1968. május 2-4.
A Budapesti Rendőkapitányság tájékoztatója a beat-hippi jelenségről és a bevezetett rendőri intézkedésekről

T Á J É K O Z T A T Ó

a hippie jelenségről és az eddig bevezetett rendőri intézkedésekről.

A fővárosi rendőri szervek 1968 elején, de különösen március és április hónapokban találkoztak a hippie-jelenséggel, melynek lényege, hogy egyes fiatalok - esetenként csoportokba verődve - feltA»nő öltözködésükkel (többszörösen foltozott farmernadrág, virágos, színes ingek, egyeseknél - főleg angol nyelvA» - jelvények) és magatartásukkal tetszelegnek és hívják fel magukra a figyelmet.

A fővárosban felbukkant hippie-jelenség elferdült vetülete az amerikai, angliai és franciaországi beat-hippie mozgalomnak. Amennyiben elterjed, veszélye abban áll, hogy a nyugaton jelentkező - néhány vonatkozásban pozitívként is értékelhető (háborúellenesség, behivatási kötelezettség megtagadása, a fennálló társadalommal szembeni sajátos ellenállás) mozgalomból - elsősorban a munkakerülés, a szexualitás felfokozása, ferde hajlamok kifejlesztése, kábítószer-élvezet (LSD) kerülne át hozzánk.

Adataink szerint a fiatalok túlnyomóan nagy része nem tudatosan, hanem inkább kedvtelésből, szórakozási igényének sajátos kiélése érdekében fordul e jelenség felé. A veszély elsősorban abban jelentkezik, hogy politikailag zavaros és ellenséges beállítottságú elemek, büntetett előéletA» fiatalok, volt galeri vezérek és hangadók igyekeznek maguk köré gyA»jteni a tájékozatlan, a jelenség lényegét nem látó fiatalokat.

A médiaszabályozás, mint minden jogi szabályozás, elsősorban lehetőségeket fogalmaz meg, amit egy általunk még nem ismert gyakorlat fog tartalommal kitölteni.

Tisztelt Fellegi Úr!

Egy rossz törvény nem lesz attól bocsánatos, hogy a nagytekintélyű és nagyhatalmú állam eltekint a végrehajtásától.

A jogbiztonság azt jelenti, hogy a rossz szabályokat eltörlik, nem pedig azt, hogy mentesülhetek a végrehajtás alól a hatóságok kegyéből.

Mert amit a Vezír ad, azt a Vezír is fogja elvenni.

Kegyre nem építünk kerti budit sem, nemhogy médiaszabályozást és egy egész országot.

Értem én, hogy nem a pénzbeszedés az elsődleges cél, hanem hogy a sajtó már azelőtt rettegjen, hogy megjelentet valamit. És ez vérfagyasztó.

P.S.

Úgy tűnik, elkezdték megtölteni tartalommal. Figyelem, amikor megfosztanak a szabadságodtól, mindig vagy a gyerekek védelmére vagy a biztonságodra (anyagi vagy fizikai) hivatkoznak!

Az NSDAP vezetője rendkívül jól alakítja a politikai agendát Németországban. A párt választási sikere összehangolt kommunikációs stratégia eredménye:

