töltött évtizedek. És minden döntés változtat valamilyen irányba. Ha nem is felnőttként, de legalábbis nagykorúként töltött évtizedek állnak még előtted. És az ilyen ember gyorsan magára ránt egy szerepet és azzal kérkedik, hogy neki mennyi felelőssége van - ami alatt igazából azt érti, hogy hányan függnek tőle, nem pedig azt, hogy saját döntést hozott.

Ha tehát híres sem leszel és a tömeges utat sem választod a tömegek általi (elképzelt) jóváhagyásért - akkor mégis hogyan tovább? Azért a munkád nem jó annyira, hogy azt akarnád az egész életednek. De ott sem hagynád. Akkor marad, hogy csinálj mellette valami mást, és azt nevezd az életednek - a munkádra pedig nyugodtan fanyaloghatsz tovább.

http://catsofinstagram.com/post/156020280278/from-fristicookie-this-wasnt-supposed-to

 

 

Ezek a szerencsétlenek anélkül ugranak fejest a szülő szerepbe, hogy gyereket akarnának.

 

Amit akarnak az az, hogy ez a kellemetlen érzés elmúljon. A vélt vagy valós számonkérő tekintetek eltűnjenek. Meg hogy a nyaggatás elmúljon. Gyereket (csecsemőt, óvodást, iskolást, tinédzsert, magukhoz hasonló lusta egyetemistát) ők ugyan nem akarnának, vagy még nem. De legalábbis nem azzal a kiábrándító emberrel, akivel már rég megunták egymást - vagy soha nem is jött be, csak nem találnának jobbat.

Vagyis összekötik magukat egzisztenciálisan és genetikailag valakivel, akiben amúgy nem bíznak meg annyira, hogy ne csak a szerepek nevében kommunikáljanak egymással. Az ilyenek aztán nyomoznak egymás után, számonkérik egymástól, amit férj feleségtől számonkérhet. De közvetlenül, egymásnak semmit nem mondanak, csak néha valami sértőt amikor összevesznek.

Aki nem tud mit kezdeni a saját idejével, az inkább hagyja egy kétévesnek, hogy beossza a napja 24 óráját, minthogy saját magára bízná.

És ezzel azt is bebizonyítja a képzeletbeli közönségének, hogy ő ugyan nem lusta, hát hiszen állandóan mozgásban van. Cumit felszed, vitamint beszerez, tanítóbácsival beszél, tízórait csomagol - hát hol lusta ő? Látszólag senki nem gyanúsít senkit semmivel, mégis az egész életünk a lustaság vádjának elhessegetéséről szól. Azért ez elég beszédes.

És ezzel a szabadidő eltöltése nem lesz ugyan többé probléma (miféle szabadidő?), de az elvárások nem csökkennek. Sőt. Azt nem gondolhatta senki komolyan, hogy majd egy gyerekkel kevesebb lesz az elvárás?

Akik tehát akaratuk ellenére felvették a szerepet a legritkább esetben találják meg benne a számításukat. Hadd ne boruljak le a nagyságuk előtt, hogy mekkora emberek, csak mert most már egy gyereket is el kell tartani. Én elhiszem, hogy szívás. Sőt, én már akkor tudtam, amikor ők még nem. De tisztelni csak azt vagyok hajlandó, aki tényleg gyereket akart.

 

Ezzel csak az a baj...

 

Hogy csalódott és dühös embereket szül, akik nem lehetnek másra dühösek. Marad a gyerek vagy a világ. Meg a többi ember.

Az egész otthon kezdődik. Ettől a csalódottságtól lesznek egyesek rettenetesen idegesek és keseredetten próbálnak meggyőzni mindenkit, hogy nincs választási lehetőség. Mindenkinek gyerek kell és még véletlenül sem később, hanem most. A hülye demográfiai duma csak álca. A dühe nem abból fakad. Ő azért dühös, hogy ha ő megszopta, legyen más is sorkatona. Nehogy már kiderüljön, hogy a nem-döntése igenis döntés volt, csak (akkor és ott és neki) rossz!

A szabadság iránti étvágy akkor szokott elfogyni, amikor rájön valaki, hogy ő ugyan nem tudja mire használni. És olyankor elkezd hőzöngeni, hogy akkor másnak se legyen. Például döntési szaabadsága gyerekvállalás ügyében. Vagy bármilyen más szabadsága, ha már itt tartunk.

Nem nehéz észrevenni, hogy az indulat ami a mások életébevaló beleugatásban nyilvánul meg az arra fogja ösztönözni emberünket, hogy politikailag is beleugasson. Majd megszavazza. Azért böfögi vissza a demográfiai dumát is, hogy indokot szolgáltasson a politikai beavatkozáshoz - de maga az indulat nagyon is személyes. De sajnos személyesen nem verheti bele mások életébe. Marad tehát a közvetett módszer. Ha megszavaz egy politikust, aki a törvény erejével ugat bele más családok dolgába, az olyan  mintha a saját felcsatolható hímtagja lenne és helyette penetrálna.**

Na, ezért veszélyesek a frusztrált emberek és ezért verem magam mindig, hogy van döntés, semmi sincs előírva, és hogy próbáld ki magad és számolj le az illúzióiddal, mielőtt másokat is belerángatsz a pánikszerű sodródásodba. Mert annak valahogy mindig más issza meg a levét.

