A hétvégén elolvastam JK Rowling Casual Vacancy c. regényét, és mivel ma már semmi hasznos munka nincs kilátásban, gondoltam megosztom veletek, mit nem értek benne.

Először is, Rowling nem hagyott kétséget afelől, hogy politikai állásfoglalást tett le az asztalra. Ezzel nem is lenne gond. Már lassan minden kisgyerek ismeri a tündérmesét, amiben a gyermekeit egyedül nevelő, szegény bölcsész anyuka egy kávéházban (nem romkocsma!) megírja a Harry Pottert, majd sokáig házal vele, mígnem valamelyik kiadó befogadja és onnantól nincs megállás a világsikerig. (Bár egyes híresztelések szerint ez a mítosz el van kissé túlozva.) Az alapállása innentől kezdve érthető.

Rowling mindig indulattal nyilatkozik a konzervatív vén faszokról, akik rendre az egyedülálló anyákat teszik felelőssé minden társadalmi problémáért - és még segélyen élősködőknek is hívják őket - miközben a házasságot fétisként megoldásnak tartják minden problémára.

Csak győzzed kihasználni az új szabadságot, mert nincs nagyon tele lehetőséggel. .

A Google, Facebook, Apple, Amazon és egyéb Big Data championoknak te nem az ügyfele vagy, hanem a terméke. Elvégre nem te fizetsz, hanem a hirdető.

Ha ezt sikerül megérteni, mindjárt más színben látszanak a dolgok.

A hirdetők igényei változnak, és bár egyszerre minden igény jelen van, az eszközök bővülésével egyre nő az étvágy:

1. Megmutatni magát, bevonzani téged, eladni a terméket (60s Mad Men style)

Ha még mindig azt hiszed, hogy a hirdető csak kelleti magát és ennél rosszabb már nem lehet, inkább ne menj marketing szakembernek - és a céged hirdetéseit se akard magad csinálni. Különben úgy jársz, mint a figyelmet a fényérzékenységre felhívni vágyó gyógyszer-poszter, ami azzal akart megnyerni, hogy "A napra lehet nézni, de rád nem"

Aki még ebben él, az simán megvesz egy hirdetést aszerint, hogy hányszor jelent meg az internetezők orra előtt a képernyőn. Lelke rajta, de ez kidobott pénz. Különösen az újabb alternatívákhoz képest.

Itt egy gondolatébresztő írás Oscar Wilde tollából. Azért gondolatébresztő, mert egy dekadens költő politikai töprengéseit nem illik komolyan venni. Viszont egy nagyon érdekes dologra mutat rá a korai szocialisták gondolkodásából.

Az írás ugyanis kifejti, hogy a szocializmusban tudja csak a kiteljesedni az emberi lélek, de mielőtt ráugranának az egalitáriusok, kiemelném, hogy mit ért szocializmus és lélek alatt.

Wilde ugyanis egyenlőség-jelet tesz a szocializmus és aközött, hogy mindekinek biztosított lesz a megélhetése és nem lesz többé bizonytalanság.

Követelem, hogy a következő gyilkosos-helyszínelős sorozatepizódban az ujjlenyomatot NE egy rendőrségi adatbázisban találják meg, hanem az útlevél-igénylések között. Egy másik országéban...

És ne egy soha be nem bizonyított pedofil-gyanú, hanem hétköznapi ügyintézés miatt hozzák be.

És ha már behozták, hallgassa ki a Hipnotikus Tekintetű, Furcsa Nevű És Jellegzetes Arcú Sorozatszínész/Nyomozó és teljes meggyőződéssel köpje az arcába, hogy:

"Tudom, mit tett és maga is! Ígérem, elkapom és akkor..."

Aztán pedig derüljön ki, hogy mégsem ő volt - ne pedig azzal érjen véget a műsor, hogy vigyorogva elmeséli, milyen jólesett megölni azt a bébikengurut, miután az áldozatot kibelezte.

Ja, és a végén Hipnotikus Nyomozó kérjen elnézést, amiért egyből gyanusította és merengjen el, biztos olyan jó-e az állampolgárnak, hogy minden adatában könyökig turkálhat egy viccesen öltözött geek ügyintéző, aki 30 sec alatt mondja meg, hogy hol és mit ebédelt tavaly nyáron.

Egy átlagos ütéserejű Coelho-idézet hozzávalói: 

1. Fogj két dolgot, aminek semmi köze egymáshoz.

2. Hegeszd őket egy mondatba, majd

3. hagyd, hogy kifejtsék hatásukat.

A mondat végülis igaz.  Egységnyi intelligenciájú olvasó azonban egy mintázatkereső állat, aki ebbe konklúziót fog látni. Olyan, mintha jelentene valamit. Akkor biztos jelent is.

Példamondat:

"Az aranynak nincs vezérigazgatója."

