Akarod tudni, hol tartasz?
Ha mondjuk 30 éves vagy, akkor eddig mintegy 12 évet töltöttél felnőttként.
Az előtte lévő részt nem számítom be. Sehová nem igyekeztél, minden egyértelmű volt, felelősség egy szál se, döntéseket az életedről aligha hozhattál.
De ez a 12 sem teljesen felnőtt. Most nem csak azért, mert kitolódik a felnőtté válás (pdf), de például az egyetemi évek még minimum a felkészüléshez sorolódnak. És akkor még konzervatív voltam.
Szóval akkor eddig mondjuk 7 évet töltöttél felnőttként, ha minden ütemesen ment.
7 évet. Előtted mennyi van még? Mondjuk 50.
Akkor a 87.72% még előtted van.
Tényleg az utójátékkal akarod tölteni?
Tényleg beoptimalizász most mindent és már csak az állagmegőrzéssel akarsz törődni? Tényleg nem fogsz már soha változni? Tényleg nincs a fejedben egy másik élet, amit sosem próbáltál ki?
Öreg klisék és fiatal áldozataik
Az átlagéletkor valami hihetetlen gyorsan nőtt az utóbbi évszázadban. Az egészségesen, szellemi és fizikai cselekvőképesség birtokában töltött idő is.
A sémáink, amik alapján elképzelünk egy szülőt, nagymamát, egyéb életszerepeket, mind a múltból származnak. Amikor a sémák és általánosítások alapján képzelsz el valamit, a múltban élsz és kivetíted a jövőre. A nagyik mindig őszek lesznek és kötögetnek. Holott már anyád sem tud kötni és festeti a haját, pedig ha rajta múlik, mindjárt nagymama lesz. Nem a nagyik lettek "fiatalosak". A korszak változott meg.
Ugyanez a helyzet a férfi és női szerepekkel. Ismerem (és használom) ezeket a régimódi szerep-kliséket, mert ezek nélkül még többet kéne magyaráznom. Filmek is használják őket, mert ha egy mellékszereplő ősz és sütit süt, akkor az nagyi és ezen nincs mit tovább magyarázni. Mehet a sztori előre. Ha dögös sztripper lenne, meg kéne állni elmagyarázni, hogy ez attól még egy nagyi, és miért így néz ki. Akkor az lenne a sztori. (Független filmekben vannak csak ilyen karakterek, a nagynyomású hollywoodi blockbusterek ragaszkodnak minél több kliséhez, mert olcsó, kockázatoktól mentes és jól emészthető.)
De a valóság az, hogy a környezetemben például a pasik akarnak végre beszerezni és lestipistopizni egy nőt, a pasik akarnak inkább gyereket - és ez nem is csoda. A hagyományos családi szerepek a férfiaknak kényelmesek, a nőknek nagyon szorít. És míg a hímek jogai és lehetőségei nem változtak, addig a nőket elkezdték (korlátozott képességű, hormonálisan terhelt) emberként kezelni. legalábbis a törvény előtt, kereshetnek, tulajdonnnal rendelkezhetnek, bankszámlát nyithatnak és élhetnek agglegény-életet, amíg jónak látják.
Amíg 13 év volt az átlagéletkor és 30 év a várható élettartam, valóban gyorsan kellett szaporodni. Egy korabeli londoni harmincas külsőleg a mai ötveneseket idézte. Az egészségi állapota is. Ami azonnal emlékeztette a kora alapján betöltendő szerepére.
Egy korabeli regény nem véletlenül játszódik mindig a párzási kor környékén. Az a legizgalmasabb, legnagyobb téttel bíró része az egyedek életének, ami utána jön, az már csak a bizonyosság. Az utójáték, amiről soha senki nem ír. Mert nem csak végtelenül unalmas, de nyomasztó is. Rossz belegondolni, hogy az az őszhajú kötögető néni egyszer ugyanolyan ambíciózus volt, mint te most.
Á, az képtelenség. Ők még tök bénák, egyformák, egyéniség nélküliek és fekete-fehérek voltak akkoriban. Nem úgy, mint én.
Tudom, a te szüleid már 23 évesen összehoztak téged, de neked nagylelkűen megengedték, hogy csak harminc évesen kötődj röghöz, mert a 23 szerintük is túl korai volt.
De ők vajon nem a múltban élnek?
