12JszXJwXf1rPKA8a9dDPQPeJmVzQgm4g7
Ez engem komolyan foglalkoztat egy ideje, szóval gondoltam elmondom, mire jutottam.
Naszóval: a kérdés az, hogy vajon mi a jobb. Ha beavatsz másokat a terveidbe, vagy ha kussolsz róluk.
Én sokáig mindenről kussoltam - és nem is valósítottam meg őket.
Egyszer egy motivációs tréningen a positively cheerful tréner megkérdezte, hogy ha egyet kívánhatnánk, az mi lenne. Mindig varázslatosnak tartottam, ahogy az embereknek ilyenkor azonnal a lottó ötös jut az eszébe. Az első válasz az is lett - a többi trénelt meg kiszámíthatóan röhögött is rajta. A második, harmadik versenyző aztán már rutinosabb volt és egészséget, boldogságot, csupa átszellemült dolgot kívánt.
Lobster is akart valami okosat mondani, ezért megerőltette az agyát és próbálta addig absztrahálni a kérdést, míg foolproof válasz születik. Arra jutott, hogy neki mindig legyen valami célja az életben. Rövid-, közép és hosszú távra - hogy sose legyen túl távol a cél és sose fogyjon ki belőlük. Ezt a vélekedésemet megosztottam a többi trénelttel.
Akkor még nem tudtam, hogy
A) ezzel tönkreteszem a positively cheerful tréner játékát, mert pont erre akart rávezetni, és
B) rájövök az élet értelmére. De legalábbis a boldogság kulcsára.
...és bemenni a parlamentbe fröcsögni. Hogyaszongya:
"Ha nekem sikerült haccor felcsinálni a zasszonyt, akkor másnak is legyen muszáj. És különben is akkora bráner vagyok, hogy nekem kéne lenni a miniszterelnöknek. Hö!"
Bizony, kedves Viktor, jobban át kellett volna világítani a jelölteket, mikor a pöcsöket gyűjtögetted a virágoskertedbe. Mert ez itt most nagyon csúnyán elszólta magát. Helyetted is.
Ez van. A Fideszben (bocsánat, a nemzeti együttdübörgés rendszerében) a nő csak titkárnő lehet. Előléptetés az, ha elveszik feleségül. De akkor szüljön, mintha még mindig a 19. századot taposnánk. Az olyan jó volt. Azt már értjük. Elmagyarázták töriből. Akkor értettük utoljára, mi van körülöttünk.
Mert mi van most?
Hát az van, hogy kétszer annyi lehetséges tehetség van a munkaerőpiacon, kétszer annyi vélemény a kocsmaasztalnál, kétszer annyi jogokkal rendelkező állampolgár és választó. És az istennek sem sikerült bizonyítani, hogy a nőstények alsóbbrendűbbek volnának. Nem verhetjük magunkat a középszerű képességeinkkel és nem arcoskodhatunk a középszerű fizetésünkkel, hogy az asszonynak kuss, mert mi keresünk - mert ő is keres. Nem mondhatjuk, hogy őőőőrülten elfáradtunk az irodában - mert ő is járt már ott, tudja, hogy ez bullshit. Hát persze, hogy abba kapaszkodunk, amibe tudunk. Az anyatermészetbe, mert az ellen senki nem mer érvelni.
Kivéve Lobstert. Hát tessék:
"Without some goal and some effort to reach it no man can live."
Dosztojevszkij
Diploma és a harmincadik szülinapod. Mindkét időpont önkényes. A diploma azt az időpontot jelenti, amikor kilépsz az utolsó iskoládból, a 30 pedig azt a kort, amikor belépsz a családos szakaszba. A kettő között (jobb esetben) akad egy pár év, amit mindenki másképp él meg, de hasonló dolgok kergetőznek zavarodott kis fejünkben.
Gondolj bele! Amikor megkapod a diplomád, kilépsz az intézményesített világból. Eddig minden évednek struktúrája volt, nyári szünet, vizsgaidőszak, karácsony, szünidő. Most hirtelen az egész egybefolyik.
