Orbán hálás a homoszexuálisoknak, amiért "nem provokálják" szegény, tehetetlen, túlérzékeny homofóbokat (és minden-fóbokat).
Az elnyomót és a csicskát egyaránt fel lehet ismerni az áldozathibáztatásról. Ha tehetetlennek érzem magam egy igazságtalansággal szemben, gerincem viszont nincs, azzal fogok érvelni, hogy a gyengébb megérdemelte, amit kapott. Hogy "kiprovokálta."
Ha az oviban a kövér kis akarnok megfenyeget, hogy ha csokit merünk enni, akkor megver - akkor nincs igaza. Nem én vagyok a hibás, amiért csokit eszem, hanem ő, amiért verekszik. Amikor csokit eszem, nem "provokálok". Az ő agresszióját kell letörni, nem az én csokievésemet.
A létezésemmel pedig pláne nem tudok provokálni.
Orbán ezzel az aljas megszólalásával bebizonyította, hogy ebben az oviban ő a gyenge, kezdő óvónéni, aki képtelen megfegyelmezni az agresszív kis akarnokot - ezért inkább megkéri a többi gyereket, hogy inkább ne egyenek csokit. Vagy inkább ne is jöjjenek többé oviba. Segít nekünk elbújni, mert a munkáját végezni nem tudja rendesen. Pedig ha valaki ért az erőből, az pont a verekedős kis akarnok.
Ebből az egészből semmit nem én találtam ki. Sajnos komoly irodalma van mind a tanult tehetetlenségnek, mind az áldozathibáztatásnak, mind pedig az autoriter személyiségnek. Egy kis ízelítő:
ADORNO, Theodor; et.al. (1950): The authoritarian personality. New York: Harper and Row
LERNER, Melvin J. (1980). The Belief in a Just World: A Fundamental Delusion. Plenum: New York
SELIGMAN, Martin E. (1974). Depression and learned helplessness. John Wiley & Sons
Az elnyomót és a csicskát mindig fel lehet ismerni az áldozathibáztatásról. Ha tehetetlennek érzem magam egy igazsá...
Posted by Quadrille Lobster on Monday, May 18, 2015