Egyik nap azon kaptam magam, hogy nem tudom, mit kezdjek az idővel.

Ez hosszú lesz...

Nem, nem a poszt - a folyamat. Ha magadra ismertél ebben a posztban, vagy felismerted a tanult tehetetlenséget a politikai viselkedésben, akkor lehet, hogy érdekel, hogy mi ebből a kiút. Engem is érdekelt és keményen olvasgattam - de nincsenek jó híreim.

Van megoldás, persze. De nem egy piros pirula vagy pénzt küldeni egy gurunak. Az sem elég, hogy elolvasod ezt a posztot és két egész napig esküdözöl, hogy kurvára megcsinálod.

...avagy (mondd utánam) PRE-CE-DENS

Nem véletlenül vannak autoriter zsarnokok meghúzatva a pre-ce-den-sek-kel... A precedensteremtés a legjobb módja annak, hogy egy egész társadalommal elsajátíttassuk a csicska-gondolkodást, anélkül, hogy mindet laposra kéne verni, vagy halomra lőni.

Emlékeztek még Patira?

Tőle tudtuk meg, hogy ha valakinek tönkre akarod tenni a belső motivációját (depressziót akarsz előidézni), annak a legbiztosabb módja nem az, hogy folyamatosan támadod, hanem ha csak olyankor támad, ha próbálkozik valamivel. Akkor egy idő után magáévá teszi azt a világnézetet, hogy inkább nem is akar semmit csinálni, akkor nem bántják. És úgy is marad, onnan már nincs visszaút. Nem fog kivirulni és vígan patkánykodni tovább, ha a támadásnak vége. Soha.

Egy pszichológus azt próbálta megtalálni, miért van az, hogy a huszadik században a depresszió aránya a nők körében a kétszeresére nőtt a férfiakéhoz képest. Ki lettek zárva a szokásos közhelyek, úgymint:

- Mert gyakrabban  menek orvoshoz - Nem, mert a door-to-door felmérések is ugyanolyan eredménnyel zárultak.

- Mert "kibeszélik" magukból - Nem, mert anonim kérdőíveken is ugyanaz a kettő az egyhez arány.

- Mert szarabb melókért kevesebbet keresnek?  - Az egymással azonos munkakörben és fizetéssel dolgozó férfiakra és nőkre is ugyanaz az arány.

- Hormonok - Nem.

- Gének - A depresszió örökíthető, de ennek a nemi arányokhoz nincs köze.

- A nemi szerepek miatti nyomás pedig egyformán sújtja mindkét nemet, aki nem tud belezsugorodni a rá kirótt nemi szerepbe, az mindkét nem részéről ugyanolyan nyomorult. A  munkahelyen és otthon is dolgozó gyerekes anyák körében sem magasabb például az arány, szóval a szokásos klisé sem áll meg, hogy bezzeg az egyenjogúság előtt milyen jó volt nekik.

Marad 3 magyarázat:

1. Fogyókúra

Mindig is borzongatónak találtam, hogy a női divat és úgy általában a kívánatosság arról szól, hogyan tegye magát minél kiszolgáltatottabbá, gyengébbé és sebezhetővé egy nő. A sebezhetőség a női divat szerves része, amióta nemi alapon öltözködnek az emberek. Hogy miért? Gondolom hogy ne fenyegessék a dominanciára vágyó férfit. Akinek viszont ezek szerint megfelel az is, ha a másik fél gyengébben tetteti magát - és attól ő erősnek érzi magát. Ez mindkét félre nézve lealacsonyító.

Lehet röhögni azokon, akik összetörték a lábcsontjaikat, hogy járás helyett csak lengedezzenek, mint egy fűzfa a szélben, meg akik fűzővel fojtogatták magukat, de ezzel korántsincs vége a dolognak. Magas sarkú cipőben balesetveszélyesen billegni vajon mi? Tartást, lábcsontokat tönkrevágni mennyivel jobb?

Ma például a vékonyságot találjuk vonzónak, mert ezt verték belénk (és minél inkább azt hiszed, hogy rád nincsen hatással a vizuális ostrom, annál könnyebb préda vagy). Ahhoz pedig az kell, hogy a nő éheztesse magát. Persze, szar dolog naponta gyúrni, hogy izmot növesszek, de legalább nem vagyok éheztetve, nincs vésztartalék-üzemmódra beállva a szervezetem és az agyamnak is jut elég tápanyag.

Az éhezés és alultápláltság egyik elég magától értetődő tünete pedig a depresszió. Ráadásul a 2-to-1 arány a nők és férfiak depressziója között pubertáskorban jelenik meg, vagyis épp amikor elkezd a zsír felrakódni a lányokra.

Bármennyire is nehezen fér a vezér fejébe, a kétkezi, gyári munkások kora lejárt. Nem lesz már a többség futószalag-huszár, ladagyári alkalmazott, pláne nem földtúró, natural-born paraszt. A fehér gallér az új kék gallér. 

Forrás

A tömeges gyári munkaerő mai megfelelője az irodai alkalmazott. Sokan, egy helyen, kötött munkaidőben dolgoznak. Olyanok vagyunk, mint régen a gyári munkások, csak mi nem hőbörgünk a rezsim ellen, mert az agyunkban a régi gyári munkások képe lebeg, és örülünk, hogy nem mi vagyunk a legalján.

Hát de.

Amíg ezt nem vesszük tudomásul, hajlamosak vagyunk elsiklani pár fontos dolog fölött és nem figyelünk oda az irodai munka egészségkárosító és személyiségromboló hatásaira. Vannak persze újabb kutatások, de sok kell ahhoz, hogy ez lecsorogjon, pláne, hogy napkeletre is eljusson. Addig pedig marad a primitív kisfőnökök az-a-biztos-ha-szenved-a-beosztott attitűdje és a még butább háeresek nyolcvanas évekbeli tankönyv-sablonjai.