Három olyan dolog, ami kelet felé haladva egyre jobban érződik - és egyre nagyobb bunkókat eredményez. A teljesség igénye nélkül.

1. Jóvanazúgy!

Még jó, hogy csak egymástól akarunk jobbak lenni, nem pedig igazán jók. Mert ha igényesek akarnánk lenni, nagy bajban lennénk. Talán már nem is tudjuk, hogy kell azt. 

Hallottad már a szabót olyasmit mondani, hogy jóvanazúgy, majd ne tessék benne leülni? Vagy hogy nem kell abba bélés, majd ne tessék levenni? Láttál már szakit a vállát vonogatni, hogy ez az ablak tényleg nem nyílik, használd inkább a másikat, vagy a bejárati ajtót? Hogy a szélére már nem maradt csempe, majd húzd oda a mosógépet?

Ha nem tetszik a rendszer, az ember szavazhat a hangjával vagy a lábával. Azaz vagy elmegy (exit), vagy megpróbál  változtatni a helyzeten (voice). 

A gazdaságtanban az első számú opció (exit) a default setting. Feltételezzük, hogy ha valami elégtelen, akkor az ügyfél a lábával szavaz. Azaz (egyénileg) racionálisan dönt. A második opció mélyen politikai és konfrontációval jár.

Nekem addig semmi bajom a hülye politikai rendszerekkel, magas adókkal, shariával, nevelőintézetként működő országokkal, amíg le lehet onnan lépni. Ha teszemazt minden nő elhagyná a sharia-sújtotta területeket, minden cég kivonulna a büntetőadókkal működő országokból, a hátramaradók vagy kitalálnak egy vonzóbb szabályrendszert, vagy jobb híján megeszik/megadóztatják/megdugják egymást.

A baj ott van, ha valaki külső vagy belső okokból nem mozdul. Nem tud vagy nem hajlandó kilépni a közegből, amelyik hátrányos a számára. Nem tud, mert mondjuk  lezárták a határokat (monopólium), vagy mert nincs hová, mindenhol ugyanaz van. (Ez utóbbi helyzet nem áll fenn, tehát marad a kényszer-marasztalás.)

Belső ok, ha nem hajlandó, ha a saját pszichológiai korlátai tartják vissza, netán kimondatlanul is hisz a helybenmaradás isteni jogában. Tipikus esete, amikor valaki úgy gondolja, hogy ő már túl nagy befektetést tett a rendszerbe és nem hajlandó leírni a veszteséget, hanem inkább küldi a jó pénzt az elveszett után. (Másoknak egyszerű, de az ő esete más - ismerős?) Vagyis irracionális döntést hoz.

Racionális ember ma Magyarországon nyugdíjas akar lenni. Ha az nem lehet, ideje lelépni. Mert fiatalnak lenni nem kifizetődő, egyszerűen nincs belőlünk annyi, hogy hozzánk is szóljon politikus. Márpedig a demokrácia az az alkímiai folyamat, amely a mennyiséget igazsággá szublimálja, (aka. a többség zsarnoksága) ahol a fiatalok permanens kisebbségben vannak (és még csórók is).

Az exodussal persze nem oldódik meg semmi. Legalábbis az ország számára. (Bárki legyen is az.)

Albert Hirschman (Exit, Voice and Loyality: Responses to Decline in Firms, Organizations, and States - pdf) amellett érvelt, hogy ha csak egy mérsékelt számú szereplő lép ki a szarból, az a hátramaradóknak a lehető legrosszabbat jelenti. Nem omlik össze (azonnal) a rendszer, nem muszáj szembenézni, lehetőség van a bűnbak-keresésre, tehát a mérsékelt exit megágyaz a pisimeleg status quo-nak, megerősíti a döglődési spirált.

A hátramaradók ugyanis aligha hajlandók észrevenni, hogy ők csináltak valamit rosszul. Ahhoz túl sokan vannak. Kollektív entitás nem (sem) tanul a hibáiból, helyette meggyőzik magukat, hogy a kisnyuszi a hibás.

Marad tehát a teljes exit (minden nem-nyugdíjas lelép), vagy annak hiánya (határzár).

A politikai elit azonban éppenséggel örül, ha lelép minden ellenérdekelt fél (lásd Kuba). Az armageddon ugyanis nem ugyanaznap fog bekövetkezni, hanem némi eltolódással. És az pont elég, hogy az elit kiélvezze - és persze meggyőzze magát a kisnyuszi alávaló szándékairól.

