Ugyanaz az ember, aki a születési helyén reménytelenül szegény és esélye sincs, hogy valaha kitörjön a nyomorból, egy másik országban prosperálni fog. Nyilvánvaló, hogy nem az egyénben van a hiba. De nem mindegy, milyen környezetben kell boldogulnia.

Mindenki irigyli azokak az országokat, ahol magas a bizalom szintje. Ahol nem kell lelakatolni a biciklit, ahol a boltos elenged az áruval, ha otthon hagytad a pénztárcádat, hogy majd behozod és ahol az emberek értetlenül néznek rád, amikor azt ecseteled, hogy meg is lóghattál volna a cuccokkal, legfeljebb onnantól máshová jársz vásárolni.

Amikor elkezded szégyellni magadat, amiért egyáltalán eszedbe jutott fizetés nélkül lelépni (pláne, hogy kinyitottad a szádat róla), hogy beléd van ivódva a kenőpénz, a kiskapu-keresés és ha nem látod a rendőrt, akkor nem tudsz viselkedni, nos akkor alapvetően két dolgot tehetsz. Asszimilálódsz vagy duzzogva hazaiszkolsz - és egész életedben szidni fogod a külvilágot, amiért így megszégyenültél. (Persze mást fogsz mondani.)

Ha egy hülyeséget elég sokáig csinálnak, egy idő után magára ölti a Tradíció ünnepélyes megkérdőjelezhetetlenségét. Ezért van az, hogy a politikusaink akkora magától értetődőséggel ütik bele az orrukat az alattvalók magánéletébe, otthoni szokásaiba, szexuális életébe és ezért kezelnek minket két lábon járó adófizető-szaporító gépezetként. Mert mindig is azt tették.

A Vatikán még könyvet is adott ki az egyház által szentesített szexuális pozíciókról, amelyek természetesen kizárólag szaporítási célzattal vethetők be. (Az élvezetet lehetőleg kerülni kell - vagy ha elkerülhetetlen, legalább meggyónni. A gyerek pedig gondolom a penitencia...)

Az egyházi szakirodalomból kiderül egyebek között, hogy azok a párok, akik zsákbamacskát vettek el szűzen házasodtak:

• 22%-kal stabilabb kapcsolatba kerültek
• éppen 12%-kal jobb kommunikációs szintet értek el és
• 14%-kal nagyobb szexuális elégedettségről számoltak be.

Azt most inkább nem csapom le, hogy ezt mégis hogy a túróba számolták ki és mégis mi ilyenkor a benchmark a szexuális elégedettség terén.

De valahányszor politikust hallok a magánéletemről véleményt alkotni, vajon csak én látom, hogy a király meztelen? Hogy épp a szexuális életemről beszél nekem egy másik felnőtt humanoid? Hogy épp hülyét csinál magából? Hogy vagy perverz, aki mások szexuális életére gerjed, vagy csak kielégületlen és frusztrált.

A Bibliában Ábrahám és Sára még testvérek voltak, ugyanaz volt az apjuk.

Utódaik képesek voltak napkig vándorolni a sivatagban, míg találtak egy rokont, akit elvettek feleségül.

Csak a hetedik században tiltotta be az egyház a közeli rokonok házasságát, mert bár a klánrendszer tökéletes arra, hogy fenntartsa az uralmi rendszert, de sajnos genetikai retardációhoz vezet. Ennek el kéne gondolkodni a szimbolikáján.

Ráadásul a családi gondolkodás sötétben és tudatlanságban tartja tagjait. A klán biztonságát a gondolkodás és a döntés szabadsága elé helyezi, ami valakinek ugyan jólesik, de mások látják, hogy ez káros.

Elmélkedtem azon, hogy miért nem érzik egyesek cikinek, a saját irigységüket.

Bárki nyugodtan beböfögheti egy politikai vitában, hogy őt zavarja, hogy másnak jobb - és nem szégyelli magát.

Szerintem rájöttem, miért nem.

Mert ez egy politikailag kívánatos bűn. A politikus bátorítja, mert ez neki jó. Mert ezzel meg lehet osztani a választókat - és úgy maradni hatalmon, hogy önmagán kívül senkinek sem tesz jót.

Mert az irigységben egyedül vagy. Mert az irigység megoszt és egy megosztott választói közeg könnyen irányítható, büzszkeség nélküli, fejetlen tyúk.

Mert amíg irigy vagy, addig nem azon gondolkodsz, hogyan kéne jobban csinálni. És minek is kéne, hiszen a politikus megígérte, hogy intézkedik helyetted. Hogy elveszi mástól és neked adja.

Mert aki irigy, az tudja hogy ez nem az ő jobbik énje. De csinálja, mert odafentről bátorítják. És csak egyre több és több irigykednivalót lát - mert már mindenben azt keresi. Egyre jobban utál mindenkit. Egyre mélyebbre süllyed a saját negatív indulatai között és az egyetlen ember, aki ott még szól hozzá: a politikus.

