Akarod tudni, hol tartasz?

Ha mondjuk 30 éves vagy, akkor eddig mintegy 12 évet töltöttél felnőttként.

Az előtte lévő részt nem számítom be. Sehová nem igyekeztél, minden egyértelmű volt, felelősség egy szál se, döntéseket az életedről aligha hozhattál.

De ez a 12 sem teljesen felnőtt. Most nem csak azért, mert kitolódik a felnőtté válás (pdf), de például az egyetemi évek még minimum a felkészüléshez sorolódnak. És akkor még konzervatív voltam.

Szóval akkor eddig mondjuk 7 évet töltöttél felnőttként, ha minden ütemesen ment.

7 évet. Előtted mennyi van még? Mondjuk 50.

Akkor a 87.72% még előtted van.

Tényleg az utójátékkal akarod tölteni?

Két ember ugyanazt a filmet szereti. Ugyanoda jár nyaralni és ugyanaz a hobbija. Mindkettő mosolygós, sok barátja van, pozitívan áll hozzá az élethez. Ez a két ember remekül kijönne egymással. 

De mégsem teszik.

Azért, mert az egyik ügyfél, a másik meg épp ügyintéző. Az ügyfélnek tök jogos kérése van. Az ügyintézőnek azonban a szabályzat nem engedi, hkoogy eleget tegyen a logikus kérésnek. Az ügyfél szerepében lévő személy kifakad. Az ügyintézőből ekkor előbújik a magánszemély és megkéri, hogy "ne velem üvöltözzön, nem én tehetek róla". De a döntéshozóval nem lehet üvöltözni, az nincs itt. A két egyed ezért tehetetlenségében egymást szomorítja, egymást támadja - a rájuk telepített szerepek nevében.

Forrás

Az ügyfélszolgálat alapproblémája, hogy rosszul van elnevezve. Az ügyintéző valójában az a személy, akinek vissza kell verni az ügyfelek támadását a cég irányába. A puffer, akire lehet lőni, ha a cég valamit át akar nyomni rajtad, de aki nem tehet érted semmit. Ezt most alá kell írnod, addig semmit nem intézhet el. Nem tehet róla, ez a szabály. Nem, kilépni már nem lehet. Nem, nem ő tehet róla....

De nem csak az ügyfélszolgálatnak becsapós az elnevezése.

Minden szerepünknek van legalább két szintje: az egyik ami a címkén van. A másik, amit valójában tesz. 

Egyszer egy motivációs tréningen a positively cheerful tréner megkérdezte, hogy ha egyet kívánhatnánk, az mi lenne. Mindig varázslatosnak tartottam, ahogy az embereknek ilyenkor azonnal a lottó ötös jut az eszébe. Az első válasz az is lett - a többi trénelt meg kiszámíthatóan röhögött is rajta. A  második, harmadik versenyző aztán már rutinosabb volt és egészséget, boldogságot, csupa átszellemült dolgot kívánt.

Lobster is akart valami okosat mondani, ezért megerőltette az agyát és próbálta addig absztrahálni a kérdést, míg foolproof válasz születik. Arra jutott, hogy neki mindig legyen valami célja az életben. Rövid-, közép és hosszú távra - hogy sose legyen túl távol a cél és sose fogyjon ki belőlük. Ezt a vélekedésemet megosztottam a többi trénelttel.

Akkor még nem tudtam, hogy

A) ezzel tönkreteszem a positively cheerful tréner játékát, mert pont erre akart rávezetni, és

B) rájövök az élet értelmére. De legalábbis a boldogság kulcsára.

Szubjektív kalauz kivándorlóknak, második rész.

Kérj elnézést!

Elnézést kérni akkor is, ha más a hibás NEM a bűnösség beismerése, hanem a még ki sem alakult konfliktus elsimításának legudvariasabb módja. Elnézést kérsz idegenektől, akik ráléptek a lábadra, mégpedig ugyanazért, amiért a csajnak azt mondod, hogy te jöttél korán - pedig ő késett.

A 'sorry' a legegyszerűbb módja a konfliktus ki-sem-alakulásának. (És ne is gyűjtögesd csendben a sérelmeket, mint egy kiéhezett, elégedetlen háziasszony...)

Az ellenvélemény NEM ellenséges gesztus

Tudom, hogy nálunk az oviban is azt tanították, hogy ha más véleményen vagyunk, akkor már eleve valamit rosszul csináltunk, de ez nem igaz. De emiatt soha nem tanultunk meg konfliktust kezelni. Legalábbis nem tárgyalásos úton.

