Próbáltam elmagyarázni, hogy az anyaság csak annak való, aki baromira azt akarta, sokszor még az is megbánja. Az anyaságot, nem a gyerekeit. A gyerek jó fej, de az anyjának/apjának lenni egy hálátlan szerep. Te annak a gyereknek sosem leszel a barátja. Egy barát nem felelős a pelenkázásodért, egy barát nem felelős az életben tartásodért, egy barát nem tart el és iskoláztat. Egy barátnak nem felelőssége, hogy megneveljen, hogy szabályokat adjon. Annak a gyereknek nem lehetsz a szülője mellett a barátja is.

Itt egy tanulmány, ami kimondottan ezzel foglalkozik - és néhány idézet 23 nőtől, akik megbánták, intelligens, értelmes okok miatt. És ami összefűzi őket: bele sem gondoltak, hiába tudták, hogy nem akarnak, nem mertek nem szülni, azóta pedig elvesztették az életüket. A gyerek jó fej, de az anyjának lenni tragédia. Elidegenítő, veszteség. Ja, és a párkapcsolatnaka is annyi. Vagy eleve nem kellett volna. Az emberek azt gondolják végig a legkevésbé, ami a legjobban meghatározza az életüket. Új laptopot hetekig keresel. Házastársnak az is jó, aki éppen melletted van, mikor rádtör a nyomás.

Mindig is csodálkoztam, hogy van az, hogy ezeket a dolgokat férfiak bármikor mondhatják, nekik megveregetjük a vállunkat és vigasztaljuk őket, hogy ne aggódj, de egyszer majd lesz egy felnőtt gyereked és akkor vége a kínzásnak. Ha viszont a nő mondja, akkor csak anonim kutatáshoz meri - mi meg úgy teszünk, mintha kurvára meglepő lenne, hogy ez nem való mindenkinek. És hogy szinte senki nem gondolja végig józanul, mielőtt belemegy.

Lehet, hogy át kéne állítani az alapértelmezést és elfogadni, hogy a gyerek szar, hacsak nem tanulod meg élvezni. És aki belemegy, eleve rosszra számítana - és akkor talán kellemesen csalódna.

Ebben a tanulmányban őszinte emberekkel készítettek mélyinterjút. Alább néhány idézet. És a gyereküknek sosem fogják elmondani. Ezt hívják jó anyának.

Regretting Motherhood - A Sociopolitical Analysis

Doreen:

I’d totally forgo having children.

Me:

All three of them?

Doreen:

Yes. It hurts me very much to say that, and they’ll never hear that from me. They couldn’t possibly understand it, even when they’re fifty, maybe then, but I’m not sure. I’d forgo them, totally. Really. Without batting an eyelid. And it’s difficult for me to say that, be-cause I love them. Very much. But I’d do without...

---

Doreen’s account is a representative example of a significant aspect in theparticipants’ articulations of regret: its target. The interviews gave rise to acategorical distinction that the majority of the participants explicitly in-sisted on and emphasized, sometimes over and again, namely the dis-tinction between object (the children) and experience (maternity).

Look, it’s complicated because I regret becoming a mother, but I don’t regret them, who they are, their personality. I love these people. I regret having had children and becoming amother, but I love the children that I’ve got. So yes, it’s not some-thing you can really explain. Because if I regretted it then I’d not want them to be here. But I wouldn’t want them not to be here, I just don’t want to be a mother.

---

Odelya, for example, age twenty-six, divorced, and a mother of one, said that since she was a child she knew she did not want children but that “the option of not having children didn’t even cross my mind.” This is how she articulated her feelings and understanding, which stress regret as being disconnected from the specific child:

Odelya:

 Already during pregnancy I have sensed regret. I understoodthat what is about to happen — the birth of this creature — is not ... I’m not going to connect; I’m not going to be there. ... I understood it was a mistake, yes. ... It is redundant. Just redundantfor me. I would have relinquished it.

---

És hogy a párkapcsolat sem lesz jobb tőle - az sem lep meg senkit, csak aki nem gondolt soha korábban bele:

After the first birth I understood that the coupledom relationship willnever be the same, that from this day on I need to look after anotherhuman being beside me, I understood that my life has been changedforever. After the second birth I finally understood that this is not for me.Let me explain: After the first birth I thought that something was wrong with me, that I am not ready enough, that I need therapy. And so I did go to therapy and I dealt with painful places inside, but I missed the real source of the problem, the fact that it’s parenthood I am struggling with. I wrote you that I thought that the second birth would be a corrective experience, that now that I have grown up and went to therapy and the people around me (mostly my husband) are sensitive and supportive - I’ll be able to do it differently. I didn’t understand that the problem wasn’t in me, but in the decision to become a parent.

És így tovább.