A politika arról szól, hogy kitől vegyünk el, mennyit, milyen kifogással és kinek adjuk oda.

A napi porhintés lényege, hogy melyik csoport, mely kisebbségek, milyen családi állapot legyen állami pénzzel támogatva, kiktől mennyit és milyen alapon vonjunk el.

Ezek a viták roppant hasznosak - amennyiben politikus vagy - mert egymás ellen hergelik az alattvalókat. És addig se azt nézik, mennyivel többet lopsz ki és pazarolsz el, mint amennyiről itt szó van.

A 2004-es olimpiai játékokra Athén például jó kis létesítményeket épített. Azóta is fűti a büszke lelkesedés a görögöket.

Ha nem lenne állam, ki építene stadionokat? Fotó: MILOS BICANSKI/GETTY IMAGES 

Ezek a viták ugyanakkor reménytelenül statikusak is. Soha senki nem időben gondolkodik, hanem az ideális, ha-egyszer-bevezetjük-örökké-jó-lesz megoldásban.

Foglalkoztam egy időben a generációs számlákkal, ami egy intergenerációs mérőszám, ami rámutat egy állam pénzügyeinek hosszú távú fenntarthatóságára - és hogy kiket szívat meg jobban. Az ötlet a 80-as évek óta van a levegőben, de a politika - érthető okokból - nem foglalkozik vele.

Ebben eddig semmi különös nincs, de ami igazán felbaszta az agyam, az a javaslat kritikája volt.

Szóval előbb röviden a generációs számlákról, utána pedig az ominózus kritika. Ugorjátok az intrót, ha már tudjátok mi az.

Gerontokrácia + Fallokrácia = Vén Faszok uralma. 

Mindenkinek megvan az az érzés, amikor megpróbál "komoly embernek" látszani? Felnőttnek? Öregebbnek a koránál? Mondjuk az első munkahelyen, amikor hirtelen öltönyös lettél és elmélyítetted a hangodat a telefonban. Még a csíkokat is eltüntetted a hajadból.

Lehet ezt beilleszkedésnek hívni, de én inkább öregítésnek fogom.

Uborkafa-konteszt

Meggyőződésem ugyanis, hogy egy uborkafa-konkurenciáról van szó. A kérdés, hogy te mászol az öregek uborkafáján, vagy ők másznak a tiédre. Ha ugyanis találsz magadnak egy új ubifát, és azon jól elvagy, nem marad senki, aki fenntartaná az ő regnálásukat - és ezzel őket kényszeríted adaptációra.

A vének számára létfontosságú, hogy nyugdíjukig életben tartsák, hogy minden uborkafák legmenőbbike az, amin ők másztak fel. És aminek ők vannak a tetején.

Észrevettem ám, hogy a rohadtmocsok, hogy mersz lelépni, mikor én akarlak kifacsarni, jogom van hozzá - retorikát leváltotta a  legalább gyere vissza utána, jó? Valahogy úgy képzelem, hogy a vonatkozó nemzetiminisztérium morning meetingjén körbeálltak a kollégák és miközben kiverték egymásnak, meggyőzték egymást, hogy ez majd egész biztosan megállítja az elvándorlást. Ahogy azt Móricka elképzeli.

Egyensugarú politikus zsigeri reakciója egy valódi (azaz nem általa kreált) problémára, hogy bizottságot hoz létre, biztost nevez ki, önt rá egy kis pénzt (ha van), és atyai büszkeséggel nézi, ahogy a bizottságközeliek széthordják. (Majd visszaosztanak neki.)

Szóval mélyen érintett kormányunk itthon tartaná a fiatalokat, és ehhez legmegfelelőbb módszernek az tűnt, hogy felelősöket nevezett ki, akik késlekedés nélkül roadshow-ra indultak.

A magyar kormány olyan szemérmetlen lenézéssel tekint a fiatalokra, ami nemzetközileg is kirívó. Orbánt mélyen érinti, hogy le akarunk lépni, de nem miattunk, hanem a szüleink miatt. Csak nekem fordult fel a gyomrom? 

Gondolkodtam, mi bajom vele. Úgy beszél, mint egy szülő.

Nem szégyelled magad? Te hálátlan kölök. Én pelenkáztalak, számtól a falatot, felneveltelek és úgy utáltam minden percét, hogy máig emlékszem. Ezért valakinek fizetni kell!

Hadd szögezzem le: Ez már nem csak gazdasági emigráció. Ez az exodus egy jól kivehető kormányzati attitűd eredménye is, ami szervesen következik a keresztényes-konzervatívos-mutyizós rezsimből. Nem csak anyagi okokból rossz fiatalnak lenni. Rosszul esik, ahogy beszélnek rólam.