Felmerült a kérdés, hogy mit lehet csinálni azokkal, akik szerint a nőnek gyengusnak és butácskának kell lenni, hogy nőiesch legyen.

Már írtam arról, mi történik a húszas éveidben, amikor kilépsz az intézményesített korból, az életed elkezd divergálni a többiekétől. Még bármi történhet, de még csak akkor kezdesz rájönni, hogy ez mind-mind a te döntésed. Akkor kezdesz rájönni, hogy a szabadság nem csak az, hogy nem kell időre hazamenni és senki nem kérdezi, hol voltál – hanem a szabadság döntés is. Meg a döntéseid következménye. Aztán ezt vagy szereted, vagy nem.

Aztán harmincat üt az óra és a kényelmes teljesítgetés már nem elég nekik. És neked is elkezd hangosan zúgni a füledben a félelem, pánikrohamaid vannak, rettegsz, hogy nem történik semmi, pedig kéne. De nem tudod, minek kéne. Szóval még nem tudod, hová, de rohansz.

Úgyhogy megint inkább csinálod, amit kérnek, csak hogy csinálj valamit. Csak hogy ne kelljen kitalálni, mit akarnál magadtól. És minden egyes apró kompromisszummal távolabb is kerülsz attól, hogy bármit is el kelljen döntened.

Végül eljutsz addig, hogy visszavonhatatlan dolgokat veszel a nyakadba. Hogy aztán mártírkodhass, hogy

„Azt akarod, hogy dobjam le magamról őket? Azt akarod mondani, hagyjam meghalni őket mind? Ezt akarod mondani, Lobster?”

A poliamória egy olyan kapcsolati forma, ahol több, mint két ember szerelmes egymásba. Itt írtam róla, ha nem hallottatok még róla, akkor előbb ezt olvassátok el.

Ezek az emberek vagy együtt élnek, vagy nem, vagy egyszerre szexelnek vagy nem, vagy mindenki mindenkivel vagy nem, ezt mind el kell dönteni, ebben mind meg kell egyezni - és ez mind változhat, ha az igények változnak. 

Ez rengeteg egyedi döntést és egyeztetést kíván meg. Szemben a one-size-fit-all track-kel, amire az egész párkapcsolat-iparág, marketing és politikai indoktrináció épül, a poliamória egy nagy sor egyéni  felismerésen alapszik. A kapcsolat tagjai nem kifelé néznek megerősítésért és előírásokért. Nem a Nagykönyv mondja meg, hogy hogyan kellene együttélni, kinek mi a kötelessége és cserébe mit várhat el, ki mit engedhet meg a kapcsolatban (és az ágyban) hogy azért még tiszteletreméltó házastársként parádézhasson a nyilvánosság előtt. Hanem rajtuk múlik, és ők döntik el.

Éppen ezért egy csomó ön-ismeretet és  elsőrendű kommunikációt követel meg, Nem működik robotpilótán, mint a hagyományos, monogám kapcsolatok. Persze vannak, amikor azok sem működnek.

A poliamória egy olyan kapcsolati forma, ahol több, mint két ember szerelmes egymásba. Tartós, hosszú távú elköteleződés egynél több emberrel.

Ezek az emberek vagy együtt élnek, vagy nem, vagy egyszerre szexelnek vagy nem, vagy mindenki mindenkivel vagy nem, ezt mind el kell dönteni, ebben mind meg kell egyezni - és ez mind változhat, ha az igények változnak.

Látod, mennyi döntés? Látod, mennyi egyeztetés meg őszinteség? Szemben a one-size-fit-all track-kel, amit mind erőltettek, amire az egész párkapcsolat-iparág és marketing épül, a poliamória egy nagy sor felismerésen alapszik.

Éppen ezért egy csomó ön-ismeretet és kommunikációt követel meg.

Kép: HuffPost

Leggyakrabban úgy kezdődik, hogy egy pár, akik nagyon jól kijönnek, de a kapcsolat kihűlt, úgy dönt, hogy valamerre nyitni kell. Mert szeretik egymást, nem is 90 évesek, hogy ne kívánnák a szexet vagy a hódítást, csak már nem egymástól. Ismerős?

Az első szint, amire egy ilyen pár vetmedik, az a nyitott kapcsolat.

Vagy a másik elől titkolva, vagy tudtával és beleegyezésével, de mindenki elkezd kifelé is kalandozni. Már ez is rengeteg kérdést felvet azzal kapcsolatban, hogy akkor mi is az, ami összetart? Mi a szeretet? Mi a szerelem? Miben különbözik a szexuális vonzalomtól, és mi a teendő, ha esnek egybe?

Ezeket a kérdéseket jobb lenne, ha a hagyományos kapcsolatban élők is meg tudnák válaszolni, de sajnos leggyakrabban nem ez a helyzet. Ha firtatják is a dolgot, csak azon vitatkoznak, hogy mi a "helyes" válasz, vagyis mi a társadalmilag elvárt viselkedés. Nem tudják, hogy ők hogyan is szeretnék. És nem tudják, hogy nem tudják.

