„Én mint tanítónő eddig is nagy hiányát éreztem e hangszernek dalok és más egyebek betanításánál, de fizetésemből nem állt módomban venni. Ezért kérem, hogy az általuk lefoglalt volt zsidó zongorából részemre juttatni szíveskedjenek. Ha lehetne – úgy a Bocskai u. 11. szám alatt levő F. E. zongoráját kérném. Szíves jóindulatukba bízva maradok…”

(1944. december 7-én kelt kérelem, amely Ungváry Krisztián itt tárgyalt könyvének 590. oldalán olvasható)

Idézet a Mozgó Világból

Ezeket az embereket miért nem lehet névvel megnevezni?

Én tudom a legjobban, hogy a reputáció elvesztésétől, mások rosszallásától való félelem alsóbbrendű a saját, erkölcsi iránytűhöz képest. Viszont mások rosszallása korlátlanul és ingyen rendelkezésre áll. Így a reputációval való sakkban tartás magától értetődő eszköz az erkölcsi alapok tiszteletben tartatásához.

De ha precedents teremtünk, ha a mai ember látja, hogy egyszer néven fogják nevezni, akkor talán kétszer meggondolja a következő diktatúra alatt, hogy kérvényezze-e a másét. Hogy besúgjon.

Kép innen

Ha ami az állam és én közöttem történik, az nem a mi kettőnk édes kis titka, akkor talán legközelebb kétszer meggondolom, hogy írásba adjam legmélyebb gyarlóságomat.

Mert lehet, hogy a fenti pondró énektanárnéni őszintén úgy gondolta, hogy az unokái számára is magától értetődő lesz, hogy minden zsidó patásördög, de lehet, hogy nem.

Lehet, hogy szerinte okés volt a kérés, mert zsidóktól elvenni erény, de másét ennyire kívánni - ezt még ő is érzi, hogy ciki. Nem biztos, hogy elmondja az unokájának.

Vagyis inkább biztos, hogy nem mondja el az unokájának. Tessék mondani, tudja úgy bárki ebben az országban, hogy mástól elvett ingatlanban nőtt fel? Pedig vannak egy páran. De azok a szegény, ártatlan tanárnénik, akik beköltöztek az elkobzott ingatlanokba valahogy sosem kérkedtek a szerzeményükkel.

Csak csendben továbbadták utódaiknak azt a meggyőződést, hogy tulajdonért megdolgozni nagy butaság. Hiszen azt elvehetik. És kiver az ideg, ha megdongozol valamiért, de elveszik. Ezért nem szabad megdolgozni érte. Hogy megspórold magadnak az idegességet. Mert ha te is csak úgy kaptad, akkor az ebül szerzett jószág esete áll fenn. És kérvényezhetsz egy újat öreg barátodtól, az államtól.

Az ilyen ember bármit megtesz, hogy ne kelljen úgy éreznie, hogy felesleges volt a munkája. Elsősorban nem dolgozik. Jaj, tudom egész nap gürizik, oda áll, ahová mondják, zsizseg, padlót súrol, bármit megtesz, hogy mártírnak tűnjön. Csak végiggondolni ne kelljen. Ugyanez az ember nem tesz félre a nyugdíjára, mert "kiverné az ideg", ha előbb halna meg.

És ne tombolhasson pondró tanárnéni és jelenkori, szélsőséges megfelelője annak biztos tudatában, hogy ami az állam és ő közötte történik, az az állam és az ő kicsi titka marad. Ne bízhasson a szíves jóindulatukban, ha már a saját embertársaiban nem bízhat. Az állam senkinek ne legyen a szíves barátja. Pláne ne az egyetlen barátja.

Az államnak hatalmas felelőssége, hogy ne teremtsen rossz ösztönzőket. Jókat nem tud, azt felejtsük is el, de rosszat nagyon is. Olyan ösztönzőket, amelyek eltorzítják a személyiséget, amelyek szétverik a társadalmi együttműködés alapját. Ami szétveri a bizalmat.

Kép: Das Leben der Anderen (2006)

Ótvar, rohadt diktatúrák eszköze a besúgó-rendszer kiépítése, az informátorok jutalmazása, a bizalom teljes leépítése. De legalább a besúgó se lehessen nyugodt. Legalább legyen meg az esélye, hogy egyszer, még életében számot kell adnia a tetteiről. Hogy a zongora tulajdonosának a szemébe kelljen néznie. Vagy ha őt gázkamrába küldték, akkor a gyerekébe. Vagy csak a saját szomszédjáéba.

Politikai érdek

De persze és tudom a legjobban a választ a saját kérdésemre. Azért nem hozzák nyilvánosságra a mások zongoráját kérelmező tanárnéni nevét, mert a hallgatással lehet megtörni a társadalom gerincét.

Nem azzal, hogy megnevezzük a besúgókat. Nem azzal, hogy nyilvánosságra hozzuk az aktákat. Az egy egyszeri esemény lenne, ami után kicsit reálisabb képet kapnánk a kürölüttünk lévő világról. Nem azzal törjük meg a társadalmat, hogy megbántjuk szegény, ex-nélkülöző tanárnénit.

Hanem hogy csak mi tudjuk, mit tett. Információs asszimetria. Van ellene valami a kezünkben. Attól majd behúzza a farkát. És legközelebb is az állam pártjára áll az embertársaival szemben. A juhász pártára a birkatársaival szemben. Érthetetlen indulattal.

Amíg hagyjuk, hogy ezek titokban maradjanak, addig mind az állam bábjai vagyunk. Akármilyen hangosan üvöltik páran világba a nagy öntudatukat, ha az ügynökakták titkosságára szavaznak, nevetséges kis bábok.

Építjük a békét. És Te? (Berlin, Stasi Múzeum - Király Rák felvétele)

Tanárnénik és ügynökök - Meg a közös halmaz

És ne csak a szélsőséges, irigy énektanárnénik miatt legyen nyilvános az egész, hanem hogy akinek a kezébe kerül a levél, ne tudja zsarolni vele az énektanárnénit.

Mert bár az énektanárnéni nem feltétlenül lesz egyszer államtitkár, de pont ugyanez zajlik az ügynökakták körül. Amíg titok, addig lehet velük zsarolni.

Ne legyenek az ügynökakták pusztán a politikai elit belharcainak eszközei. Ne csak egymást zsarolhassák vele. Miközben az összes gerinctelen fasz pozícióban marad, csak az akták miatt irányítható.

Ne lehessen egy besúgót hátulról irányítani azáltal, hogy a kezemben van az aktája. A besúgó aktája igenis legyen nyilvános, és a besúgó menjen végre nyugdíjba, hogy valaki átvehesse a helyét. És esélyt kapjunk egy olyan politikai rendszerre, amelyikben nem a központi puppet master rángatja a szálakat a saját gazdagodása érdekében.