A politika arról szól, hogy kitől vegyünk el, mennyit, milyen kifogással és kinek adjuk oda.

A napi porhintés lényege, hogy melyik csoport, mely kisebbségek, milyen családi állapot legyen állami pénzzel támogatva, kiktől mennyit és milyen alapon vonjunk el.

Ezek a viták roppant hasznosak - amennyiben politikus vagy - mert egymás ellen hergelik az alattvalókat. És addig se azt nézik, mennyivel többet lopsz ki és pazarolsz el, mint amennyiről itt szó van.

A 2004-es olimpiai játékokra Athén például jó kis létesítményeket épített. Azóta is fűti a büszke lelkesedés a görögöket.

Ha nem lenne állam, ki építene stadionokat? Fotó: MILOS BICANSKI/GETTY IMAGES 

Ezek a viták ugyanakkor reménytelenül statikusak is. Soha senki nem időben gondolkodik, hanem az ideális, ha-egyszer-bevezetjük-örökké-jó-lesz megoldásban.

Foglalkoztam egy időben a generációs számlákkal, ami egy intergenerációs mérőszám, ami rámutat egy állam pénzügyeinek hosszú távú fenntarthatóságára - és hogy kiket szívat meg jobban. Az ötlet a 80-as évek óta van a levegőben, de a politika - érthető okokból - nem foglalkozik vele.

Ebben eddig semmi különös nincs, de ami igazán felbaszta az agyam, az a javaslat kritikája volt.

Szóval előbb röviden a generációs számlákról, utána pedig az ominózus kritika. Ugorjátok az intrót, ha már tudjátok mi az.

Generációs számlákról

A generációs számlák gondolata azzal foglalkozik, hogyan alakul a redisztribúció egyes egymást követő generációk között. A fiskális egyensúly ebben az olvasatban többet jelent egyszerű folyó évi egyenlegnél, vagy relatíve alacsony deficitnél. Éveken és kormányokon átnyúló, felelős gazdálkodást követelne meg. Ez ugye elég naiv gondolat.  

A generációs számlák gondolata azon alapul, hogy előre meg tudjuk mondani, ki mennyi terhet visel és mennyit kap vissza. Na nem egy adott évben és nem egy adott személy, hanem egy-egy korcsoport. Kiszámítható, hogyan lesz újraelosztva egy élethosszig tartó adóteher a generációk között társadalombiztosítás (nyugdíj és egészségbiztosítási kiadások) formájában.

Ez egy jobb mérőszáma a fiskális politika fenntarthatóságának, mint az éves deficitek, amelyek csak statikus képet adnak az állapotokról és az adósság, a be- és kifizetéseknek az időbeni eloszlását nem képesek vizsgálni.

Az eredeti javaslat

Az éves deficit-fixáció ellen Kotlikoff 1984-es, The Deficit Delusion (pdf) című tanulmányában érvel részletesen. (Meg utána még párszor (pdf).) Az érvelés szerint a könyvelési önkényességeknek hála bármelyik kormány költhet szinte bármennyit és kihozhat egy éves többletet, csupán a deficit definíciójával kell játszadoznia. Minden attól függ, hogyan címkézi fel a bevételeit és a kiadásait. Nem mindegy például, hogy a társadalombiztosítási befizetéseket adónak nevezzük el, vagy később visszafizetendő kölcsönként könyveljük. Közismert trükk még az inflációhoz és növekedéshez igazítással játszani, illetve a társadalombizotsítási bevételeket, hiányt és többletet tetszőleges beszámítani vagy kihagyni.

Az infláció és a növekedés két politikailag erősen manipulált szám, így azokkal bármilyen egyéb mutatónak lehet adni egy hatalmas pofont.

Az éves GDP-hez való viszonyítás beleivódott nem csupán a közgazdászok, de a közvélemény gondolkodásába is. Abban nincs semmi meglepő, hogy a közvélemény olyasmiket is elvár a GDP-től, mint mérőszámtól, amire az deklaráltan nem szolgál, de az utóbbi években mintha a közgazdaságtan is elkezdte volna magáévá tenni ezt a vélekedést és egyre nagyobb népszerűségre tesznek szert olyan írások, amelyek az GDP újabb és újabb hiányosságaira mutatnak rá, miközben rácsodálkoznak arra, hogy mi mindent nem mér. Új mérőszámok helyett azonban a jelenelgi GDP leváltását szorgalmazzák, ami további zűrzavarhoz vezethet, mind a közgondolkodásban, mind a gazdasági érvelésekben.