Az egyetemen is ismeretlen volt a teljesen egyszerű és ártalmatlan 'debating society' bármilyen formája és a mai napig képtelenek vagyunk a helyén kezelni egy ismerősünk másikoldaliságát. Aki kiejt a száján egy másikoldali buzzword-ot, az agyatlan zombi, akit jobb azonnal kiközösíteni, szólni sem szabad hozzá, legfeljebb akkor próbáljuk meg elkeseredetten visszatéríteni, ha előzőleg a barátunk volt. Ha az sem lett volna, elzárkózunk tőle és befogott füllel énekelünk valami hangosat.

Pedig mindenki jót akar, csak másképp. 

A minap rájöttem, hogy ha már odaát vagyok, nem kívánok majd többé lobsterkedni. Ezért ezzel a poszttal - korábbi tervemmel ellentétben - nem várok addig.

Szubjektív kalauz kivándorlóknak, azaz mit ne vigyél magaddal, ha úgy döntöttél, hogy lelépsz.

In máj kántri

Ez minden keleti bevándorló default mondata. Valamiért fontosnak tartja, hogy hosszasan magyarázzon minden egyes élethelyzetben, hogy náluk van keverőcsap és milyen a jegyellenőrzés a buszon és hogy náluk mit és hogyan esznek karácsonykor - és a szomszéd faluban meg egy kicsit mást...

Persze, az emberek szoktak kérdezni. Főleg udvariasságból. És ez nem sértés, hanem ud-va-ri-as-ság. Tudd, hány szót pazarolhatsz a válaszra anélkül, hogy valakit untatni kezdenél. És nem, ez nem az érdeklődés hiánya, hanem small talk. Small talk nélkül még bunkóbb lenne a világ.

Persze, tudom, te azért magyaráztad a tört angoloddal 20 percig a locsolódást (We water the women so that they don't ...ööö... dry out.), mert tényleg annyira kérdezték és igenis tudni akarták. Okés. De maradjunk annyiban, hogy hacsak nem egy néprajzkutatóval találkozol, elég lesz annyi, hogy 'körbejártuk a csajokat és jó buli volt'. Te sem vagy kíváncsi rá, hogyan élte meg a falklandi háborút és milyen rossz volt, mikor nem futotta a legmenőbb cuccokra. (Különben is, azonnal elkezdenél arcoskodni, hogy 'Szegénység? Arról semmit nem tudsz! Én a vasfüggöny mögött nőttem fel...')

Szóval húsz perc magyarázkodás után az egész húsvét-sztoridból annyi marad majd meg neki, hogy

1) megint egy közlésmániás káeurópai

2) folklór, na és?

Volt egyszer egy szakértő, aki tudta, hogy az objektív, szakmai integritás fontosabb, mint mindenféle különérdekek szolgálata. Az egyetemen ebben jól meg is egyeztek a többiekkel és együtt utálták azokat, akik már ott eladták magukat.

Aztán munkaerővé vált, de tovább folytatta harcát a szakmaiatlanság, a politikai érdekek kiszolgálása ellen. Több előléptetés is elkerülte, de ez nem lepte meg. Mindig is tudta, hogy ez az integritás ára és olyan büszkén viselte, hogy őt senki nem lépteti elő, mint tábornokok a kitüntetésüket. Elvégre minden nem-kinevezés egy újabb jele annak, hogy igaza van. Vannak, akik nem szeretik az igazságot, ennyi. Rossz lelkiismeretük támad tőle, és okkal. De ha megalkuszik kissé alacsonyabb posztokkal, ha nem akar a menedzsment vagy a politika mezejére lépni, megőrizheti integritását és mégis megbecsült szakértő maradhat.

Hatalmas volt az arca, szakmai integritása magaslatáról néma megvetéssel nézte le a zsizsegő, fontoskodó seggnyalókat. Azt mondta magának, hogy ha néma a megvetés, senki nem tudja, hogy megveti őket, tehát nem sértő. Közben azért szerette volna, ha mégis tudják és meg tudja sérteni őket. És szégyellik magukat.

Egy nap, egy lefutottnak tűnű vita közben valaki belekötött, hogy mire alapozza, amit állít?

Írtam már egyszer egy bűnről, az irigységről. Ez egy politikailag bocsánatos bűn. A politikus dédelgeti az irigységedet, ő kelti fel benned, táplálja és minden tettével azt sugallja, hogy igazad van, nem tehetsz róla, nem is érezhetsz másképp, nem bűn akarni a másét.

Most írok egy hasonlóról, ami politikailag több mint kívánatos, de a valóságban messze nem bocsánatos bűn. A félelemről. Nem csak politikailag.