Megvigasztalja, hogy jogos az irigysége. Hogy tényleg az a rossz, akinek jobb. Hogy barikánk nem rossz, amikor irigy, csak hát nem tehet mást. És a bari hálát rebeg, amiért megváltották bűnétől és kocog a juhász után a vágóhídra - vak hittel és elfojtott bűntudattal.

Akarom mondani behaviorista. Mert úgy hívják mostanában a nálunk mindent jobban tudó közgazdasági trendet amely most kebelezi be az állami gondolkodást is.

Nudge

Nudge: Improving Decisions about Health, Wealth, and Happiness Richard Thaler és Cass Sunstein könyve és illik róla tudni, bár elolvasni kicsit uncsi.

A lényegét a reklámipar már régóta tudja, mivel a reklámoknak sosem volt joguk erőszakkal kényszeríteni az embereket: lehet őket tudatalatti eszközökkel arrafelé noszogatni, amerre mi szeretnénk hogy menjenek. Megveszik a termékünket, ha egy pucér nő mellett van a képen és azt sugározza, hogy férfiasabb leszel tőle. Megvesszük a kajájukat, ha egy bizonyos módon tolják az utunkba a munkahelyünkre menet - épp a vonulási útvonal mentén. Pláne ha illatozik is.

Az állam viszont - szemben a reklámszakmával - mindig is folyamodhatott kényszerhez, erőszakhoz és bírsághoz. Csak újabban szemérmesek nyíltan a választó szemébe mondani, hogy mit akarnak tőle. Úgyhogy átállítják az alapértelmezést, hogy hátha akkor elfelejt opt-outolni...

Mert ott van a default, vagyis az alapértelmezettség kérdése, ami nálunk például a manyupok beszántásánál jött jól. Ha nem csinálsz semmit, azt úgy értelmezem, hogy azt akarod, amit én akarok.

Ezt mondjuk már csak az államnak szabad, próbálná meg a sarki fűszeres megrendelésnek venni, ha nem szólok külön, hogy ma sem kérek semmit. Vagy próbálna megbírságolni a konditerem, ha túl sok muffint eszek.

Nem akarjuk, hogy elhízzon? Rakjuk a menzán a keze ügyébe a zöldséget, a muffint meg külön kelljen kérni a portástól.

Azt akarjuk, hogy több legyen a szervdonor? Tegyük alapértelmezetté a szervek kiszedését, hacsak a halott még életében nem rendeklezett másként.

Azt akarjuk, hogy ne hugyozza le a falat és viselkedjen úgy, mint egy nem-csimpánz? Szégyenítsük meg, amikor azt csinálja.

Írjuk rá a hamburgerre, milyen sok kalória, rajzoljunk kövér embert a hűtőre (tegyünk rá tükröt) és adjuk bevásárló-kupont a gyereknek, ha elhúzza a kövér seggét gyalog az iskolába.

Nem választana magától nyugdíjpénztárat? Tegyük alapértelmezetté és ha mégis észreveszi, hogy már vonjuk tőle a tagdíjat, kelljen elmennie rábabesenyőre kijelentkezni (és vigye magával a nagyit is).

Eddig vonzó

A könyv egyszerűen abból indul ki, hogy úgysem döntünk valami jól, úgyhogy ne is erőltessük vagy gyakoroljuk a dolgot. Bízzuk magunkat a környezetünk atyáskodó nógatására és kikapcsolt aggyal sodródjunk az árral. Értem én, hogy páran ezt amúgy is mindennél jobban élveznék, csak azt nem tudom, hogy ehhez minek van szükségük életre? Ezt holtan is ugyanolyan jól lehet csinálni. (Csak akkor legalább nem dobhatnák el az én döntési jogomat a sajátjukkal együtt.)

A zemberek hajlamosak egy nagy csomó hibába beleesni döntéskor, még akkor is, amikor egyébként tájékozottak (ami ritka). Ott van mindjárt a csorda-mentalitás, amikor megyünk a többiekkel, mert ők biztos tudnak valamit. De a könyv elővesz még pár random példát, úgy mint a status quo elfogultság, amikor a passzivitást, vagy a maradjon minden a régiben-t választjuk akár egy pozitív változással szemben is. Amikor magunkból indulunk ki, amikor azt hisszük, hogy abból van több, amiből mi többet látunk, vagy amikor az alapján lőjük be valaminek a valószínűségét, hogy mi hányszor hallottunk róla.

Szerintem sem dönt mindig mindenki jól. De ha nem is gyakorolják, sosem lesznek okosabbak. Ha sosem szembesülnek a döntéseik következményével, sosem kezdenek el jobban odafigyelni a részletekre. Sosem nőnek fel.

Plusz mások sem tudják náluk jobban. Miért tudnák? Ők is emberek.

Akkor mi ezzel a csodával a baj?

Azon túl, hogy enged megmaradni felelőtlen hülyének (és mégis marad választójogod)?