Tudom, melyik -izmus szerint mire hogyan kéne reagálnom. Csak épp leszarom.

Ha például alapjövedelmet hallok, satufék, befeszít és bőgnöm kell, mint a szamár, hogy ne is halljam, mint mond a másik.

Mondjuk általában tényleg csak hülyék vetik fel az alapjövedelem ötletét - és hülyén. Mondjuk a politikusok, akik mást sem tudnak, csak ígérni, meg osztogatni – és mi lehetne annál jobb, mint mindenkinek ígérni (a máséból)? Vagy idióta jóakarók, aki szintén csak adni akarnak, legfeljebb ők nem hatalmat remélnek tőle. És abbéli igyekezetükben, hogy elérjék, amit akarnak, teljesen és szándékosan figyelmen kívül hagyják a várható mellékhatásokat.

Pedig az ördög a kivitelezésben rejlik.

A feltétel nélküli alapjövedelemnek lehetnek előnyei és hátrányai. A valóságban, viszont szinte csak az utóbbi teljesülne. Mert az nem csak annyiból áll, hogy adjunk mindenkinek pénzt (ceteris paribus), esetleg eközben töröljük is el az ezerféle egyéb juttatást. Hanem paradigmaváltást követel meg.

Ezért hadd járjam kicsit körül a témát.

A politika arról szól, hogy kitől vegyünk el, mennyit, milyen kifogással és kinek adjuk oda.

A napi porhintés lényege, hogy melyik csoport, mely kisebbségek, milyen családi állapot legyen állami pénzzel támogatva, kiktől mennyit és milyen alapon vonjunk el.

Ezek a viták roppant hasznosak - amennyiben politikus vagy - mert egymás ellen hergelik az alattvalókat. És addig se azt nézik, mennyivel többet lopsz ki és pazarolsz el, mint amennyiről itt szó van.

A 2004-es olimpiai játékokra Athén például jó kis létesítményeket épített. Azóta is fűti a büszke lelkesedés a görögöket.

Ha nem lenne állam, ki építene stadionokat? Fotó: MILOS BICANSKI/GETTY IMAGES 

Ezek a viták ugyanakkor reménytelenül statikusak is. Soha senki nem időben gondolkodik, hanem az ideális, ha-egyszer-bevezetjük-örökké-jó-lesz megoldásban.

Foglalkoztam egy időben a generációs számlákkal, ami egy intergenerációs mérőszám, ami rámutat egy állam pénzügyeinek hosszú távú fenntarthatóságára - és hogy kiket szívat meg jobban. Az ötlet a 80-as évek óta van a levegőben, de a politika - érthető okokból - nem foglalkozik vele.

Ebben eddig semmi különös nincs, de ami igazán felbaszta az agyam, az a javaslat kritikája volt.

Szóval előbb röviden a generációs számlákról, utána pedig az ominózus kritika. Ugorjátok az intrót, ha már tudjátok mi az.

Ha nem tetszik a rendszer, az ember szavazhat a hangjával vagy a lábával. Azaz vagy elmegy (exit), vagy megpróbál  változtatni a helyzeten (voice). 

A gazdaságtanban az első számú opció (exit) a default setting. Feltételezzük, hogy ha valami elégtelen, akkor az ügyfél a lábával szavaz. Azaz (egyénileg) racionálisan dönt. A második opció mélyen politikai és konfrontációval jár.

Nekem addig semmi bajom a hülye politikai rendszerekkel, magas adókkal, shariával, nevelőintézetként működő országokkal, amíg le lehet onnan lépni. Ha teszemazt minden nő elhagyná a sharia-sújtotta területeket, minden cég kivonulna a büntetőadókkal működő országokból, a hátramaradók vagy kitalálnak egy vonzóbb szabályrendszert, vagy jobb híján megeszik/megadóztatják/megdugják egymást.

A baj ott van, ha valaki külső vagy belső okokból nem mozdul. Nem tud vagy nem hajlandó kilépni a közegből, amelyik hátrányos a számára. Nem tud, mert mondjuk  lezárták a határokat (monopólium), vagy mert nincs hová, mindenhol ugyanaz van. (Ez utóbbi helyzet nem áll fenn, tehát marad a kényszer-marasztalás.)

Belső ok, ha nem hajlandó, ha a saját pszichológiai korlátai tartják vissza, netán kimondatlanul is hisz a helybenmaradás isteni jogában. Tipikus esete, amikor valaki úgy gondolja, hogy ő már túl nagy befektetést tett a rendszerbe és nem hajlandó leírni a veszteséget, hanem inkább küldi a jó pénzt az elveszett után. (Másoknak egyszerű, de az ő esete más - ismerős?) Vagyis irracionális döntést hoz.