Az adott éves GDP-hez viszonyított dolgok közül csak az egyik az adott évi deficit. Olyan természetes, hogy csak az adott évről van szó, hogy már hozzá sem mondjuk, így a közvélemény nem csoda, ha nagyobb jelentőséget tulajdonít neki, mint kellene. Nem segített ebből a szempontból a maastrichti kritériumok szigorú deficit (és adósság-) fixációja sem, amely szintén nem egy dinakmikus, csupán adott évekre vonatkozó kritériumokat tartalmaz. Egy országot vagy egy gazdaságot azonban nem lehet évről évre irányítani. Ha minden éveben csak két százalék a deficit, ami az elnagyolt közvélekedés szerint rendben van, az adósság akkor is növekedhet, így a bűvös két százalék igazából nem megoldás semmire, csupán irányelv.

Remek példája ez egyébként annak, hogy ha valamire szabályt alkotunk, akkor a szabály felváltja a józan észt. Ha nincs éves deficit-szabály, amit kínok árán is be kell tartani, akkor nincs az az érzésünk, hogy jól teljesítettünk, ha idén is 2% alatti deficittel zártunk.

Az Egyesült Államokban is a deficit az elsődleges bűnbak a politikai vitákban, nem csupán Európában. A deficit mérésének legadekvátabb módját illetően azonban nincs teljes tudományos egyetértés. Az 1991-es tanulmány az akkor helyzetnek megfelelően csak néhány példát említ, ami fölött nem volt egyetéértés:

- vonják-e be a deficit számításába a társadalombiztosítás éppen aktuális többletét, vagy sem?

- A Saving & Loans krízist követő állami mentőcsomagot, mint egyszeri tételt?

- Megint mások a fedezetlen jövőbeli nyugdíj-ígérvények, infláció, növekedés, államosítások és privatizációs bevételek elkönyvelésének optimális módján vitatkoztak.

Az ügynek komoly politikai tétje volt: a társadalombiztosítás átmeneti, demográfiai jellegű többletének kihagyása a deficit-kalkulációkból hatalmas deficiteket jelentett volna a 90-es évek nagy részében. (Az időszak úgy vonult be a gazdaságtörténetbe, mint a többletek korszaka, mint sikertörténet. Kevesen néznek utólag utána, hogy ez a köztudott magától értetődőség mit is takar igazából: egy átmeneti többletet, amelyet később hasonló okokból kialakuló hiány fog követni.)

Az infláció és a növekedés bevonása viszont épp az ellenkező irányba, többletessé teheti az adott éves költségvetést. Amíg tehát a költségvetést megalapozó ökölszabály az, hogy a deficit lenullázása érdekében vagy adót kell növelni, vagy kiadást csökkenteni, addig mindig komoly politikai viták fognak dúlni akörül, hogy mégis mekkora az a hiány.

Logikusnak tűnik, hogy mielőtt a deficit lenullázásának mikéntjén vitatkoznánk, talán előbb meg kellene állapítani, mit is hivatott mérni ez a mérőszám és hogyan lehet azt mérni.

Deficit on steroids

A deficittel kapcsolatos koncepció a jólét intergenerációs eloszlása, redisztribúciója is. Pontosabban hogy mennyit fizetnek egyes generációk az állam fenntartásáért és az állami fogyasztás finanszírozására, illetve más generációk finanszírozására?

Hagyományos könyvelési eszközökkel  a generációs terhek nem vethetők össze. A szerzők a megoldást abban látták, hogy az állam bevételeit, jelen és jövőbeli kiadásait (ígérvényeit) nem aszerint csoportosítják, hogy milyen címke alá kerültek, hanem hogy melyik generációra vonatkoznak. Így elérhető, hogy összehasonlítsuk, melyik generáció milyen egyenleget ér el.

A javaslat alaján továbbá kötelezővé válna egy-egy költségvetési javaslat jelenlegi és jövőbeni generációkra gyakorolt fiskális hatásának, költségeinek és hasznának vizsgálata is.