A helyzet az, hogy a nem-döntés is egy döntés. És hacsak véletlenül nem neked való (nem valószínű), akkor bizony fájni fog a következménye. 

Amíg egy szikrája marad benned az embernek, addig az szenvedni fog, hogy mi lehetett volna. Könnyen lehet, hogy semmi. Sőt. Valszeg semmi, mert kifejletlen. Csak arra elég, hogy téged szomorítson, frusztráljon és gyűlölködővé tegyen. Persze a megmondóemberek szerint erre is megvan a megoldás: tessék kiölni magadból az egyén utolsó szikráját is, és akkor majd nem fog fájni. Erről szól az úgynevezett társadalom.

Eldönthetitek, melyikünk javaslata a járható és emberhez méltó: az enyém, mely szerint senkit nem szabad belekergetni semmibe - vagy az övék, vagyis belekergetni és utána üvölteni rá, hogy adja fel és törjön végre meg teljesen - hát nem látja, hogy már gyereke van?

Aki azt hiszi, hogy csak egyfajta teher van, és az anyagi, az nem próbált még szembemenni az elvárásokkal. Nehéz összehasonlítani a kettőt, tudom. De azt is tudom, hogy az utóbbit rendszerint mindenki el akarja kerülni és előbb utóbb feladja a szembemenést. Inkább vesz valaki magára anyagi felelősséget és hatalmas terheket, mintsem tartósan ellenálljon a vélt vagy valós elvárásoknak. Lehet, hogy az anyagi terhektől rettegünk - de a társadalmi nyomás előtt viszont mind megtörünk idővel. Akkor melyik is lehet a súlyosabb?

Persze, lehet az előírt élethez szoktatni magadat meg keresni benne a jót. Mint a párkapcsolati terápiában, amikor arra utasítanak, hogy legyél hálás és keresd benne a jót. Ez amúgy a Stockholm szindróma leírása is, csak mondom: elhiszen, hogy nincs kiút, elkezded keresni benne a jót, és végtelenül hálás vagy, hogy legalább nem még rosszabb. Működő módszer, csak elég kétes. Hadd ne boruljak le előtte.

 

Mielőtt még valaki beleköt...

 

Nem, nem mondtam, hogy mindenki ilyen. A döntési szabadság azt is jelentheti, hogy valaki család mellett dönt - azzal és akkor. És az pont ugyanúgy néz ki, mintha nem döntene, csak sodródna. (De ha most felszívtad magad, hogy te ugyan nem vagy ilyen, akkor az többet mond rólad, mint szeretnéd.) 

Igen, van olyan, hogy valaki családot szeretne és azt is csinál. Akkor, amikor megérett rá. Azzal, aki szintén azt akarja. Ez a poszt nem róluk szól, hanem azokról, akik valami elől futnak és történetesen a családalapítás felé kergeti őket mindenki.

 

 

*Híres, azaz általad ismert. Egyeseknem tudnak elképzelni "sikert" hacsak ők, vagyis az egész világ nem tud róla. Nagyon egocentrikus dolog, de észre sem vesszük. Majd ezt hamarosan megírom (csak angolul), de ezek a siker-definíciók is mind közösségi jóváhagyást feltételeznek. Ha a közösség nem mondja azt, hogy "csináltál valamit az életeddel", akkor nem csináltál. Ha se gyereked nincs, se híres nem vagy, de még csak egy csomó ember életét sem tetted jobbá egy vakcina feltalálásával - akkor megvonják tőled a jóváhagyásukat. Ezzel jelezve, hogy az ő jóváhagyásuk számít. Szerintük. Hát van bőr a pofájukon, mit ne mondjak...

**Ugyanezek az emberek követelnek mindenféle állami biztosítékot meg szabályozást, hogy ez egész világ olyan legyen, mint egy játszótér: ahová el lehet érni, az mind biztonságos. A kerítést nem bánják, az egész cécónak az árába nem gondolnak bele, azt pedig nem értik, hogy az összes szabályozás és az a kamu-biztonság, amit megígérnek nekik, hatalmas korrupciós csupor. Cégek mennek csődbe és akadnak fenn a szabályozáshegyeken, amiket az ilyen szabadság- és felelősségellenes mentalitás hoz létre. Ezek fogadnak el bármilyen megfigyelést örömmel, elég ha valaki a szent gyerMekekre hivatkozik. Pedig saját magukra gondolnak. És ez a mentalitás otthon kezdődik, a saját kis életedben.

123 komment

süti beállítások módosítása