A korod ki van írva az arcodra. A ráncoktól elkezdtél hasonlítani anyádra, az átmeneti háj már három éve ott van, a hajad pedig egy nagy hurrával kihullott. (Az énképed még sokáig a ballagóöltönyös tizennyolcéves marad, de talán egy idő után már nem próbálsz aszerint öltözködni.) A térdedet a legkisebb erőltetés szétcsapja, az újságok meg a rohamosan hanyatló termékenységeddel riogatnak.
Mivel már tenni is kéne érte, elkezded roppant igazságtalannak tartani, hogy jól kell kinézni. Nem lehetne már abbahagyni ezt az egészet? Többé nem hajat vasalni? Többé nem járni gyúrni? Nem aggódni az utolsó egy-két kiló miatt? Nem akarsz tovább erőlködni. Nem akarsz többé jófej és jóképű lenni. Le akarsz ereszteni.
Úgyhogy sietni kell. Anyád ketyeg, a biológiai óra rosszallóan hallgat, benned pedig egyre erősödik a félelem és az undor. Az vagy, aki nem akartál lenni a gimiben. Ezt, így nem akarod.
Szóval itt a harminc. Most vagy számot vetsz, vagy még nagyobb robajjal előre menekülsz.
Hetven az új negyven
Gazdagabb országokban a baby-boomerek épp most írják át az életkor-szerepeket és frissítik a kliséket.
A lényeg, hogy a nagyon-nagyja még előtted van. Tényleg a sodródásod következményeivel akarsz élni ilyen sokat? Az életed nagyobbik részét? A 87.72%-át?
És ha nem, az pontosan mit is jelent a gyakorlatban? Hogyan terveznéd máshogy a párkapcsolatodat, házasságodat, gyerekvállalást, ha reálisabban állnál hozzá? Ha mondjuk tudnád, hogy 15-20 évet illene adni annak a gyereknek, hogy felnőjön, mielőtt "élsz még egy kicsit" a titkárnővel? Lekötnéd magad mondjuk 20 évre (35.09%)? Meg mernéd ígérni? Racionális döntés lenne, vagy nem-akarok-belegondolni-valami-majdcsak-lesz sodródás? Mindenki azt csinálja, akkor nem lehet baj?
Rossz hírem van. Nem fogsz megváltozni az esküvői buli másnapján.
Ugyanaz az ember leszel, mint ma, ugyanazokkal a kétségekkel és vágyakkal.
És amíg jó kapcsolatokat tett már jobbá gyerek, ambivalenset, unalmasat vagy rosszat még soha (pdf). Ha valakit meguntál, haluzhatod erősen, hogy majd véd-és-dac szövetségben, vállvetve, team-ként, ésatöbbi, de attól még ember maradsz. Nő maradsz és férfi maradsz. Gergő maradsz és Vivien maradsz. Nem fog elmúlni a szexuális étvágyad azon a napon, amikor már nincs kedved hozzányúlni a törvényesen melléd rendelt alvópartneredhez. Nem fog kevésbé vonzani az a római kutatói ösztöndíj, amit meg sem pályáztál, mert az itthon maradók...itthon maradnak. Nem fogod jobban díjazni, hogy évek óta ugyanabban az irodában dolgozol, csak mert a gyerek miatt kell a biztonság.
Megpróbálhatod bebeszélni magadnak, hogy már nem is áll fel, vagy már csak a gyerekedbe vagy szerelmes. Hogy Rómában úgyis meleg van és hogy úgyis-úgyse. Hogy a stabil munkahely "elég energiát hagy azigazánfontosdolgokra".
De fogalmad sincs, mik a fontos dolgok. És ha azok, amit mondanak, akkor nagyon nagy baj van. Azigazánfontosdolgokat nemhogy nem élvezed, de kifutnál előlük a világból. De legalábbis elmennél egyedül nyaralni. De azt még felvetni sem szabad.
És tudod, miért nem áll fel / miért nem kívánod? Mert az anyád szemével látod. Az ő szemével választottad. Hogy az anyád lenyugodjon. Neki meg az kell, hogy megfelelő, tradicionális házastárs legyen, stabil pénztárcával. (Jaj persze, tudom, te nem.) És tényleg az is lett. A benned élő gyerek kipipálta, a (benned élő) szülő jóváhagyta, a benned szorongó felnőtt meg megpróbál vele élvezni. Csak kognitív disszonancia redukció kérdése. (Hétköznapi szóval: erény.)
De az anyád - érthető okokból - nem nézte, hogy szexi-e, vicces, szellemes vagy szórakoztató a csaj/pasi. Az az anyádnak nem tétel. Az anyád "jóravalót" akart. Azt is kapott. Vagyis bocs. Te kaptál. Ideig-óráig izgalmas az újdonság ereje, utána meg lehet a fáradtságra fogni. Aztán gyorsan leszerződsz, de csak mert félsz, hogy nem találnál jobbat.