Racionális ember ma Magyarországon nyugdíjas akar lenni. Ha az nem lehet, ideje lelépni. Mert fiatalnak lenni nem kifizetődő, egyszerűen nincs belőlünk annyi, hogy hozzánk is szóljon politikus. Márpedig a demokrácia az az alkímiai folyamat, amely a mennyiséget igazsággá szublimálja, (aka. a többség zsarnoksága) ahol a fiatalok permanens kisebbségben vannak (és még csórók is).

Az exodussal persze nem oldódik meg semmi. Legalábbis az ország számára. (Bárki legyen is az.)

Albert Hirschman (Exit, Voice and Loyality: Responses to Decline in Firms, Organizations, and States - pdf) amellett érvelt, hogy ha csak egy mérsékelt számú szereplő lép ki a szarból, az a hátramaradóknak a lehető legrosszabbat jelenti. Nem omlik össze (azonnal) a rendszer, nem muszáj szembenézni, lehetőség van a bűnbak-keresésre, tehát a mérsékelt exit megágyaz a pisimeleg status quo-nak, megerősíti a döglődési spirált.

A hátramaradók ugyanis aligha hajlandók észrevenni, hogy ők csináltak valamit rosszul. Ahhoz túl sokan vannak. Kollektív entitás nem (sem) tanul a hibáiból, helyette meggyőzik magukat, hogy a kisnyuszi a hibás.

Marad tehát a teljes exit (minden nem-nyugdíjas lelép), vagy annak hiánya (határzár).

A politikai elit azonban éppenséggel örül, ha lelép minden ellenérdekelt fél (lásd Kuba). Az armageddon ugyanis nem ugyanaznap fog bekövetkezni, hanem némi eltolódással. És az pont elég, hogy az elit kiélvezze - és persze meggyőzze magát a kisnyuszi alávaló szándékairól.

Aztán ott van amikor a képzett munkaerő elmegy (brain drain) és pénzt utal haza végletekig hálás, alázatos és magától soha talpra nem álló rokonainak (remittances). Egész gazdaságok épülnek erre, lásd mindjárt a Fülöp-szigeteket. Szétrohad ugyan a gazdaság és minden értelmes lény elmegy, de jön a pénz, nem?

A baj ezzel csak az, hogy a lelépők így még erősebben finanszírozzák az otthoni leépülést és kitartottságot. Ráadásul a hazaküldött pénz is csak nemproduktív célokra megy el, a koldus-mentalitású rokon sose fog befektetni, pláne ha már nyugdíjas. Aztán majd megy a betelefonálás a nemzetirádióba, hogy aszongya:

Betelefonáló: "A nevem Kálmán bácsi és azt akarom mondani, hogy és Orbán Viktorban hiszek."

Unott műsorvezető: "Igen, és miért?"

Kálmán bácsi: "Hát mert ... olyan fess fiatalember. És mert végre elvesz másoktól és nekünk, nyugdíjasoknak is ad."

Kicsit zavarban lévő műsorvezető: "Ööö... Ezt talán nem így kéne fogalmazni, hanem hogy szolidaritás..."

Kálmán bácsi (közbevág, nem is figyel rá): "Nem szabad mindig a jövőben élni, érti? Régen mindig mondták, hogy majd egyszer jó lesz, majd a jövőben, meg hogy a gyerekeinknek jó lesz - és mi elhittük. Hát kérdem én, meddig várjak még? Én már 65 éves vagyok, nekem most legyen jó."

Hunhon már többször elüldözte az értelmesebbjét és a vállalkozóbb kedvűeket - és felosztotta maga között a vagyonukat. Ebben tényleg nagyon jók vagyunk.

2013-ban nem-nyugdíjasoknak marad tehát a teljes exodus és a hátrafelé szavazás dejeles elegye. Ha jól sejtem, egy igazi, hátranyilazós, kétszercsavarodott eszű kuruclegény is pont így cselekedne. Vezérünk biztos büszke lesz ránk.

Ja, és azt megnézném magamnak, ahogy kínjukban megpróbálják a külföldön élő magyar állampolgárok, netán a kettős állampolgárok szavazati jogát korlátozni. Röhögnék...

"Ugyan már! Nekünk úgysem lesz nyugdíjuk."

Vetetted már oda társaságban a fenti mondatot? Mintegy félvállról, lazán? Miközben nem látszik, hogy valóban készülődnél az öngondoskodásra?

Gratulálok, akkor te vagy az állampolgári megfelelője azoknak a politikusoknak, akik felültettek minket egy reménytelen demográfiai hullámvasútra, amely egyben egy hosszú lefutású Ponzi-játék is.

Fracois Hollande, új francia elnök levitte a nyugdíjkorhatárt. (Igaz, csak azoknak, akik 18 évesen dolgozni kezdtek, mert hát megígérte a kampányban.) Máshol már a 80-as korhatárról beszélnek. A valóság azonban az, hogy egyéne és foglalkozása válogatja, ki mikor lesz túl öreg valamely foglalkozáshoz.

