A politika arról szól, hogy kitől vegyünk el, mennyit, milyen kifogással és kinek adjuk oda.

A napi porhintés lényege, hogy melyik csoport, mely kisebbségek, milyen családi állapot legyen állami pénzzel támogatva, kiktől mennyit és milyen alapon vonjunk el.

Ezek a viták roppant hasznosak - amennyiben politikus vagy - mert egymás ellen hergelik az alattvalókat. És addig se azt nézik, mennyivel többet lopsz ki és pazarolsz el, mint amennyiről itt szó van.

A 2004-es olimpiai játékokra Athén például jó kis létesítményeket épített. Azóta is fűti a büszke lelkesedés a görögöket.

Ha nem lenne állam, ki építene stadionokat? Fotó: MILOS BICANSKI/GETTY IMAGES 

Ezek a viták ugyanakkor reménytelenül statikusak is. Soha senki nem időben gondolkodik, hanem az ideális, ha-egyszer-bevezetjük-örökké-jó-lesz megoldásban.

Foglalkoztam egy időben a generációs számlákkal, ami egy intergenerációs mérőszám, ami rámutat egy állam pénzügyeinek hosszú távú fenntarthatóságára - és hogy kiket szívat meg jobban. Az ötlet a 80-as évek óta van a levegőben, de a politika - érthető okokból - nem foglalkozik vele.

Ebben eddig semmi különös nincs, de ami igazán felbaszta az agyam, az a javaslat kritikája volt.

Szóval előbb röviden a generációs számlákról, utána pedig az ominózus kritika. Ugorjátok az intrót, ha már tudjátok mi az.

Csóró országokban bevett dolog, hogy a fiatalabb, munkaképes rokonok elmennek külföldre/városba dolgozni és onnan tartják el az egész pereputtyot. Szaud Arábia tele van szerencsétlen fülöp-szigeteki munkásokkal, akik jogok és védelem nékül, húszágyas barakkokban laknak, meg cselédekkel, akiknek élni is alig van joguk. 10-ből 1 fülöp-szigeteki külföldön dolgozik, és az ország úgynevezett nemzeti össztermékének 12%-a (2009, World Bank) tőlük folyik be. Az arab tavasz kínosan érintette ezeket a munkásokat. De vannak ennél durvább kitettséggel rendelkező országok is:

Családi értékek, mi? Erre lehet is büszkének lenni. Amíg egy keresőképes egyed akad a pereputtyban, annak az erőforrásain osztoznak. Így könnyű egy országnak meglenni saját gazdasági tevékenység és szociális háló nélkül. A családok felemésztik munkaképes tagjaikat, az államnak meg még annyi feladata sincs, hogy élhető országot teremtsen, ahol a lakói meg tudnak élni, például vállalkozhatnak.

A politkai elit hátradőlhet, mert a családtagok majd eltartják egymást, a hazautalt pénzekből meg lehet lopni, lehet adóztatni, az átutalásnál - különösen megbízhatatlan bankrendszer vagy alacsony pénzügyi penetráció esetén - jó sokat le lehet hasítani. Eljuttatjuk a nagyinak, de a fele a miénk.

Kitörni, egyenesbe jönni nem fog soha senki. Legfeljebb a következő generáció jobb sorsában reménykedhet. És amíg remél, nem lázad.

Kínában a vándormunkásoknál hasonló a helyzet. A fiatal elmegy a városba, dolgozik és eltartja a szüleit és nagyszüleit, meg még gyereket is vállalhat, ha még bírja.