Na szóval teszed, ami elfogadott (és hálistennek te is pont azt akartad), de közben kínoz a gondolat, hogy mi lett volna, ha...
Azok az ambíciók, hogy majd egyszer boldog leszel és nem csak túlélésre játszol, nem csak a végét várod - azok megmaradnak, mert még élsz. Még nem haltál meg, úgyhogy még igényled a változást. Próbálod besöpörni a lelki szőnyeg alá, próbálod nem észrevenni a perifériás látásoddal, póbálsz arra fókuszálni, aminek a szereped szerint lenned kéne. És időnként tök elhiszed. Amikor megveregetik a válladat érte. Amikor az anyósodék épp jóváhagynak. Amikor valamelyik haver elveszti a munkahelyét.
De odabenn még nem nőttél fel. Nem adtál magadnak időt és nem vetted a bátorságot. Azt hitted, hogy a folyamatos teljesítés közben is rájöhetsz, megvilágosodhatsz. Azt hitted, hogy zsizsegsz, magas frekvencián rohangálsz, teljesítesz munkahelyen, otthon, szüleid szemében, időben, satöbbi, és közben majd valamikor rájöhetsz valamire.
Megkaptam, hogy nem mondok megoldást. Hát, itt van.
1. lépés: Hagyd abba!
Légkalapáccsal nem lehet haikut írni.
Nem lehet a mindennapi faszságok (még ez a csekk, még anyámat meglátogatom, még ezt befizetem, még azt kibírom, ha már itt vagyok, hol van parkoló, nehogyelfoglalják, mitképzelazilyen, stb) mellett bármire rájönni. Muszáj megállni.
A filmekben és könyvekben sem az a legjobb, hogy miről szólnak. Hanem hogy egyszer leülsz és pár órát azzal foglalkozol. Szabadságra mész a saját életedből. Amikor bemész a moziba (haladók leülnek egy könyvvel), akkor szögre akasztod az életedet, amit unásig ismersz és másét éled. Plusz valamire végre összpontosítasz. Flow, meg amit akarsz. (Már ha közben nem rágcsálsz és nem szakítod meg pisiblokkokkal.)
Ne kezdj nekem most pampogni, hogy nem lehet kivonni magad így meg úgy, meg hogy valamiből élni kell. Mindenre létezik kifogás, kár hogy kifogás még soha nem oldott meg semmit.
Azért pár dologról le lehet mondani. Például nem találkozol azzal, aki után csak kicsavartnak érzed magad (meg fogsz lepődni, kik azok), nem veszel magadra extra köröket, nem mész a szokásos helyekre és nem optimalizálod a beszerzést. A legminimálisabb tevékenység maradhat csak meg. Munkába menni, feladatot koncentráltan elvégezni. Ha úgy egyszerűbb, akkor élj zsemlén és tejfölön, vagy rendelj kaját.
Kurvára lejössz a fészről és nem mások életében turkálsz. Nem hasonlítgatod magad és nem az imázsodat töcskölöd. Nem veszed fel a telefont, nem csetelsz. Ha kell, írd fel valahová, mikor és kinek veheted fel.
Otthon pedig egyedül.
Ha már együtt élsz valakivel, felléptél a futópadra, kezedben a légkalapács, nem marad lehetőséged egyedül lenni, állandóan ki vagy téve a másik jelenlétének, csendes vagy kimondott véleményének, a szerepe által diktált igényeinek, a vele járó szociális követelményeknek. És nem azért, mert rosszindulatú. Egy jóindulatú, cuki, aranyos, imádnivaló személy is egy darab személy, aki akkor is jelen van, ha megígéri, hogy istenbizi nem fog zavarni. A társasághoz mindig kell viszonyulni. És addig sem kell magadra figyelni. Így nem lehet semmiről felelősen dönteni (pont azért tartanak emberek nagy társaságot.) Így csak azt tudod meg, mások mit akarnak.
Holott neked épp azt kell eldöntened, hogy kell-e valaki, mikor és hogy ki.
Az egyedüllét fontos. Nem kell tudomásul vennetek egymást, nem kell még a hallgatás közben is szociálisan csendben lenni. Nem kell, hogy átfusson az agyadon, van-e még valaki a lakásban és hol és hogy nem akarna-e hozzád szólni, ha azt látja, hogy úgysem csinálsz semmit (és megsértődik, ha megkéred, hogy hagyjon békén). Ha nem csinálsz semmit, szabad préda vagy, hogy mások igényeit teljesítsd.