A poliamória ennél egy lépéssel tovább megy. Nem szemérmeskedik és degradálja az új szexuális partnert, nem akarja azzal megalázni, hogy ő másodrendű és rejtegetni kell, hanem beemeli a kapcsolatba. (UPDATE: Jogos a kritika. Létezik olyan is, amikor már eleve három vagy több ember között jön létre kapcsolat, de az érzékeltetéshez azt hiszem hatékonyabb, ha onnan kezdem a mesét, ahol mind voltunk már.)

A poliamória azt sem mondja meg, hogy kiből hány van együtt. A legsokfélébb kapcsolati kategória. Sem a szereplők száma, se neme, se szexuális orientációja nincs kőbe vésve. Se az, hogy együtt élnek-e, se az, hogy együtt alszanak-e, se az hogy mindenki mindenkivel teszi-e.

A pornó túl fontos ahhoz, hogy néhány bunkó pornóproducerre bízzuk. Márpedig jelenlegi formájában a pornó szinte egy kvázi-illegális, de legalábbis a társadalom peremére tolt tevékenység - és mint ilyen, csak olyanok fognak bele, akiknek minden mindegy.

És ettől olyan vacak az egész.

De milyen lenne, ha a szexualitás nem lenne társadalmi tabu?

Egyáltalán miért tabu a szex?

A pornó hülyén kezelése egy nagyobb probléma tünete.

A nagyobb probléma pedig az, hogy milyen betegesen állunk hozzá az egyik legfontosabb és legkellemesebb emberi tevékenységhez, a szexhez.

(A biológiai indokokat meghagyom nektek. Mindig mindenki őrülten igyekszik, hogy odakommentelje a magától értetődőt. Hátha még nem tudom.)

Fogalmunk sincs, hogyan kezelnénk a szexet, ha nem burkolnánk a szemérmesség sűrű ködébe. Jelenleg alig van olyan helyzet, amiben a szex legális, eltűrt, pláne jóváhagyott lenne. Nem, tényleg. Gondolj bele! Engedd el a felhördülést, az amúgy sem a saját gondolatod, hanem csak tanult vélemény. Majd kiadod magadból később, ígérem. Most csak dőlj hátra és képzeld el, milyen lenne a világ, ha a szex nem lenne valami kvázi bűnös dolog. Nem kéne titkolni. Nem kéne rejtőzködni, nem kéne úgy csinálni, hogy bármikor letagadható legyen.

Hogyan nézne ki a világ, ha a szex nem lenne tabu? 

Hadd kezdjem az alapoknál.

Magányos Zsongó azt találta vélekedni, hogy a nők komplikáltak. Ennél magasabb labda nekem nem kell. 

Most bebizonyítom, hogy a legtöbb nő halálosan nem komplikált, csak éppen nem akkor tulajdonítunk nekik rossz szándékot, amikor kéne.  

Ha csajozásra adod a fejedet, az első dolog, amit meg kell tudnod, hogy konformistával van-e dolgod.* 

Ezt a legkönnyebben úgy tudhatod meg, hogy felvetsz egypár közepesen megosztó megosztó témát, és ha a többségi álláspontot hangoztatja, akkor gratulálok, sikerült belehúznod a 99%-ba (vagy éppen rossz napja van, esetleg téged néz konformistának és jobbnak látta hazudni).

Vigyázat, a konformista válasz a '80 után születetteknél nem a bigott fundamentalista mantra, hanem az apologetikus, klozet-intoleráns verzió. Vagyis nem azt fogja mondani, hogy a melegeket ki kéne irtani, hanem hogy neazuccáncsinálják (gondolom, mert megmelegszik tőle valaki). Nem zsidózni fog, csak nem helyesli, hogy valaki "látványosan csinálja". Úgy általában nem bánja a másságot, csak ne lássa. (Egy "csak" vagy egy "lássukbe" tuti lesz a mondatban.) 

Akarod tudni, hol tartasz?

Ha mondjuk 30 éves vagy, akkor eddig mintegy 12 évet töltöttél felnőttként.

Az előtte lévő részt nem számítom be. Sehová nem igyekeztél, minden egyértelmű volt, felelősség egy szál se, döntéseket az életedről aligha hozhattál.

De ez a 12 sem teljesen felnőtt. Most nem csak azért, mert kitolódik a felnőtté válás (pdf), de például az egyetemi évek még minimum a felkészüléshez sorolódnak. És akkor még konzervatív voltam.

Szóval akkor eddig mondjuk 7 évet töltöttél felnőttként, ha minden ütemesen ment.

7 évet. Előtted mennyi van még? Mondjuk 50.

Akkor a 87.72% még előtted van.

Tényleg az utójátékkal akarod tölteni?