A tanulmány úgy találta, hogy az Egyesült Államokban 1989-ben születettek életük folyamán 17-24%-kal több adót fognak befizetni, mint szüleik, ha a jelenlegi kaidási szerkezet fennmarad. Ez pedig komoly generációs problémát jelent. (Ez 1991-ben volt, a szövetségi állam kiadásai és adóssága, valamint nyugdíj-ígérvényei azóta egy irányba változtak és a gazdasági válság sem tett jót a helyzetnek.)

A tanulmány generációk alatt egyszerűen az azonos évben születetteket érti és részletes módszertant javasol az újfajta rendszer számítására. A tanulmány négyféle irányból is közelíti a generációs fiskális egyensúly elérését, mind a kormányzat kiadási, mind bevételi oldalát figyelembe véve. Eszerint négy szcenáriót alakít ki és egy későbbi tanulmányban (Kotlikoff-Leibfritz 1999) be is mutatja, hogyan mutatnának ezek a szcenáriók egyes országokban. A forgatókönyveket a függelékben a 21. táblázat tartalmazza.

A kritikák azonban nem a módszertant, hanem a javaslat erkölcsi és politikai vonatkozásait feszegették, még ha időnként vitatott makorökonómiai érveket használtak is.

És itt gurult el a gyógyszerem. 

A tervezet kritikája

A tervezet első és igen vitriolos kritikája James K. Galbright-tól és két szerzőtársától érkezett, aki a világhírű közgazdász unokája, aki sokat foglalkozik az egyenlőtlenség és redisztribúció kérdéseivel. (Galbraith, Randall Wray, Warren Mosler (2009): The Case Against Intergenerational Accounting - The Accounting Campaign Against Social Security and Medicare)

Ami  igazán vérforraló, hogy a kritika meg sem próbálja módszertanilag vagy számszerűen támadni a javaslatot. Nem állítja, hogy a gondolat hibás vagy nem igaz. Egészen egyszerűen, bele a pofádba annyit állít, hogy ez a politikusnak nem érdeke, ezért nem szabad. Mi több, erkölcstelen!

Ajánlom figyelmetekbe, mert nagyon sok ún. "szakmai kritika" szól erről, kis hazánkban is.

Ez a tanulmány a tervezetet szigorú amerikai belpolitikai agenda szerint kritizálta. Ha bárki emlékszik még rá, akkoriban ment az amerikai társadalombiztosítás kiterjesztésének vitája (azóta már felmelegítették, lásd Obamacare). Az ún. szakmai kritika pedig tisztán a jogosultak körének kiterjesztése elleni támadásként veti el a javaslatot. 

Igen, a nemzetközi, mindenre kiterjedő generációs számlák gondolatát a Medicare és Social Security elleni politikai támadásként. (Ezért mondjuk az eredeti tervezet is sokat tett, hiszen a megírása idejében aktuális amerikai belpolitikai viták alapján vizsgált jövőbeni fiskális forgatókönyveket. Ez persze nem segíti elő a logikus és gyakorlatias gondolkodást egy olyan túlfűtött témában, mint amilyen az Egyesült Államokban a szociális háló, különösen az Obamacare vitája idején.)

Miközben egyértelmű, hogy a Kotlikoff-javaslat tökéletesen használható a fiskális prudencia melletti általános (az Egyesült Államokban tehát szélsőségesen republikánus) érveléshez, ennek megfelelően szigorúan politikai, inkább esszéisztikus érvek születtek a tervezet ellen.

 1.

A kritikák egyik vonala a ceteris paribus, vagy a jelenlegi növekedési kilátásokkal való számítás bizonytalanságára hívja fel a figyelmet. A tervezet ugyanis számol inflációval, diszkont rátával és egyéb olyan tényezőkkel, amelyet csak találgatni tudunk.

Ez azonban igaz az összes többi előrejelzésre is, a demográfia pedig sokkal egzaktabb és kiszámíthatóbb, mint az összes többi mérőszám. Úgyhogy ebben éppen hogy jobb az új módszer.

2.

A kritikák jövőbeni növekedési és inflációs kilátások bizonytalanságát hangoztató vonala ezen kívül kizárólag az egyik irányba szeretné megengedni a módosítást. (Csak több deficit - bocs, nagyobb mozgástér) A kritika szeint ugyanis sosem tudhatjuk, lehet sokkal nagyobb is a növekedés, és akkor nem lesz baj az adósságból.

