Egy diktatúrát pedig túlélni.

7 milliárd 371 millió ember él a Földön. Mire ezt leírom, 1000-rel megint többen leszünk.

Mindenkinek pontosan egy élethossznyi ideje van – és sehol nem tanítják, mit kéne vele kezdeni. Csak pótcselekvések vannak. A társadalmak standard válasza erre a problémára  az, hogy élethosszig lekötnek olyan dolgokkal, amit nem te választasz. Vagy még nem választasz.

Így a valami rossz elkerülése mozgásban tart akkor is, ha magadtól nem mozognál semerre. A mozgás pedig mozgás, ugyebár, tök mindegy, hogy belső a motiváció, vagy külső.

Ez tévedés.

Rengeteget írok arról, hogy egész társadalmak épülnek pótcselekvésekre. Minél hamarabb, mielőtt az egyed felnőne (olyan 30 évesen) és informált döntést hozhatna, tessék őt beledumálni

1. egy tartós, monogám párkapcsolatba, hogy saját vágyai ellen küzdjön egész életében. (Vagy amikor azt nem, akkor a partnere ellen.)
2. összeköltözéssel, hogy kevesebb helyet foglaljon. (És soha ne lehessen egyedül.)
3. gyerekvállalásba, hogy onnantól kényszerpályára kerüljön, és ne tudja visszacsinálni az első kettőt.
4. hitelfelvételbe, cserébe azért, hogy indoktrináltuk a saját világnézetünkkel, megtanítottuk úgy gondolkodni és azt hinni, amit mi. Meg hogy mi mindent nem lehet. (Mert nagyon kicsi a különbség aközött, amikor a lehetőségeket ismertetjük és aközött, amikor a korlátokat soroljuk.)

Életed nagyobbik részét pótcselekvésekkel, mások igényeire, basztatására és véleményére reagálva töltöd. Valami elől menekülsz, kijelölt célokért mozdulsz, így sosem kell gondolkodnod, hogy magadtól mennél-e egyáltalán. És ahogy a vélemények se mélyülnek sehová az istennek se, mindegy, mennyit vitatkozunk róluk, úgy a pótcselekvések sem juttatnak semmivel sem közelebb a megoldáshoz.

A szabadsággal élni kell, de egyszerűbb lelkek továbbra is úgy tekintenek rá, mint az elnyomás hiányára és bután néznek, hogy akkor most mit kezdjenek vele. Valami tartalommal márpedig fel kéne tölteni.

Egy szabad világban élni kell. Egy autokráciát túlélni. Napról-napra.

"For all creatures survival depends upon moderation, the outcome of millennial adjustments by trial and error to environmental limits: beasts in the wild and birds in the garden neither feed nor reproduce wantonly lest they violate a precarious equilibrium within their specialized habitats and perish. We human beings, on the other hand, whose free will exiles us from the Eden of pure instinct, lack these automatic regulators. Instead we suffer guilt, invent stern gods, pass sumptuary laws, and obey sexual taboos: when these fail we atone in gyms and twelve-point programs or visit therapists or become Buddhists struggling to impose upon ourselves the limits observed instinctively by our fellow creatures."

Jason Epstein, NYRB, June  8, 2006

Kezdjük azzal, hogy nem vagyok híve ennek az "ösztön jó, szabad akarat rossz" dogmának, de nézzük el a szerzőnek. A NYRB híresen széplelkű és balos és a következtetése attól még elegáns, már ami azt a részt illeti, ahol azon ironizál, hogy milyen lelkesen alávetjük magunkat olyan önsanyargatásoknak, amiket másoknak sugalltak az ő nemes ösztönkéik.

Az egyik legbosszantóbb példa valami madaras kísérlet volt, amikor egy brit tudós észrevette, hogy a kertjében a madár az alacsony tápértékű junk kaját ette az egészséges magvak helyett és a hülyéje elkezdte kutatni, mi lehet jó a junk food-ban, merthogy a madár az ő áhítatosan tiszta és ártatlanul őszinte ösztöneivel mégiscsak a szemetet választotta. A madárnak pedig mindig igaza van, csak mert ő nem ember...

Helyes válasz: a madár is bedőlt az azonnali, nagyobb kielégülést hozó gyorskajának, mert rá is ugyanazok a mechanizmusok hatottak, mint amik a mekit zabáló, gyorskaja-függő embertársaink borsónyi agyában lezajlanak.

Tanulság: az ösztöneid igenis megölhetnek, ha nem használod az agyad is néha.

Régóta ironikusnak tartom, hogy a gyereket pont akkor hozza össze az ember, amikor a legkevésbé beszámítható.