Ez a fajta minimalizmus erősen emlékeztet a depresszióra, és nem véletlenül. Talán az életszakasz-krízisek azok (már annyi van, hogy nem tudom követni). Gondolkodási időt szeretnél, de ha kivond magad, az gorombaság, azt a társadalom nem tolerálja, neked funkcióid vannak. Kivéve, ha beteg vagy.
Mennyi időt bírsz ki önmagaddal?
Nem kommunikálsz, nem állítasz semmit, nem mondod meg a véleményed - mert épp most nincs. A nyitottság lényege pont az, hogy nem hajtogatod a rohanás közben félig megemésztett, fél-megfigyelésekből és félreértésekből desztillált Nagy Igazságaidat.
Hanem hogy elgondolkodsz azon, amibe bele sem mersz gondolni.
Feldmár egyik könyvében volt egy példa. Egy terápia során a résztvevők addig mondogatják maguknak, hogy az anyjuk nem is szerette őket, amíg a fájdalomtól és a félelemtől üvölteni nem kezdenek. Nem arról van szó, hogy kivétel nélkül mindent utálta az anyja. A feladat céla az, hogy a legmélyebb, primordiális rettenettel szembesüljenek. Az anyával kapcsolatos összes tabu ilyen. (Meg a gyerekeddel kapcsolatosak is.)
Attól függően, hogy az önáltatás mekkora magaslatából milyen távolra mersz kikukucskálni, a tabuk nélküli gondolkodás akár nagyon is fájhat. (Persze nem gondolom, hogy most miattam fogod ennek kitenni magad.)
Képzeld el, amibe bele sem mersz gondolni. Nem azt, hogy milyen lenne, ha elvesztenéd az állásodat, hanem hogy ha nem szeretnéd anyádat. Ha rossz gyerek lennél. Ha nem szeretnéd a gyerekedet. Ha azt akarnád, hogy csinálják az egészet vissza. Ha megbántad, de csapában vagy. Ha nem azt akarnád, amit tőled akarnak. Ha konfrontálódnod kéne azért, amit szeretnél. Ezek félelmetes dolgok. Rád bízom, mi a sajátod.
Persze ehhez tudni kéne, hogy ki vagy és mit akarsz.
Pontosan. Ezt kell kitalálnod. (Persze meg lehet úszni a gondolkodást - és még boldog is leszel. Így)
Amúgy a konkrétumoktól eltekintve megmondom, mi a legnagyobb félelmed.
Az, hogy átlagos vagy.
Átlagos vagy
És én is.
Elmondom, honnan tudom.
A minap egy társasággal söröztünk, ahol valaki végigment mindenkin és mindenkiről egyenként megállapította, hogy "te sem vagy átlagos".
Lássuk be, nem valószínű, hogy hét budapesti fiatal mind olyan tökéletesen nem-átlagos legyen. Bármi legyen is az. Mert ugye az átlag attól függ, mikből áll a minta. Ha a magyar populációt vesszük, lehet, hogy számszerű kisebbségben vagyunk, de ez azt jelentené, hogy nem vagyunk átlagosak? Vagy azt, hogy abban az adott mintában kisebbségben vagyunk.
Tényleg, miért is kéne minket együtt vizsgálni random vidéki nyugdíjasokkal? A demográfiai és képzettségi jellemzőinknek tökéletesen megfelelő életstratégiát követünk. Nem lenne funkcionális, ha ugyanazt olvasnánk, mint egy vidéki kocsmáros vagy egy sífelvonó kezelője.
Van egyáltalán értelme összefogni minden magyarországi lakost és átlagot vonni belőlük? Vagy inkább a fővárosi értelmiségieket kéne, hamár? Ha kisebb az elemszám és értelmesebb a minta, mindjárt nem ütünk el annyira a halmaz többi tagjától.
Egyáltalán hogyan átlagolsz valamit, ami nem kvantifikálható?
Megmondom: általánosítással. Mennyire tipikus a viselkedésünk, mennyire a determináló tényezőktől függ, mennyire ugyanazt reagáljuk ugyanabban a helyzetben.
Márpedig ebből a szempontból szuper-átlagosak vagyunk.
Van az a módszer a szorongás feldolgozására, hogy elképzeled, ahogy a lehető legrosszabb eshetőség beigazolódik.
