Egy csomó félreértés van abból, ha valaminek rossz nevet adunk, mert az emberek a név analíziséből próbálják kikövetkeztetni, hogy mi az.  

A "nőgyűlölő" kifejezést plédául azért nem szeretem, mert az egyszeri kövérákos belegondol, hogy ő gyűlöl-e aktívan - és arra jut, hogy hát ő egészen biztosan nem. Én inkább a "nőhasználó" kifejezést használnám, mert abban ő is tudja, hogy sáros. Csak kimagyarázza.

És mindjárt elmondom azt is, hogy abban a nyomasztó ábrándvilágban, amit a vallásosok erőltetnének, ez a használás bizony kölcsönös.

Önleszoktatási tréning hétköznapi csicskaságról, 1. rész

4 lépés, ha valami nem úgy megy, ahogy szerinted kéne, de fogalmad sincs, hogyan kéne reagálni.

Már írtam arról, mi történik a húszas éveidben, amikor kilépsz az intézményesített korból, az életed elkezd divergálni a többiekétől. Még bármi történhet, de még csak akkor kezdesz rájönni, hogy ez mind-mind a te döntésed. Akkor kezdesz rájönni, hogy a szabadság nem csak az, hogy nem kell időre hazamenni és senki nem kérdezi, hol voltál – hanem a szabadság döntés is. Meg a döntéseid következménye. Aztán ezt vagy szereted, vagy nem.

Aztán harmincat üt az óra és a kényelmes teljesítgetés már nem elég nekik. És neked is elkezd hangosan zúgni a füledben a félelem, pánikrohamaid vannak, rettegsz, hogy nem történik semmi, pedig kéne. De nem tudod, minek kéne. Szóval még nem tudod, hová, de rohansz.

Úgyhogy megint inkább csinálod, amit kérnek, csak hogy csinálj valamit. Csak hogy ne kelljen kitalálni, mit akarnál magadtól. És minden egyes apró kompromisszummal távolabb is kerülsz attól, hogy bármit is el kelljen döntened.

Végül eljutsz addig, hogy visszavonhatatlan dolgokat veszel a nyakadba. Hogy aztán mártírkodhass, hogy

„Azt akarod, hogy dobjam le magamról őket? Azt akarod mondani, hagyjam meghalni őket mind? Ezt akarod mondani, Lobster?”

Tudom, melyik -izmus szerint mire hogyan kéne reagálnom. Csak épp leszarom.

Ha például alapjövedelmet hallok, satufék, befeszít és bőgnöm kell, mint a szamár, hogy ne is halljam, mint mond a másik.

Mondjuk általában tényleg csak hülyék vetik fel az alapjövedelem ötletét - és hülyén. Mondjuk a politikusok, akik mást sem tudnak, csak ígérni, meg osztogatni – és mi lehetne annál jobb, mint mindenkinek ígérni (a máséból)? Vagy idióta jóakarók, aki szintén csak adni akarnak, legfeljebb ők nem hatalmat remélnek tőle. És abbéli igyekezetükben, hogy elérjék, amit akarnak, teljesen és szándékosan figyelmen kívül hagyják a várható mellékhatásokat.

Pedig az ördög a kivitelezésben rejlik.

A feltétel nélküli alapjövedelemnek lehetnek előnyei és hátrányai. A valóságban, viszont szinte csak az utóbbi teljesülne. Mert az nem csak annyiból áll, hogy adjunk mindenkinek pénzt (ceteris paribus), esetleg eközben töröljük is el az ezerféle egyéb juttatást. Hanem paradigmaváltást követel meg.

Ezért hadd járjam kicsit körül a témát.

Szeretnél te is mecénás lenni? Nem kell rögtön megvenni egy Picassót. Döntsd el te, hogy neked mi az értékes, ne mások tegyék meg helyetted.

A Stockholm-szindróma egy túlélési stratégia.

Túlélési.

Stratégia.

A "szindróma" szó félrevezető. A Stockholm-stratégia akkor rendellenesség (nem célravezető gondolkodásforma és magatartás), ha olyankor alkalmazzuk, amikor nem is vagyunk túszul ejtve. Ha lenne kiút.

Hát hogy mindegyik valaminek a nem-csinálása. Ezért nem megy.

Cigaretta

Akik dohányoznak, nehezen tudják abbahagyni, mert a nem-dohányzást napi 24 órában kell csinálni. Minden egyes cigi-pillanatban úgy kell dönteni, hogy nem gyújtasz rá és tovább tartani azt a döntést.

Tényleg, igazából kéne egy szó a folyamatos döntés állapotára. Az nem csak egy pillanat, hanem egy folyamat, ami végig erőfeszítéssel jár. A döntés pedig egyszer is fárasztó - ha folyton csinálni kell, az kikészít.  (Lásd: decision fatigue)

A szokások megváltoztatásának tudománya (habituation studies) erre azt a megoldást javasolja, hogy csinálj helyette valami mást. Ilyenkor kezdenek emberek répát rágni, majd mivel a répa undorító, átállnak a folyamatos evésre. Akik nem, azok meg visszaesnek.

Kép innen