Ez kiválóan rímel Keynes elhíresült bon mot-jára, mely szerint hosszú távon úgyis mind halottak vagyunk, azaz nem érdemes annyira előre tervezni, még bármi közbejöhet, és utólag feleslegesnek bizonyulhat a prudencia. Az pedig milyen bosszantó lenne már!

Érvek:

1)   Mikor- és makrokönyvelés nem egyforma.

Nem helyes a szövetségi kormányzat könyvelési szabályait a családokra vagy cégekre vonatkozó könyvelési szabályokból levezetni, mert természetében más: A szövetségi kormányzat ugyanis a köz érdekében cselekszik, valamint adókivetési és pénznyomtatási jogosítványa van.

Ez az érvelés nagyban emlékeztet Keynes érvelésére, mely szerint bohóság úgy gondolkodni az állam pénzügyeiről, mint egy háztartáséról. Az adósság nem ugyanazt jelenti, ha az adós (esetünkben az állam) nyomtathat pénzt, kezdeményezhet háborút és pénzt szedhet be, azaz szuverén.

Az érvelés továbbá egyenlőségjelet tesz a kormány és a köz érdeke között, ami még akkor is kérdéses, ha úgy teszünk, mintha létezne egyértelmű közérdek vagy kormányzati érdek és egyes politikai szereplők rövidtávú érdekei nem lennének képesek átvenni a közérdek szerepét a retorikában és a politikai cselekvésben egyaránt.

2)   A kormány mindig is többet költött, mint a bevétele és nincs olyan bizonyíték, se közgazdasági elmélet, amely szerint a nullszaldós fiskális egyenleg szükséges lenne.

Bár az nem világos, hol következik ebből, hogy ez helyes, erkölcsös, célszerű, hasznos precedens, illetve hogy továbbra is így kéne.

Az meg pláne nem következik belőle, hogy minden egyes rohadt évben okés a hiány.

3)   A társadalombiztosítás (Social Security) és egészségbiztosítási (Medicare) költségeket nem szabad politikai korlátok közé zárni azzal, hogy az adóbevételek összegében maximalizáljuk őket.

Ezek szerint viszont az ezeket finanszírozó adók a végtelenségig emelhetők. De legalábbis az Egyesült Államokban. A szerzők nyilván nem ismerik azt a jelenséget, amelyet a keleti blokk országai már réges régen megtanultak, hogy ugyanis van olyan, hogy járni jár, de nem jut. És azt sem, hogy az adózás mértéke nagyon sok helyen már most is a növekedés rovására megy.

Az amerikai helyzetre szorítkozva ugyanakkor kitapintható egy erős frusztráció a politikai lövészárok mindkét oldalán. Egyrészt ugyanis a világon a legpazarlóbb egészségügyi kiadások tekintetében az Egyesült Államok, miközben a lakosság nagy része továbbra sem biztosított. Ezt a kiadási szintet bátran lehetne csökkenteni a színvonal csökkenése nélkül, hiszen köztudott módon egy hibás ösztönzőkkel kialakított rendszer működési rendellenessége miatt ilyen drága az egészségügy: a kórházak abban érdekeltek, hogy minél több, gyakran felelsleges vizsgálatot számlázhassanak a biztosítók felé.

A lövészárok másik oldala ugyanakkor a biztosítás nélkül maradók tömegére szegezi tekintetét, és őket is a jelenlegi, pazarló szisztéma által próbálná meg bevonni a biztosítottak körébe. Egyik oldal sem teljesen konzisztens tehát, arra pedig egyik sem tesz javaslatot, hogyan vegyék ki az egészségszolgáltatók és gyógyszergyártók bebetonozott különérdekeit a rendszerből.

A társadalom- és egészségbiztosítási rendszer valóban egyszerre eszköz és költség. A kettő mértékét illetően azonban sosem lesz megegyezés. Azt meg azért el kéne tudni dönteni, hogy melyik oldalra könyveljük a kiadást. Segítek: a hasznát nem is számszerűsítjük...

4)   A jogszabályban rögzített GDP-arányos adósságplafon közgazdasági vagy egyéb értelemben nem megalapozott. Ez mondjuk szerintem is marhaság, jogszabályból nem lesz valóság, csupán nem szándékolt következmények, de a kritika valami egészen hülyén érvel. Szerintük azért, mert az államadósság „végtelen” (eternal), vagyis sosem kell visszafizetni, nincs okunk feltételezni, hogy a társadalombiztosítási ellátórendszerek adósságával is ez lenne a helyzet.