Készülj fel arra, hogy átlagos vagy. Nézz körül. Olyan, mint ő. Írd le E/3-ban a demográfiai sajátosságaidat. Hogyan mutatnának be egy bűnügyi hírben, ahol csak fél mondat van a vezetékneved kezdőbetűjére és a foglalkozásodra, vagy családi állapotodra. Olvasd fel hangosan.
Aztán ha kisírtad magad, rántsd meg a vállad és döntsd el, hogy a lehető legtöbbet hozod ki belőle.
Lehet, hogy átlagos vagy és 31 éves programozó, aki az anyjával él, de igenis jól fogod érezni magad. Olyan emberek között, akikkel jó, nem pedig akikkel muszáj. Olyan dolgokkal, ami jól esik, nem pedig aminek értelme van.
És ne aggódj, nincs a kliséknek még egy olyan kombinációja, mint te :)
Különben is, ha rájössz, hogy ugyanezen pörög mindenki más is, talán arra is rájössz, hogy nem leszel különleges a félelmeidtől. Úgyhogy akár el is engedheted őket. Nem a szorongás a különlegességed záloga. Nem az jelenti, hogy odabenn még élsz. Azt máshogy is kifejezheted.
Mondjuk azzal, hogy idekinn is elkezdesz.
2. lépés: Just do it!
Tudod, miért nem küldted el azt a jelentkezést? Tudod, miért nem mutattad meg soha senkinek azt a novellát? Miért nem énekeltél tovább? Miért nem folytattad a rúdugrást? Miért költöztél vissza álmaid országából? Miért nem is adtad be a Filmművészetire?
Nem, nem az okmánybélyeg miatt.
Hanem mert féltél a kudarctól.
Féltél, hogy kiderül, hogy nem vagy elég jó, hogy középszerű, amit írsz, hogy nincs is elég jó hangod, hogy orra esnél a versenyen. Hogy invesztálnál még bele, és kiderülne, hogy nem is vagy az a szupersztár.
Mert amikor már mindenki várakozva néz rád, amikor mindenki tudja, hogy miről álmodsz, akkor sokkal félelmetesebb a megmérettetés. Akkor már néznek. Akkor már te is kívülről nézed magadat. (Ez amúgy biztos út a bukáshoz.)
Egyszóval: gyáva voltál, de valahol mélyen megértetted, hogy ha gyorsan a nyakadba veszed a világ felelősségét, akkor senki nem fogja számon kérni rajtad az álmaidat. Hogy honnan tudom? Onnan, hogy akinek nincsenek ilyen mögöttes céljai, azok gyerek mellett is életben maradnak. Ők valahogy nem ássák be magukat a pelenkák közé. Nekik továbbra is lebeg a szemük előtt egy cél és nem emészti fel a személyiségüket a szerep.
Szóval gyerünk, mutasd meg, hogy tényleg különleges vagy.
Mutasd meg, látni akarjuk az eredményt. Csak te nem akarod látni, mert félsz, hogy kicsi lesz, sárga és savanyú.
Menj el ahhoz a gitártanárhoz, nevezz be az amatőr squash bajnokságra, alapíts színjátszókört, vagy jelentkezz extrának az Operába, írj legalább egy cikket vagy egy blogot, mutasd meg a benned rejlő narratív ördögöt legalább egy olvasónak, tiszteld meg a világot a nagyszerűségeddel. (Csak tanfolyamra ne menj, jó?)
Mondom, csak te nem vagy kíváncsi, meddig jutnál el, ha tényleg megpróbálnád. Ha egyszer az életben megfeszítenéd az összes mentális izmodat és kipróbálnád, hogy gyorsulsz 100-ra.
A lényeg, hogy bezárd a szakadékot, ami közted és a (szerinted) hozzád méltó élet között van.
Ezt kétféleképpen lehet:
1) eléred a célt, vagy
2) a cél kullog vissza hozzád.
Mert könnyen lehet, hogy a cél irreális, rosszul határoztad meg, rájössz, hogy mégsem akarod - és akkor bizony újra kell kalkulálni, hogy mi is a hozzád méltó élet.
Aztán ha kiderül, hogy átlagos vagy, még mindig lehet hobbid.
Még az is lehet, hogy egy kedves, barátságos, kiegyensúlyozott és derűs emberré válsz, aki szembesült a legrosszabbal, de megpróbálja belőle kihozni a legjobbat. Na, az tényleg ritka. Nem átlagos.