A nyugdíj sokaknak az a várva várt pillanat, amikor visszatér a gondtalanság a biztos bevétel formájában - még akkor is ha csekély. De ez korántsem természeti állapot, még csak nem is régóta van így. Ráadásul szerintem emberileg sem kívánatos a teljes inaktivitás. Ezért indokolt lenne a merev nyugdíj-korhatár komoly megemelése, várható élettartamhoz való indexálása. Ezen túl pedig szükséges a mindenféle rész- és könnyített foglalkoztatások bevezetése. Mert nem az inaktivitás, hanem a rendszeres, elveszíthetetlen jövedelem (aka. biztonság) miatt olyan vonzó az a nyugdíj.

Elnézést a szakértőktől,

Gyorstalpaló nyugdíjrendszer for dummies

Amikor a háború utáni rövid-az-élet-nincsen-óvszer baby-boom idején kisütötték a nagy tutit (a jóléti állam, azon belül a nyugdíjrendszer), akkor egy dolgot nem láttak előre, egy másikat pedig szándékosan figyelmen kívül hagytak. Amit nem tudhattak előre, az a fogamzásgátlás/családtervezés megjelenése a hatvanas években. Amit egyszerűen nem vettek figyelembe, az a tény, hogy nem lehet mostantól minden generáció 5x akkora, mint az előző. (Mert ha öt ember dobja össze egy nyugdíját, akkor ugye csak így tartható a rendszer.)

Ráadásul azok a korai jóléti rendszerek nagyon más bevétel/kiadás arányokkal működtek. Mondhatni fenntarthatónak indultak. Angol példával élve:

Forrás: Nicholas Barr, 2008

A magyar kormány olyan szemérmetlen lenézéssel tekint a fiatalokra, ami nemzetközileg is kirívó. Orbánt mélyen érinti, hogy le akarunk lépni, de nem miattunk, hanem a szüleink miatt. Csak nekem fordult fel a gyomrom? 

Gondolkodtam, mi bajom vele. Úgy beszél, mint egy szülő.

Nem szégyelled magad? Te hálátlan kölök. Én pelenkáztalak, számtól a falatot, felneveltelek és úgy utáltam minden percét, hogy máig emlékszem. Ezért valakinek fizetni kell!

Hadd szögezzem le: Ez már nem csak gazdasági emigráció. Ez az exodus egy jól kivehető kormányzati attitűd eredménye is, ami szervesen következik a keresztényes-konzervatívos-mutyizós rezsimből. Nem csak anyagi okokból rossz fiatalnak lenni. Rosszul esik, ahogy beszélnek rólam.

Azon túl, hogy mindkettőhöz kevés az akaraterőnk...

Minden valamirevaló fogyni vágyó olvasta már valahol, hogy a tartós fogyáshoz életmódváltásra van szükség. Ami nem azt jelenti, hogy a fogyókúra ideje alatt radikálisan kevesebbet eszik és még egyhavi kondibérletet is vesz (és tán még használja is). Nem is arról, hogy most jó sokat költ valami tablettára vagy csodaszerre, hogy meglegyen az áldozathozatal is.

A diéta arról szól, hogy megpróbál kitalálni egy olyan táplálkozást, amivel együtt tud élni és egy mozgástervet, amit nem érez tehernek tartósan sem. Megválogatja mit eszik, és bár időnkét ehet egyebet is (egyszeri tételek), semmiből se eshet túlzásokba. Nem keres kifogást, hogy mikor miért eszi túl magát és felülkerekedik a lustaságán.

Magyarul átértékeli az életét, hogy mit és miért csinál. És hogy mi a fontosabb. Minél többet enni vagy emberként kinézni.

Na, ilyen a sokat emlegetett strukturális reform.

Tudom, időszerűtlen ezen rugózni, mert mi a permanens tűzoltás állapotában vagyunk és már azért hálásak lennénk a törpének, ha lassítana, mielőtt belecsapódunk a falba. De lássuk be, ez így nem élet. Szükségállapotot teremt, mi meg csak futunk utána, hogy hé, azt se kéne!

A reform olyan, mint a diéta: az okosabbak tudják, hogy nem crash-diet kell, hanem életformaváltás - és soha nem térni vissza a régihez.

Esetünkben újra át kell gondolni minden állami kiadást - és annak mértékét. Hogy mit jelent a jóléti állam és mit nem.

Hogy miben van szükségünk az államra és miben nincs. Hogy mi a nyugdíjrendszer eredeti értelme és mi az, ami már túlzás.

És miután végiggondoltuk, mik az alapelveink, mi is az értelme a kis államunknak, akkor ragaszkodni hozzá - és finomítani, ha a szembejövő realitás indokolttá teszi.