1. Az NSDAP szélsőséges pártból hamar a választók nagy részéhez szóló centrumpárttá alakult.
2. Hitler úr sikeresen meg tudta szólítani a választók nagy többségét.
3. Mindezt igen kockázatos stratégiával érte el. Ö ugyanis nem a középre húzódást és a minél nagyobb választói körnek való megfelelést választotta, hanem elébe ment az igényeknek és mintegy maga is formálta azt azáltal, hogy a választói közép nagy rétegét sikerült magával jobbszélre csábítani.
4. Ezzel igazolta a közvélemény-formálási stratégia helyességét a közvélemény mechanikus követésének elavult szavazat-maximalizálási doktrínájával szemben.
5. Eszközei a politikai megosztottság általános rossz színben feltüntetésén túl (nemzeti egyetértés programja) az alternatív politikai erők nemzetmegosztó jellegére való rámutatás voltak. A kívánt hatást ezután az ebből fakadó, esetleges nemzethalál projektálásával és az ellenzéki politikai erőkkel való asszociációjával érte el.
6. A kampány narratívája igen egyszerű, így a választók széles rétege számára befogadható: a német jó, a zsidó rossz. Ezzel a történelemben gyakran bevált, ún. "ethnic agenda-setting" módszeréhez nyúlt vissza és azt hasznosította nagy tehetséggel. Alkalmazta továbbá a "scapegoating" és a "kill-the-banker" tematikákat is, de mintegy alárendelve az elsődleges, etnikai narratívának.
7. Hitler úr mindeközben sikeresen elkerülte a túlzott személyi vagyonnal való bármiféle azonosítást, így hitelesen tudta gyakorolna a 'kis pénz jó, nagy pénz rossz' stratégiáját a politikai ellenfeleivel szemben.
8. Figyelmébe ajánljuk ugyanakkor, hogy a személyi vagyonok negatív színben való feltüntetése később még terhes korlátokat jelenthet a nagy költségvetési igényű kampányok lebonyolítása során, ezzel a Führernek idővel számolnia kell majd. Ha sejtésünk nem csal, a Führer ennek megelőző jelleggel elébe fog menni.
9. Hitler úr nagy tehetséggel egyesítette az ország nagy részét a germán birodalmi expanzió szlogenje alatt - egy platformra terelve ezzel a keménymagot és azokat, akik valamilyen fenntartással viseltettek a politikai agenda más elemeivel kapcsolatban.
10. Kiváló politikai érzékkel használta ki a nemzeti büszkeség semleges, egyesítő retorikáját, amin a politikai ellenfelelinek viszonylag nehéz volt fogást találni.
11. Hasonlóan sikeres tematizálási és framing technikát használt a "dologtalan rétegek" munkára fogásának retorikájával, amely a későbbiekben jól hasznosítható kampányeszköz lehet.
12. A "nemzettestet szipolyozó, pióca-réteg" remek soundbite, amely igen képletesen megragadt a közvéleményben.
13. A politikai ellenlábasok sikeres hiteltelenítésére több szinten folytatott egybehangolt akciót. Ennek egyik eleme a már fent említett etnikai, illetve az ezzel egyenértékű politikai mozgósítóerővel bíró vagyoni alapú megkülönböztetés volt.
14. Eközben (jó politikai érzékkel) az ellenzéki politikai erőket is sikerült vagy elkedvetlenítenie, vagy más eszközökkel eltántorítani a vélemény-nyilvánítástól. A fennmaradó kisebbség pedig nem kapott lehetőséget az agenda befolyásolására, hála Hitler úr remek és egybehangolt akciójára, ami a politikai közélet kommunikációs csatornáinak minél teljesebb kontrolljára szolgált.
15. A bizonytalan választókat ezután sikerrel terelte a saját zászlaja alá a hiteles politikai alternatíva hiányára való rámutatással, mintegy politikai vákuumot teremtve az ellenzéki oldalon.
16. Szintén jó politikai stratégia, amennyiben sikerül az ellenfél prominens politikusait elhallgattatni, vagy a saját politikai ügyünk mellé állítani.
17. Összességében Hitler úr az emocionális és az irracionális technikák hatékony elegyét alkalmazta kommunikációjában, miközben a háttérben politikai zseni módjára foganatosította a pragmatikusabb, a hatalom megszerzésére és megtartására vonatkozó szándékait.

Összességében az NSDAP kampánya jelest érdemel. A pártvezér jó érzékkel ragadta magához és tartotta meg a hatalmat, sikeresen eltüntette a párton belüli kihívóit. A közvélemény és a közhangulat formálásában is igen komoly sikereket ért el, amelyet későbbi választásokon is sikeresen használhatnak ki, amennyiben a párt belső egységét sikeresen fenntartják és az esetleges nézeteltéréseket sikerül eltakarni a közvélemény elől.

(Török Gábor egyébként jó elemző, de szükségesnek láttam cikizni az ún. értéksemleges kampány-elemzést. Illetve azt, hogy ha valaki a közvélemény kezébe ad ilyen elemzéseket. Szerintem ez a műfaj ugyanis a megrendelőnek, magának a politikusnak szóló elemzés, Gábor mégis ezt eteti a közvéleménnyel. A hatalomtechnikailag, kampánytechnikailag vett "jó", az nem ugyanaz, mint a "jó". Ezt pedig szemmel láthatóan nem sokan értik. Ők csak azt olvassák, hogy "jó". Hogy mi az értéksemlegesen jó, azzal már zavarba lehet őket hozni.)
 

