"Él bennünk egy olyan vágy, mely arra ösztönöz, hogy igyekezzünk mindent megérteni, ehhez viszont nincs szükség tudásra.

A feltételezés, hogy van isten, nagyszerű lehetőséget nyújt arra, hogy mindent tökéletesen megértsünk, anélkül, hogy mindent tökéletesen megismernénk."

Sztrugackij: Stalker

A vallásosság saját magad kivetítése egy erősebb, hatalmasabb és okosabb lénybe, ami ráadásul halhatatlan.

A vallás az a nyakatekert folyamat, amelynek során megnyugtatjuk önmagunkat, megígérjük magunknak, hogy majd apuka elintézi, és nem utolsósorban megígérjük magunknak, hogy halhatatlanok leszünk. Mert mi is az isten? Omnipotens, omnikompetens és persze halhatatlan.

És mi mind istenek szeretnénk lenni – proxy által.

A fohászkodás igénye (istenítésé) állítólag minden ember fejében ott van – erre mondják, hogy van egy isten alakú űr az agyban. Tehát akkor istennek is kell lennie. De sajnos az, hogy te szívesebben könyörögsz, minthogy tennél valamit, még nem jelenti, hogy van kihez. Attól, hogy könnyebben elhiszed, hogy egy képzeletbeli közvetítő elintézi helyetted, még nem következik, hogy az illető valóban létezik is. Ha meg mégis jobban érzed magad a fohászkodástól, az vegytiszta placebo-hatás. Ahelyett, hogy beismernéd, hogy te valamiben nem vagy kompetens, inkább úgy teszel, mintha ismernél valakit, aki meg igen.

Az, hogy jó lenne, még nem jelenti, hogy van. Az, hogy ijesztő lenne, ha nem lenne, még nem jelenti hogy van. Ezek mind intellektuális rövidzárlatok.

De ettől még a placebo-hatást nem szabad alábecsülni. Csak a helyén kéne kezelni.

Amikor vallásról beszélek, nem csak a mások által is annak nevezett eszméket sorolom ide, hanem ide tartoznak a különféle ideológiák, közgazdasági hitviták, ezoterikus csí-magyarázatok, de még a tarot is.

Egyszer már rugóztam azon, hogy minden önszolgáló nemzeti mítosz ellenére a magyar alapvetően nem szabadságszerető nép. Sokkal inkább gyáva. Arról is volt szó, hogy a látványos hisztik és melldöngetés sosem a cél elérését szolgálja, hanem hogy elmondhassuk magunkról: mi megpróbáltuk. De tervünk sem volt győzelem esetére.

Mindenki ismeri a viccet, amikor az idegent körbevezetik a pokolban. Az idegen lát egy üstöt, körülötte villás ördögök őrködnek és visszadobják, aki megpróbál kimászni. Kérdi, kik azok, a vezetője mondja, hogy hát az olaszok. A második üst mellett nem áll senki, csak egy felirat, hogy tilos kimászni. Az idegen megtudja, hogy azok a németek. Nekik nem kell őr. A harmadik üst mellett még felirat sincs. A benne ülők rezignáltan tűrnek. Nagy lehet az önfegyelem, ha még felirat sem kell nekik - mondja az idegen. Egy frászt - válaszolja az idegenvezető. Azok a magyarok. Ha az egyik megpróbál kimászni, a többi visszarántja.

Bizalmatlan kétféleképpen lehetsz. Nem nézel ki a másikból 1) elég eszet, vagy 2) jóindulatot.

Ha valaki valaha ezek itt mind hülyék, csak én vagyok teáskanna, akkor tudja miről beszélek. És akkor is, amikor arra hivatkozva volt erkölcstelen, hogy ha ő nem, akkor valaki úgyis megteszi. Egyik sem vezet sehová.

Ennek egy csomó következménye van.

"Miért a teszkósat veszed? A finomabbik étbevonó akciós."