Ezért az egy mondatért már megérdemli a hunhoni befektetési piac Aranymálna díját, de emberünk még ennél is tovább megy.

gold price charts provided by goldprice.org

Akarom mondani behaviorista. Mert úgy hívják mostanában a nálunk mindent jobban tudó közgazdasági trendet amely most kebelezi be az állami gondolkodást is.

Nudge

Nudge: Improving Decisions about Health, Wealth, and Happiness Richard Thaler és Cass Sunstein könyve és illik róla tudni, bár elolvasni kicsit uncsi.

A lényegét a reklámipar már régóta tudja, mivel a reklámoknak sosem volt joguk erőszakkal kényszeríteni az embereket: lehet őket tudatalatti eszközökkel arrafelé noszogatni, amerre mi szeretnénk hogy menjenek. Megveszik a termékünket, ha egy pucér nő mellett van a képen és azt sugározza, hogy férfiasabb leszel tőle. Megvesszük a kajájukat, ha egy bizonyos módon tolják az utunkba a munkahelyünkre menet - épp a vonulási útvonal mentén. Pláne ha illatozik is.

Az állam viszont - szemben a reklámszakmával - mindig is folyamodhatott kényszerhez, erőszakhoz és bírsághoz. Csak újabban szemérmesek nyíltan a választó szemébe mondani, hogy mit akarnak tőle. Úgyhogy átállítják az alapértelmezést, hogy hátha akkor elfelejt opt-outolni...

Mert ott van a default, vagyis az alapértelmezettség kérdése, ami nálunk például a manyupok beszántásánál jött jól. Ha nem csinálsz semmit, azt úgy értelmezem, hogy azt akarod, amit én akarok.

Ezt mondjuk már csak az államnak szabad, próbálná meg a sarki fűszeres megrendelésnek venni, ha nem szólok külön, hogy ma sem kérek semmit. Vagy próbálna megbírságolni a konditerem, ha túl sok muffint eszek.

Nem akarjuk, hogy elhízzon? Rakjuk a menzán a keze ügyébe a zöldséget, a muffint meg külön kelljen kérni a portástól.

Azt akarjuk, hogy több legyen a szervdonor? Tegyük alapértelmezetté a szervek kiszedését, hacsak a halott még életében nem rendeklezett másként.

Azt akarjuk, hogy ne hugyozza le a falat és viselkedjen úgy, mint egy nem-csimpánz? Szégyenítsük meg, amikor azt csinálja.

Írjuk rá a hamburgerre, milyen sok kalória, rajzoljunk kövér embert a hűtőre (tegyünk rá tükröt) és adjuk bevásárló-kupont a gyereknek, ha elhúzza a kövér seggét gyalog az iskolába.

Nem választana magától nyugdíjpénztárat? Tegyük alapértelmezetté és ha mégis észreveszi, hogy már vonjuk tőle a tagdíjat, kelljen elmennie rábabesenyőre kijelentkezni (és vigye magával a nagyit is).

Eddig vonzó

A könyv egyszerűen abból indul ki, hogy úgysem döntünk valami jól, úgyhogy ne is erőltessük vagy gyakoroljuk a dolgot. Bízzuk magunkat a környezetünk atyáskodó nógatására és kikapcsolt aggyal sodródjunk az árral. Értem én, hogy páran ezt amúgy is mindennél jobban élveznék, csak azt nem tudom, hogy ehhez minek van szükségük életre? Ezt holtan is ugyanolyan jól lehet csinálni. (Csak akkor legalább nem dobhatnák el az én döntési jogomat a sajátjukkal együtt.)

A zemberek hajlamosak egy nagy csomó hibába beleesni döntéskor, még akkor is, amikor egyébként tájékozottak (ami ritka). Ott van mindjárt a csorda-mentalitás, amikor megyünk a többiekkel, mert ők biztos tudnak valamit. De a könyv elővesz még pár random példát, úgy mint a status quo elfogultság, amikor a passzivitást, vagy a maradjon minden a régiben-t választjuk akár egy pozitív változással szemben is. Amikor magunkból indulunk ki, amikor azt hisszük, hogy abból van több, amiből mi többet látunk, vagy amikor az alapján lőjük be valaminek a valószínűségét, hogy mi hányszor hallottunk róla.

Szerintem sem dönt mindig mindenki jól. De ha nem is gyakorolják, sosem lesznek okosabbak. Ha sosem szembesülnek a döntéseik következményével, sosem kezdenek el jobban odafigyelni a részletekre. Sosem nőnek fel.

Plusz mások sem tudják náluk jobban. Miért tudnák? Ők is emberek.

Akkor mi ezzel a csodával a baj?

Azon túl, hogy enged megmaradni felelőtlen hülyének (és mégis marad választójogod)? 

A választójog minden nemzetközi alapelv szerint általános, EGYENLŐ, közvetlen és titkos kell hogy legyen. Tudom, hogy a hunhonon kívül eső dolgok minket elvből nem érdekelnek, mert mi úgyis jobban tudjuk, úgyhogy inkább történelmi tévedésekről éneklek ma.

