Zabáltasd fel egy szerepével.

Korábban már írtam róla, mennyire lerohadsz, ha tartósabban beleragadsz egyetlen szerepedbe.

Mint a nyugdíjas, aki otthon ül és egész nap csak nyugdíjas, karácsonykor néha nagyi. Teljesen leépül tőle. Vagy a kezdő anyuka, akire 24/7 igényt tart a gyerek, és ha pár órára megpróbál úgy viselkedni, mint egy ember, azonnal számonkérik rajta, hogy ő anyuka. Semmi egyéb szerep nem engedélyezett. Vagy a szektás fanatikus, akit eltiltanak mindentől, ami megkérdőjelezné a szektát.

Ha ugyanis váltogatod a szerepeidet, nem tudsz olyan élesen ítélkezni és gyűlölködni. Meggyengülnek a meggyőződéseid. Mert minden egyes szerepváltás egy új nézőpont.

Még neked magadnak is több nézőpontod van. Munkában munkaerőként vagy kollégaként, esetleg haverként vagy, majd hazamész és családtag vagy. Aztán moziba, ahol filmszerető közönség, majd evezni, ahol sportember, aztán szavazni, ahol liberális.

A szerepek ritkán keverednek, de akkor az valamit mindig nagyon jelent, csak nem tudod, mit. Amikor összetalálkozik két baráti köröd, és neked ezerrel pörög az agyad, vajon ki mit lát, minek tart téged most. Hihetetlen gyorsan kell minden jelenlévő szemszögéből felmérni a helyzetet (már amennyire  képes vagy rá és te képesnek tartod magad rá). És ennyi nézőpont puszta léte szerénységgel/félelemmel tölt el.

A saját szerepek váltogatása empátia kezdőknek. Más szerepébe még nem tudod belegondolni magad, de neked magadnak is több van és ez már majdnem olyan, mintha elgondolkodtatna. Ha pedig megállsz gondolkodni, már nem tudsz olyan önfeledten ítélkezni, már nem vagy olyan magabiztos saját hibák nélkül valóságodat illetően sem. Nem is kell, hogy tudd, mire emlékeztet, amikor a gyerekeddel nézel körbe a saját irodádban. Elég, hogy homályosan emlékeztet.

Ha azonban soha nem éri kihívás az egyetlen szerepedet, csak a beépített empátiádra számíthatsz. De az  alulfejlett és könnyű elbizonytalanítani. Ha 24/7 belekényszerítenek egy szerepbe, mindegy mi az, jó eséllyel szörnnyé változol.

Amiért Kaczyński gépe is lezuhant: mert senki nem mert beszólni a főnöknek. 

Tudományosabb nevén: Power Distance Index

Ha így történt, ha nem, ez most részletkérdés. De ha a gépen utazó politikusnak akkora arca van, hogy még a pilótát is leugatja repülésbiztonsági kérdésekben, akkor bizony súlyos hiba van a rendszerben.

A probléma forrására Geert Hofstede elmélete világít rá. A Power Distance Index lényege, hogy egyes közösségekben mennyire fogadják el a tagok, hogy egyesek tekintélyesebbek, kiváltságosak és hogy ők parancsolnak.

Ha nagyon beletörődünk (vezérkultusz), akkor nagyobb távolság alakul ki az egyes vezetési szintek között. A vezér szava evangélium. A vezetők mindenki fölött lebegnek, mint egy héliumos lufi, aminek még zsinórja sincs, amit nem lehet többé lerángatni. A hatalomgyakorlás autokratikus és paternalista.

A vezérkultusz (magas Power Distance Index) veszélyes.

A légikatasztrófák vizsgálatakor vették észre, hogy többnyire nem a mechanika, hanem emberi hiba okozza a bajt. Az is kiderült, hogy bizonyos nációk pilótái statisztikailag többet hibáznak. A pilóták képzettsége vagy morálja között nincs különbség, a dél-európai és ázsiai gépek valahogy mégis gyakrabban zuhantak le. Mi lehet az ok?

Nem arról van szó, hogy ahol beleugatnak a pilóta dolgába, ott kolbászból van a kerítés. Mindenhol a pilóta mondja ki a végső szót. De nem mindegy, mernek-e szólni az alantasai, ha valami aggasztja őket. És az sem mindegy, mikor.

Emitt olvasható két példa a pilótafülkében lezajló magas PDI-faktorú beszélgetésekre. Mindkettő katasztrófával végződött.

Az aláírás magában  azt a jogi fikciót jelképezi, hogy mindennel, ami azon a lapon van, tisztában vagyok és egyetértek. Ez kábé annyira reális, minthogy a 18. szülinapján mindenki felelős felnőtté válik. És a 62.-en munkaképtelen nyugíjassá.