Na ez viszont veszélyes szerecsenmosdatás.

Ez a szempont nagyon átszellemülten hangzik, viszont figyelmen kívül hagyja, hogy az adósság folyamatosan nő, az adósságszolgálat terhe pedig mindeféle elméleti szinten maradva is elérhetik egy ponton azt a pontot, ahol már nem tudják finanszírozni, csak a már fent említett pénznyomtatással.

Ez újfent egy speciálisan amerikai jelenség, az Egyesült Államok ugyanis dollárban adósodott el. Más országokban ne próbáljátok ki, gyerekek!

5)   Az Egyesült Államok speciális pénzügyi pozíciót tölt be a világpénz kibocsátójaként.

Így az államadósság tekintetében többet megengedhet magának, mint bármely más ország. Világos. Ezt magyar szemmel is gondoljátok újra végig.

6)   A kormányzatot jelenleg támogató, adófizető lakosság ugyanaz a lakosság, aki a kifizetéseket élvezi.

Azaz a nép az nép, miért sérelmezné, hogy elveszünk tőle, majd visszakap. Ez az érvelés éppen a generációk létét kérdőjelezi meg. Tulajdonképpen ez az egy is elég lenne, hogy kialakuljon egy teljesen értelmetlen vita.

7)   A kormány érdeke ugyanaz, mint a közérdek, de a kormány nem ugyanaz, mint a nemzet (nation).

Akkor fussunk neki:

Vagyis amikor a kormány van eladósodva, tulajdonképpen a nép van eladósodva, és az érdekük ugyanaz. Természetesen a késhegyre menő vita azért fontos, mivel ez határozza meg, hogy felírható-e egy felvett hitel az eszközoldalra, vagy kénytelenek adósságként elkönyvelni, ahogy egy háztartás vagy vállalat kötelezve is van rá.

Mert ha kiderül, hogy a kormány egyben a nép is, akkor a belföldi lakosoktól felvett hitel azonnal mehet az eszközoldalra. Az nem adósság többé! Méghogy a könyvelés nem kreatív ágazat...

8)  Sőt, a tanulmány szerint épp az adóztatás ténye is megköveteli, hogy az állam  minél többet költsön, hogy tegye elérhetővé a pénzt, amiből befizetjük az adót.

Egészen fantaszikus, münchauseni gondolatmenet, csak sajnos valós gazdasági tevékenységet nem tartalmaz. A keleti blokk országaiban próbálkoztak is vele, hogy minden az államon megy át az állam felé haladva, de egy idő után önfelemésztés lett a kísérlet vége. Csak azért nem hamarabb, mert hála istennek léteztek külföldi hitelek, amivel prolongálni lehetett a rendszer fennmaradását.

Engem a bisztromatika tudományára emlékeztet.

9)   A kormányzat adóbevétele nem olyan jellegű, mint egy cég bevétele, hiszen a kormányzat eldöntheti, mennyit szed be, de egy cég ezt nem teheti meg. Ezért nem szabad a bevételeket konstansnak tekinteni.

Ez egy egészen fontos áttörés az irracionalitás és a rablógazdálkodás irányába.

Vagyis addig emeljük az adókat, amíg elég nem lesz a bevétel, ha pedig nem tudják fizetni, majd költ az állam többet, hogy legyen miből. És költeni tud, hiszen csak jóvá kell írnia összegeket bankszámlákon, ahhoz hogy fizessen. Egyszerűen be kell gépelni számokat egy számítógépbe, ennyire egyszerű. (A tanulmány tényleg így érvel.)

10)   Egy háztartásnak vagy cégnek banki normáknak kell megfelelnie ahhoz, hogy hitelt vehessen fel, tehát a deficit-költekezése korlátozott. Az államnak meg nem kell semminek megfelelni. (Erről Argentínát is kérdezzük meg.)

11) Egyetlen háztartás vagy cég továbbá nem tud örökké adósságban ülni, de ha már az összes háztartást vagy összes céget vesszük, nincs olyan ok, ami miatt egy-egy cég vagy háztartás ne működhetne permanensen deficitesen, amíg a többi háztartás vagy cég ugyanannyit folyamatosan megtakarít, vagyis az egyik szektor megtakarítása a másik deficitje.