Azok közül is olyanokról, amelyek a választójog egyenlőségét érintik.

Minden kormány álmodozik arról, hogy nem kéne minden hülyének, léhűtőnek és ellenérdekelt félnek választójogot adni. Az alábbi cenzusokkal próbálták őket kizárni:

Korcenzus, Nemi cenzus: Mostanra univerzálisan eljutottunk oda, hogy nagykorúak szavazhatnak, még akkor is ha csak nők.

Vallási: Bizonyos felekezet, templomba járás ugyebár biztosítja a megfelelő erkölcsöket - a rendszeres papi észosztás meg a helyes véleményt.

Ingatlantulajdonhoz kötött: Akinek nincs ingatlana, ne szavazzon. De a helyi hülyegyerekek nem ezt akarják.

Írástudatlanság: Aki nem tud írni-olvasni, nem szavazhat. (Hozzáteszem, az olvasni tudás nem akadályozza meg abban, hogy hülye véleményeket tanuljon kétes tény-értékkel rendelkező fröcsögés-portálokon.) Mondjuk ez már közelítene a kívánatos náci fideszenpé-célhoz. A kizárásra szánt célcsoportot a funkcionális analfabétizmus állítólag jobban jellemzi, mint a helyi hun alkeszeket. Állítólag.

Nemi identitás: Bizony bizony! Kiírják magukat a nemzettestből!

Rassz: Élveznétek, mi? Legalább valamiben "jobbak" vagytok.

Vagyoni cenzus: Hogyne, hogy hunhonban mindenki helyett az oligarchák szavazzanak... Addig nem, míg már csak a kormánypárti oligarchák lesznek szabadlábon. Utána talán. Előnye: egyetlen gálavacsorán minden fontosabb választóval személyesen el tud beszélgetni a vezér. Elég 10-20 ügyészségi aktát fenntartani a kézbentartásukhoz. És még a kampányfinanszírozást is megbeszélhetik. (A sok szórólap meg óriásplakát nélkül még kihagyva érezné magát a nép. Meg a hirdetőiparban érdekelt oligarchánk. A mi oligarchánk.)

Adóhátralékosok kizárása: Ehhez mondjuk kell egy adóalap. Akinek az nincs, azt ezzel nem lehet szopatni, hacsak a segélyt adókötelessé nem teszik. Mondjuk röhögnék, a nyugdíjtolvaj megbízottunk hirtelen nem lenne választható.

Adócenzus: Ha ugyebár azt szeretnénk, hogy az alattvalók több adóval támogassák az Audinkat, jutalmazzuk vokssal a kívánatos magatartásformát. A voks mégiscsak olcsóbb, mint az elégedettség illúziójának egyéb tényezői. Ráadásul, ha igaz a sztereotípia, a sok léhűtő kisebbségi pont kimaradna. De ez még mindig nem a politika kívánatos célja.

A vezér sok alattvalót szeretne. Mert anélkül hiába tűz zászlót a nemzeti szemétdombjára, nincs aki dolgozzon neki. Nincs adóbevétel és nincs audi. Igaz, hogy már ennyi hunnak sincs munka hunhonban, pláne az állami szférán kívül, de alattvaló mégiscsak kell. Főleg mivel beígérték, hogy majd a fiatalabb generáció tartja el a nyugdíjasokat. (ld. feloszt-kirov)

Gyerek-cenzus (termékenységi cenzus): A gyerekek után járó extra voks olyan, mint a gyerek után járó adókedvezmény: Bújtatott szingli-adó. Azzal, hogy valakinek többet adunk, valakinek kevesebb lesz. És az már megint nem egyenlő, elvtársak. Szinte már látom, hogy a meddőségi igazolással kell sorba állni az önkorinál kivételes szavazati jogért.

Néha már sajnálom őket ahogy szinte remegve akarnak végre valami kis jól célzott kirekesztést. Akkor már inkább az adócenzust javasolnám.

De azzal meg az a baj, hogy végeredményben az állam mondja meg, kik adózzanak. Sőt, továbbmegyek, ha az állam olyan unortodox, hogy elűzi a munkaadódat, ha az adóhivatal rajta akarja leverni a bevételi célkitűzést, akkor bizony te munka nélkül maradsz - és hát akkor nem fizetsz te sem adót.

Vagyis de. Jövedéki adóban, ÁFÁ-ban, parkoló-órába, szerencsejátékra, bármire.

És maradjon a végére egy Lobster-javaslat.

Mivel Lobstert jobban izgatja, hogy ki választja inkább a biztonság (illúzióját) a szabadsággal szemben, én aszerint csapnám ketté a választókat, hogy ebben a kérdésben melyik hogyan dönt.

Ja, hogy így sem lehet? Hát nem létezik, valamiféle kvantitatív eszköz, hogy az érdemest az érdemtelentől szétválasszuk?

Nem létezik.

Ezért általános, egyenlő, közvetlen és titkos.