De nem ez a legrosszabb.
A boldogságnak (bármi legyen is az) van egy olyan része, hogy mindig van valami cél, ami felé törekedhetsz. Onnan tudod, hol jársz. Menet közben vannak rész-teljesítések, olyankor kicsit ünnepelsz és megveregeted a saját vállad, aztán tepersz tovább.
Eddig mindig tudtad, hogy teljesítesz. Ha akartad, ha nem, megmondták. Osztályoztak és vizsgáztattak mindenféle dolgokból az autóvezetéstől a magatartásig.
De amikor kiléptél az iskola kapuján, soha többé senki nem fogja venni a fáradságot, hogy kijelölje neked a célt és pontozza, hogy haladsz.
Most hirtelen nincs többé Nagy, Magától Értetődő Pontozóbíró. Se a célodat nem mondja meg más, sem a teljesítést nem jutalmazza senki.
Vagyis ez nem igaz. Mindig lesz valaki, aki szívesen megmondja a tutit és mindig lesz ún. társadalmi nyomás, hogy mit illik tenni.
A társadalmi nyomás egy formátlan, alaktalan, fejetlen lény, amelyik szeretné, ha te is ugyanazt csinálnád, amit ő. Nem feltétlenül azért, mert neki olyan jó volt. Inkább azért, mert rosszul esne neki, ha te máshogy csinálnád. És mégsem szakadna rád az ég.
Amikor kilépsz az egyetem kapuján a diplomáddal, ez még mind nem látszik. Rohadt drága a teljesárú bérlet, pedig még nincs is munkád. Kéne egy életrajz és egy öltöny az interjúra. Irigykedsz azokra, akiknek vannak ismeretségeik (opcionális) és rájössz, hogy az interjú alapvetően hasonlít a vizsgára: ki kell találnod, mit akar hallani a vizsgáztató.
Elfoglal a munkakeresés, aztán a még jobb állás keresése, egy darabig lekötnek az új elvárások (meg kell tanulni azt a kurva excelt), kiismered a hivatali gépezetet, életedben először tényleg használnod kell azt az idegen nyelvet - ezért félsz is felvenni a telefont. Új ruhatár kell, új szokások, szabadságot kell kérni, ha nyaralni mész és életedben először megfordul a fejedben, hogy valamiről lemaradsz, amíg az irodán kívül vagy.
Hozzászoksz, hogy csúcsidőben jársz dolgozni, hogy neonfényben élsz (még a metrón is az van), hogy egész nap ülsz és hogy mindegy, hogy nincs dolgod, nem lehetsz te az első, aki hazamegy. Egy darabig még szólsz, ha végeztél, kéne még meló, de egy idő után rájössz, hogy azzal másoknak lépsz a kislábujjára. Hogy vannak napok, amikor semmi dolgod nincs, mégis panaszkodnod kell, ha mozgó embert látsz, hogy sok a meló.
Rájössz, hogy az aktatologatásban nem a hatékonyság a kifizetődő, hanem az irodai helyezkedés. Hogy a panaszkodás az egyetlen legitim dolog, amit Hunhonban tehetsz, ha munkatárssal beszélgetsz.
A multiba éppen csak beilleszkedő sorstársaknak ajánlom figyelmébe a Republic örökérvényű sorait. Erről szól az egész.
"Nem igaz semmi, csak úgy kell tenni / Mintha a bolha elefánt volna."
Aztán egyszer csak megállsz és körülnézel. Leeresztesz.
Csend.
Nem kell már aggódni, hogy nincs melód, mert van. Elkezd pár forint megmaradni hónap végén a számládon - sosem érezted még ilyen gazdagnak magad (és soha nem is fogod, mindegy mennyit keresel később). Most már azért aggódsz, hogy mennyi megy el lakbérre, nem azon, hogy van-e elég piára szerda este. (Lenne, de nem mész el.) Minden rendben van, de valami mégsem stimmel.
Te szorongsz.
Mintha vákuumban lennél.
Mindenki máshogy gyűri le, de mindenki elkezd szorongani.
"Ez lesz most már mindig?"