Amerikában a kormány azért lehet folyamatosan deficitben, mert a nem-kormányzati szféra ennyit akar megtakarítani.

Nem vicc, komolyan így érvelnek.

12) Nem-kormányzati szféra alatt értik a külföldet is, akik pedig dollárban tartalékolnak – lásd innen a szuverén pénzteremtésről szóló pontot.

Amerikában sem igaz már, de olyan jó úgy tenni, mintha az államok csak a saját polgáraiktól "kölcsönöznének" pénzt. Pedig nem. Olyanoktól is kapnak hitelt, akiktől nem tudnak bármikor bármennyit beszedni. Külföldi hitelezők, például. De a tanulmánynak jobban esik úgy tenni, mintha csak a lakosság dobná össze.

Ez az érv a kínai felhalmozás idején egészen hasznos, hiszen így nem kell számolni a különbséggel.

Amíg pedig az egyik szektor megtakarít (magán és külföld), addig a másik szabadon költekezhet (állami). A demográfiai leépüléssel egyáltalán nem számol így a kritika, pedig a Japán példa lassan beérik és megmutatja, milyen az, ha az öregedő lakosság (nyugdíjkasszák) elkezdi eladni az államkötvényeket és felélni a tartalékait.

Ami azért hasznos, mert enélkül a kis trükk nélkül nem állná meg a helyét a következő érvelés.

13) A szociális kiadások egyszerre kiadás és haszon is, hiszen társadalmi hasznuk van. Ezért az egyenlegben az eszközoldalra kívánkoznak.

Azért ki is fizetjük egyszer.

És mondom, a hasznukat senki nem számszerűsíti, csak a költségüket, Így ezek a barmok jobb híján a költségeit akarják az eszközoldalra felírni.

Ez a délibábszerű vibrálás a mérleg két oldala között egyébként az egész tanulmányt végigkíséri, szinte minden tételt arra az oldalra kell írni, ahova magadtól nem jutna eszedbe, mindezt a köz, a kormány, a nép, a lakosság, az adófizetők és ezek egyenlegeinek tetszőleges egybemosásának köszönhetően.

14) Az amerikai szövetségi kormány összesen hét rövid periódus erejéig mutatott költségvetési többletet történelme során, mind recesszióhoz is vezetett, éppen ezért van szükség a államadósságra.Tadááám! Nesze neked empíria! Jól megkaptad a pofádba. Erre való, igen.

15) És persze Amerika még sosem maradt el a törlesztéssel.

Ami nem jelenti azt, hogy nem is fog. Az Egyesült Államok egyénként 233 éves (a tanulmány időpontjában) története során egyébként léteztek csődök, de azok egy másik entitáshoz, a Konföderációhoz kapcsolódtak, így könnyű átsiklani felettük. Abban az esetben egyébként bátran alkalmazták a pénznyomtatást és a polgárháborút finanszírozó, fedezetlen bankókibocsátásokat sosem tudták visszafizetni (eredetileg áru-alapú pénz, commodity money, voltak és jövőbeli dohány- és gyapottermelésre alapozták őket), ez azonban kényelmesen el lett felejtve.

16) Nem hisszük, hogy elérhető az a pont, aikor az inflációs politika miatt amerikai üzletek és háztartások nem dollárban kívánnak többé tartalékolni, mint 1923-ban történt az intenzív inflációs politikát követő Németországban.

17) Nincs felső határa annak, hogy az Egyesült Államok mennyi kötvényt bocsáthat ki.

18) Különben sem kell kötvényt eladni ahhoz, hogy költhessen. Nem kell bevétel ahhoz, hogy költhessen. Ott a FED. (Lásd feljebb.)

Akkor minek egyáltalán adóbeszedés? Vagy kötvénykibocsátás?

19) A társadalombiztosítás aktuáriusai szisztematikusan ignorálják a rájuk bízott alapok korábbi remek teljesítményét és pesszimistán jósolnak a jövőbeni hozamokat illetően.

Azaz a kritikusok szerint továbbra is folytatni kell a gyakorlatot, mely szerint éves 6-8%-os hozammal számolunk bürokraták által, államilag meghatározott eszközökbe fektetett kötelező megtakarításainakt illetően - és a jövőbeni számok mindjárt rózsásabban néznek ki. Tisztára, mint Matolcsy é a növekedési előrejelzései. A papír mindent elbír.

