Egyik nap nem mehettem suliba, mert beteg voltam. Valami járvány, amit anyu legjobb barátnőjének a lánya is elkapott. Ezért összezártak minket egész napra, hogy legalább az egyik szülő tudjon dolgozni.

Azt el sem tudom mondani, mennyire szarul éreztem magam - és nem csak az influenza miatt. Egészen egyszerűen rettegtem, hogy mit fogok csinálni egész nap Anitával összezárva. "Játszani", mi?

Jesszusom, hányszor beszoptam én is!

Hát elvégre én vagyok az okosabb, értsem meg én. Én legyek tekintettel arra, hogy szegény, primitív barom fagyit akar enni és ha nem kap, akkor törni-zúzni fog, mert egy oktalan barom. Vagyis fenyeget. Neki meg nem kell tekintettel lenni semmire. Arra, hogy azért a fagyiért én fizettem, én is ugyanúgy szeretném, én annak az áráért kétszer is megdolgoztam, mert a keresetem felét elvettek tőlem adóban, a maradékot pedig egy csomó minden másra nem költöttem el. Fagyit vettem belőle, mert mint mondtam, én is akarom. 

De az oktalan barom olyan buta szegény, hogy neki kell győznie. Neki se dolgoznia, se adózni, se fagyit kifizetni nem kell, ő csak fenyeget, míg megkapja az enyémet.

Okos enged, szamár szenved - hát egy nagy lófaszt!

Én valamelyik nap megböktem egy alvó macskát, mire az rámnézett, hogy mi van. Majdnem biztos vagyok benne, hogy nem véletlen egybeesés volt. A macska érez.

Ezért nem is értem, honnan a hiszti, hogy az állatok valahogy kevésbé éreznek, vagy értik, mi történik velük, mint az ember. Ez hülyeség. A 18. században biztos elment volna ez az önigazolás, amikor még embereket is képesek voltak deantropomorfizálni, csakhogy igazolják, amit megtesznek velük. Egyes véglények a mai napig állatiasítják azokat a csoportokat, akiket nem szeretnének, hogy létezzen. Csak hallgassátok meg, pár paraszt milyen kifejezéseket enged meg magának a szerinte rosszfajtákkal szemben. Holott az ember-alattiság éppen az, amit ő csinál. Az ember-alattuság ott kezdődik, ahol valaki elkezdi nem-emberként kezelni a másik embert.

És persze minden népirtás is úgy kezdődik, hogy elkezdenek nem-emberként utalni a leendő áldozatokra, hogy igazolják magukban, amit tenni szeretnének. Mire a vagonírozásra kerül sor, már csak sertéseket látnak, akik mennek a vágóhídra. A sertéseket pedig lehet ölni.

Na, ezeknek a lelki szegényeknek magyarázhatod, hogy még az állatok sem „állatok”, mert már azon elbuknak, hogy leölessék-e az állammal a nekik nem tetsző embereket.

A macskának ennél több esze van, megcsóválta a fejét és visszament aludni.

Kiválóságos hírem van mind a tízmillió lobsteristának. Írtam egy könyvet.

Egyszer meséltem egy férfiról, akiről mindenki tudta, hogy nem való neki a család, de ő azért beledumált egy gyereket egy nőbe, mielőtt maga is rájött. Illetve bocs, nem jött rá, nem ismerte be. Azóta is mártírként éli meg a dolgot és a nőt hibáztatja, amiért kibírhatatlan volt a kisgyerekes élet. Őt nem kell sajnálni.

Van viszont egy másik embertípus, akikkel nagyon kibaszott az élet. Azokkal a férfiakkal, akik akargatnak gyereket, de azt tanították nekik, hogy a nő dolga gyerekért pitizni - hogy aztán a férfiak vonakodva/nagylelkűen hagyják magukat. Ezért aztán várnak, amíg valaki végre elkezdi nyaggatni őket (vagy netán teherbe esik suttyomban), és akkor majd lesz család.

De az ő feltételeivel.

Fotó: Dina Goldstein

Ismered azt a típust, amelyik azzal csajozik, hogy

"Én sohasem bántanék egy nőt."

És egy kicsit sem ijesztő?

Ez hosszú lesz...

Nem, nem a poszt - a folyamat. Ha magadra ismertél ebben a posztban, vagy felismerted a tanult tehetetlenséget a politikai viselkedésben, akkor lehet, hogy érdekel, hogy mi ebből a kiút. Engem is érdekelt és keményen olvasgattam - de nincsenek jó híreim.

Van megoldás, persze. De nem egy piros pirula vagy pénzt küldeni egy gurunak. Az sem elég, hogy elolvasod ezt a posztot és két egész napig esküdözöl, hogy kurvára megcsinálod.