"De az drága."

"De most csak 150, a teszkós meg 200."

"De a teszkós olcsóbb."

Ismerős? Nem, nem egy idióta mondta ezt. Volt neki egy diplomája, igaz, nem számokkal foglalkozott.

Ebben önmagában semmi nem lenne, sokan vannak, akiket a számok nem zavarnak. A valóság-tagadás nálunk népbetegség. Ott van mindjárt a pénzügyminiszterünk.

Pontosan tudom, mitől mennek a falnak az abortusz-ellenesek. Azt látják, hogy egy senem tehetséges, senem különleges kislány "többre" tartja magát, és közben elszalasztja a lehetőséget, hogy legalább átlagos családanya legyen. Hogy legalább annyi hasznosat tegyen, hogy bedolgozza magát a következő generáció talapzatába. Hogy legalább valaki eltartsa, ha öreg lesz (de ugyanilyen tehetségtelen).

A örökségen (vagy annak hiányán) túl a szegénység és a gazdagság úgynevezett kultúrális mintázatok továbbörökítésével is terjed. Vagyis ha egy gazdag örökösnek elvennénk az összes pénzét, meg valahogy a kapcsolati tőkéjét is kivonnánk a képletből, még mindig ottmaradna az az attitűdbeli különbség, amit én eredményorientált szemléletnek hívok, szemben a szegénységre hajlamosító kifogás-orientáltsággal.

Az eredményhez vezető úton ugyanis seregnyi kiváló panaszkodási lehetőség van elszórva. Minél nagyobb a projekt, annál több. Van, aki nem bírja megállni, hogy megálljon és "felvegye" őket, vagyis hogy elkezdjen minél több embenek panaszkodni arról, hogy éppen mit görgetett elébe a sors vagy egy ügyintéző.

De ha mindig megállunk és minél több mebernek, minél érzékletesebben kifejtjük, mi minden nem volt kielégítő, akkor lehet, hogy sosem érünk oda. A panaszkodás - bár sokan azt hiszik, vígaszt és gyógyulást hoz - igazából önsorsrontás.

Olyan, mintha a hajléktalan egy rég áhított állásinterjú felé menet nem bírná megállni, hogy összeszedje az üres üvegeket. Így mire odaér, tele van a táskája piaszagú üvegekkel. Ha nem bírja levetni a bevett szokásait, azok nem hagyják majd továbblépni. Bármennyire racionális lépés is hajléktalanként összeszedni minden üveget, az előrejutás érdekében legalább az interjú napján más fejjel kell gondolkodni. A régi fejeddel nem lehetsz új ember.

Ugyanaz az ember, aki a születési helyén reménytelenül szegény és esélye sincs, hogy valaha kitörjön a nyomorból, egy másik országban prosperálni fog. Nyilvánvaló, hogy nem az egyénben van a hiba. De nem mindegy, milyen környezetben kell boldogulnia.

Mindenki irigyli azokak az országokat, ahol magas a bizalom szintje. Ahol nem kell lelakatolni a biciklit, ahol a boltos elenged az áruval, ha otthon hagytad a pénztárcádat, hogy majd behozod és ahol az emberek értetlenül néznek rád, amikor azt ecseteled, hogy meg is lóghattál volna a cuccokkal, legfeljebb onnantól máshová jársz vásárolni.

Amikor elkezded szégyellni magadat, amiért egyáltalán eszedbe jutott fizetés nélkül lelépni (pláne, hogy kinyitottad a szádat róla), hogy beléd van ivódva a kenőpénz, a kiskapu-keresés és ha nem látod a rendőrt, akkor nem tudsz viselkedni, nos akkor alapvetően két dolgot tehetsz. Asszimilálódsz vagy duzzogva hazaiszkolsz - és egész életedben szidni fogod a külvilágot, amiért így megszégyenültél. (Persze mást fogsz mondani.)