Észrevettétek, milyen gyakran menekülnek emberek a szabadság elől?

Ennek baromi egyszerű oka van. Nem, nem a felelősség. Vagyis nem úgy. A felelősség tényleg fájdalmas, csak éppen a legtöbb ember pont elkerüli. Mégpedig azzal, hogy nem hoz döntést, csak sodródik és reagál az elvárásokra. Akkor pedig tényleg sok a munka meg a szívás, de az nem felelősség. Az csak munka és szívás. 

Ha nem hoztunk döntést, hanem csak sodródtunk, vagy ha nem mi hoztuk a döntést - akkor hiába ugyanakkora a  szívás, sokkal könnyebben viseljük, mert az nem igazi felelősség. (Vagy hát már aki könnyen viseli...) De nem mindig ez az oka annak, hogy valaki menekül a döntési szabadság elől.

Az igazi oka annak, ha valaki a szabadság elől menekül, az az, hogy nem tud vele mit kezdeni.

Zabáltasd fel egy szerepével.

Korábban már írtam róla, mennyire lerohadsz, ha tartósabban beleragadsz egyetlen szerepedbe.

Mint a nyugdíjas, aki otthon ül és egész nap csak nyugdíjas, karácsonykor néha nagyi. Teljesen leépül tőle. Vagy a kezdő anyuka, akire 24/7 igényt tart a gyerek, és ha pár órára megpróbál úgy viselkedni, mint egy ember, azonnal számonkérik rajta, hogy ő anyuka. Semmi egyéb szerep nem engedélyezett. Vagy a szektás fanatikus, akit eltiltanak mindentől, ami megkérdőjelezné a szektát.

Ha ugyanis váltogatod a szerepeidet, nem tudsz olyan élesen ítélkezni és gyűlölködni. Meggyengülnek a meggyőződéseid. Mert minden egyes szerepváltás egy új nézőpont.

Még neked magadnak is több nézőpontod van. Munkában munkaerőként vagy kollégaként, esetleg haverként vagy, majd hazamész és családtag vagy. Aztán moziba, ahol filmszerető közönség, majd evezni, ahol sportember, aztán szavazni, ahol liberális.

A szerepek ritkán keverednek, de akkor az valamit mindig nagyon jelent, csak nem tudod, mit. Amikor összetalálkozik két baráti köröd, és neked ezerrel pörög az agyad, vajon ki mit lát, minek tart téged most. Hihetetlen gyorsan kell minden jelenlévő szemszögéből felmérni a helyzetet (már amennyire  képes vagy rá és te képesnek tartod magad rá). És ennyi nézőpont puszta léte szerénységgel/félelemmel tölt el.

A saját szerepek váltogatása empátia kezdőknek. Más szerepébe még nem tudod belegondolni magad, de neked magadnak is több van és ez már majdnem olyan, mintha elgondolkodtatna. Ha pedig megállsz gondolkodni, már nem tudsz olyan önfeledten ítélkezni, már nem vagy olyan magabiztos saját hibák nélkül valóságodat illetően sem. Nem is kell, hogy tudd, mire emlékeztet, amikor a gyerekeddel nézel körbe a saját irodádban. Elég, hogy homályosan emlékeztet.

Ha azonban soha nem éri kihívás az egyetlen szerepedet, csak a beépített empátiádra számíthatsz. De az  alulfejlett és könnyű elbizonytalanítani. Ha 24/7 belekényszerítenek egy szerepbe, mindegy mi az, jó eséllyel szörnnyé változol.