Aztán ott van amikor a képzett munkaerő elmegy (brain drain) és pénzt utal haza végletekig hálás, alázatos és magától soha talpra nem álló rokonainak (remittances). Egész gazdaságok épülnek erre, lásd mindjárt a Fülöp-szigeteket. Szétrohad ugyan a gazdaság és minden értelmes lény elmegy, de jön a pénz, nem?

A baj ezzel csak az, hogy a lelépők így még erősebben finanszírozzák az otthoni leépülést és kitartottságot. Ráadásul a hazaküldött pénz is csak nemproduktív célokra megy el, a koldus-mentalitású rokon sose fog befektetni, pláne ha már nyugdíjas. Aztán majd megy a betelefonálás a nemzetirádióba, hogy aszongya:

Betelefonáló: "A nevem Kálmán bácsi és azt akarom mondani, hogy és Orbán Viktorban hiszek."

Unott műsorvezető: "Igen, és miért?"

Kálmán bácsi: "Hát mert ... olyan fess fiatalember. És mert végre elvesz másoktól és nekünk, nyugdíjasoknak is ad."

Kicsit zavarban lévő műsorvezető: "Ööö... Ezt talán nem így kéne fogalmazni, hanem hogy szolidaritás..."

Kálmán bácsi (közbevág, nem is figyel rá): "Nem szabad mindig a jövőben élni, érti? Régen mindig mondták, hogy majd egyszer jó lesz, majd a jövőben, meg hogy a gyerekeinknek jó lesz - és mi elhittük. Hát kérdem én, meddig várjak még? Én már 65 éves vagyok, nekem most legyen jó."

Hunhon már többször elüldözte az értelmesebbjét és a vállalkozóbb kedvűeket - és felosztotta maga között a vagyonukat. Ebben tényleg nagyon jók vagyunk.

2013-ban nem-nyugdíjasoknak marad tehát a teljes exodus és a hátrafelé szavazás dejeles elegye. Ha jól sejtem, egy igazi, hátranyilazós, kétszercsavarodott eszű kuruclegény is pont így cselekedne. Vezérünk biztos büszke lesz ránk.

Ja, és azt megnézném magamnak, ahogy kínjukban megpróbálják a külföldön élő magyar állampolgárok, netán a kettős állampolgárok szavazati jogát korlátozni. Röhögnék...

Gerontokrácia + Fallokrácia = Vén Faszok uralma. 

Mindenkinek megvan az az érzés, amikor megpróbál "komoly embernek" látszani? Felnőttnek? Öregebbnek a koránál? Mondjuk az első munkahelyen, amikor hirtelen öltönyös lettél és elmélyítetted a hangodat a telefonban. Még a csíkokat is eltüntetted a hajadból.

Lehet ezt beilleszkedésnek hívni, de én inkább öregítésnek fogom.

Uborkafa-konteszt

Meggyőződésem ugyanis, hogy egy uborkafa-konkurenciáról van szó. A kérdés, hogy te mászol az öregek uborkafáján, vagy ők másznak a tiédre. Ha ugyanis találsz magadnak egy új ubifát, és azon jól elvagy, nem marad senki, aki fenntartaná az ő regnálásukat - és ezzel őket kényszeríted adaptációra.

A vének számára létfontosságú, hogy nyugdíjukig életben tartsák, hogy minden uborkafák legmenőbbike az, amin ők másztak fel. És aminek ők vannak a tetején.

A magyar kormány olyan szemérmetlen lenézéssel tekint a fiatalokra, ami nemzetközileg is kirívó. Orbánt mélyen érinti, hogy le akarunk lépni, de nem miattunk, hanem a szüleink miatt. Csak nekem fordult fel a gyomrom? 

Gondolkodtam, mi bajom vele. Úgy beszél, mint egy szülő.

Nem szégyelled magad? Te hálátlan kölök. Én pelenkáztalak, számtól a falatot, felneveltelek és úgy utáltam minden percét, hogy máig emlékszem. Ezért valakinek fizetni kell!

Hadd szögezzem le: Ez már nem csak gazdasági emigráció. Ez az exodus egy jól kivehető kormányzati attitűd eredménye is, ami szervesen következik a keresztényes-konzervatívos-mutyizós rezsimből. Nem csak anyagi okokból rossz fiatalnak lenni. Rosszul esik, ahogy beszélnek rólam.