Ennek minden forrás szerint épp az ellenkezője működik az Egyesült Államokban, a nyugdíj- és egészségbiztosítók súlyos fedezetlen kiadáshegyeket görgetnek maguk előtt és csupán irreális növekedési és hozamfeltételezésekkel tudják papíron kitolni az időpontot, amikor nem tudják teljesíteni a kifizetéseiket.

20) A generációs számlák ignorálják, hogy a stimulusnak nem csak költsége van, hanem pozitív hatása a foglalkoztatásra és a növekedésre is. A stimulusokhoz tehát az előrejelzésben növekedést kell rendelni.

Hogyne. Papíron még adóbevételt is termel.

Itt jön be a hayeki érvelés, mely szerint nem mindegy, hogy melyik ágazatban. Amíg a stimulusok a már meglévő, halódó ágazatok életben tartására és konzerválására költenek (autógyártás, ingatlanpiac), addig a hatás legjobb esetben is csak statisztikai és átmeneti, a recessziót pusztán későbbre tolja.

A stimulust sosem a jövő ágazata kapja, hanem a múlté.

21) A kritika 2009-es megírásakor az akkor még csak kirajzolódó stimulus (vagy QE) csomag hatásait elemezve a szerzők rámutatnak, hogy ennek ellenére csökkennek az amerikai állampapír-hozamok, mert a világ kínjában nem tud hová menekülni.

Ez azonban csak egy rövidtávú észrevétel, bár lehet, hogy szerintük ez is örökké így marad, mint az adósság.

22) Mivel az állami kiadások mértéke "definíció szerint" megegyezik az adóbevételek, felvett hitelek és kinyomtatott új pénz összegével, ezért értelmetlen fiskális hiányról beszélni (fiscal gap)

Mintha ezzel eltűnne a hiány. Persze ez feltételezi, hogy a kinyomtaott új pénz is ugyanolyan értékes, mint a régi, és ha a világpénz-szereppel szeretnének visszaélni, egy ideig tényleg az is.

23) A fenntartható fiskális pályát nem a költekezés visszafogása hozza el, hanem az inflációs adó, amely beépített stabilizátorként működik, ezért nem nő tovább a GDP-arányos adósság.

Tényleg ezt állítják. A stabilitást azt hozza el, hogy mindenki pénzét folyamatosan értéktelenítjük. Ezek az emberek valódi, progresszív, népükért gondolkodó filantrópok. Ja nem, jól fizetett politikai tanácsadók.

24) Nem szabad elemenként vizsgálni a kiadási tételeket. Lehetséges ugyan, hogy a felülvizsgálatlan tételek a kiadások elharapódzásához vezet, de a köznek nem fűződik érdeke ahhoz, hogy ezt kiadásonként lássa.

Mert hiszen, bármi lehet. Még aranymeteor is hullhat az országra, egy vírus elviheti az idősotthonok lakóit, kitörhet egy különösen profitabilis háború véletlenül.

25) Ahhoz meg pláne nem fűződik érdeke a köznek, hogy előrejelzéseket is olvasson arról, hogyan alakulnak majd az egyes kormányzati kiadási tételek a későbbiekben. Ez csak ijesztgetés.

Ezek szerint a demográfia kevésbé megbízható előrejelzést ad, mint a gazdaságkutatók.

26) A szociális kiadásoknál a finanszírozás mikéntje irreleváns. Minden a gazdasági növekedésen, a demográfián és a technológián fog múlni.

Újfent csak ennyi: Elképzelhető, hogy minden probléma megoldódik.

Persze addig semmiképp, míg hivatalnokok döntik el, melyik iparágat támogassák. Mert az a fránya technológia már csak olyan. Bürokrata még nem találta el, mi lesz a következő innováció.

 Összegzés

Összességében tehát minden érv visszavezethető a dollár világpénz szerepéből adódó, végtelennek tartott visszaélés lehetőségére, arra, hogy sosem lesz alternatív megtakarítási pénznem a világban, illetve hogy az állami költekezés ugyanolyan, mint bármilyen más költés, nem alacsonyabb a hatásfoka, sőt. Igazából nem is értjük, minek egyáltalán magánszféra.

Amúgy az érvelés megszégyeníti a Századvéges kormányigazoló szövegeket.