Kockázatok
Két dolgot veszíthetsz: a nagy arcodat és a mártír-tűrőképességedet
Komoly rizikó, de ezt nélkülem is tudod. Ha a kísérlet eredménye negatív, ha nem is vagy olyan egyedien tehetséges, akkor a nagy arcodból vissza kell venni. A tökéletesség illúziója oda. A hibák nélkül valóságnak vége. Döntöttél, és tévedtél. Feltetted magad valamire és elbuktad.
Nem mondhatod többé, hogy te bezzeg mindent jobban tudsz, mert legalább egy dologban már bizonyítottan tévedtél. Nem vagy csalhatatlan.
Kénytelen leszel egyenlőként tekinteni másokra. Ki tudja, még a végén kinő benned valamiféle empátia és rájössz, de tényleg, hogy mások is látják valahogy a világot és annak is van oka és nem rosszabb, mint a tiéd.
És még egy rossz hír, hogy nem tudsz majd többé együtt játszmázni a többi mártírral. Nem dőlsz be mások önáltatásának sem. Nem leszel jó hallgatóság, amikor azt ecsetelik, hogy mindenki másnak könnyű, de nekik ott van a családjuk. Nem hallgatod meg őket, mert már nem várhatod el tőlük ugyanezt a szívességet.
Mártírból aktív-agresszív bigott
A gyerek csak egy fügefalevél amivel a nem-döntéseidet takargatod. Rá lehet mutogatni, ha megkérdezik, miért nem gitározol már, miért nem adtad ki azt a társasjátékot, miért nem mentél el meghallgatásra, miért nem is küldted el azt az emailt. És még meg is dicsőülsz közben. (Hogy utána aljadék, gyerekéért-élő, passzív-agresszív mártír legyél, akiből vénségére aktív-agresszív, népesedési bigott lesz.)
Ha nem mondod ki hangosan az álmaidat, akkor a legirreálisabb hülyeség is megteszi. Hogy valaki valamiért majd felfedezett volna. (Így, passzív szerkezetben.) Hogy asztronauta lehettél volna.
Pláne ha ki sem próbálod magad. Akkor nyomoríthatod szegény kölyköt azzal, hogy ha miatta nem hízol el, balerina lennél, meg ha nem a pelenkára kell költeni, akkor ma a CERN-ben lennél fizikus, nem a kerületi általánosban fizika-hittan tanár. Ha lett volna időd, akkor megtanultál volna 20 nyelvet és utazó nagykövet lennél. Mert ahhoz csak az kell, mi?
Szóval majd ha hallod magad azt mondani a kölyöknek (akármilyen nyakatekert módon), hogy mi lett volna ha, emlékezz rám, és nyugodtan rohadj meg. Neked arra a gyerekre nagyobb szükséged volt, mint egy falat kenyérre. Ő a kifogás hátralévő életedre (87.72%). A mindenki által szentesített élethazugság, amivel szemben senki nem érvelhet. Te sem, de más sem. Ezt mondd majd neki, ne azt hogy milyen nehéz volt megszülni (tudom, deazértnagyonszeretlek - a sunyi kurva nénikédet).
És nem ő tartozik neked, de még te tartozol neki. Mert amikor csináltad, bármit elkövettél volna, hogy ne kelljen megállni és gondolkodni. Beismerni, hogy átlagos vagy, nem csak ő tett azzá.
Szóval inkább fagyaszd le és legyen 50 évesen gyereked, minthogy ész nélkül belesodródj ebbe a nagyon is átlagos tucatjátszmába - és a gyerekeden keresztülj akar majd élni. 50 évesen, ha előtte kipróbáltad, mennyit tudsz, már nem csak lenyugszol, de legalább lesz valami fogalmad az életről, amit állítólag el kéne magyaráznod a gyereknek. Könyörgöm, mit tudnak a világról az ún. ideális korú, huszonéves csajok?
És ahogy te sem a saját életedet éled, amíg a szüleid hallgatólagos igényeit szolgálod ki, úgy a gyereked sem veheti majd birtokba a saját életét, amíg rajta élősködsz. Mert ahogy a te életed nem a szüleidé, úgy a gyerekedé sem a tiéd. Ahogy a génjeid nem a szüleidé és a te dolgod, hogy mit csinálsz vele, úgy a gyereked életébe sem lenne szabad beleszólnod. Mert ha azért csináltad, hogy elégtételt adjon, akkor pont hogy nem érdemelsz tőle semmit.
Szóvalj most állj a sarkadra és találd ki, mit akarsz.
Aztán csináld is meg.
Most.