Thesis.

"Why Don't You—Yes But" occupies a special place in game analysis, because it was the original stimulus for the concept of games. It was the first game to be dissected out of its social context, and since it is the oldest subject of game analysis, it is one of the best understood. It is also the game most commonly played at parties and groups of all kinds, including psychotherapy groups. The following example will serve to illustrate its main characteristics:

White: "My husband always insists on doing our own repairs, and he never builds anything right."

Black: "Why doesn't he take a course in carpentry1?" White: "Yes, but he doesn't have time." Blue: "Why don't you buy him some good tools'?" White: "Yes, but he doesn't know how to use them." Red:   "Why  don't you have   your building done by  a carpenteri1"

White:  "Yes, but that would cost too much." Brown:   "Why don't you just accept what he does the way he does it}"

White: "Yes, but the whole thing might fall down."

Such an exchange is typically followed by a silence. It is eventually broken by Green, who may say something like,
"That's men for you, always trying to show how efficient they are."

YDYB can be played by any number. The agent presents a problem. The others start to present solutions, each beginning with "Why don't you . . . ?" To each of these White objects with a "Yes, but. ..." A good player can stand off the others indefinitely until they all give up, whereupon White wins. In many situations she might have to handle a dozen or more solutions to engineer the crestfallen silence which signifies her victory, and which leaves the field open for the next game in the above paradigm, Green switching into "PI A," Delinquent Husband Type.

Since the solutions are, with rare exceptions, rejected, it is apparent that this game must serve some ulterior purpose. YDYB is not played for its ostensible purpose (an Adult quest for information or solutions), but to reassure and gratify the Child. A bare transcript may sound Adult, but in the living tissue it can be observed that White presents herself as a Child inadequate to meet the situation; whereupon the others become transformed into sage Parents anxious to dispense their wisdom for her benefit.

This is illustrated in Figure 8. The game can proceed because at the social level both stimulus and response are Adult to Adult, and at the psychological level they are also complementary, with Parent to Child stimulus ("Why don't you. . . •") eliciting Child to Parent response ("Yes, but. . . .")• The psychological level is usually unconscious on both sides, but the shifts in ego state (Adult to "inadequate" Child on White's part. Adult to "wise" Parent by the others) can often be detected by an alert observer from changes in posture, muscular tone, voice and vocabulary.

In order to illustrate the implications, it is instructive to follow through on the example given above.

Therapist: "Did anyone suggest anything you hadn't thought of yourself?"

WHite: "No, they didn't. As a matter of fact, I've actually tried almost everydiing they suggested. I did buy my husband some tools, and he did take a course in carpentry."

Here White demonstrates two of the reasons why the proceedings should not be taken at face value. First, in the majority of cases White is as intelligent as anyone else in the company, and it is very unlikely that others will suggest any solution that she has not thought of herself. If someone does happen to come up with an original suggestion, White will accept it gratefully if she is playing fair; that is, her "inadequate" Child will give way if anyone present has an idea ingenious enough to stimulate her Adult. But habitual YDYB players, such as White above, seldom play fair. On the other hand, a too ready acceptance of suggestions raises the question of whether the YDYB is not masking an underlying game of "Stupid."

The example given is particularly dramatic, because it clearly illustrates the second point. Even if White has actually tried some of the solutions presented, she will still object to them. The purpose of the game is not to get suggestions, but to reject them.

While almost anyone will play this game under proper circumstances because of its time-structuring value, careful study of individuals who particularly favor it reveals several interesting features. First, they characteristically can and will play either side of the game with equal facility. This switchability of roles is true of all games. Players may habitually prefer one role to another, but they are capable of trading, and they are willing to play any other role in the same game, if for some reason that is indicated. (Compare, for example, the switch from Drinker to Rescuer in the game of "Alcoholic.")

Second, in clinical practice it is found that people who favor YDYB belong to that class of patients who eventually request hypnosis or some sort of hypnotic injection as a method of speeding up their treatment. When they are playing the game, their object is to demonstrate that no one can give them an acceptable suggestion—that is, they will never surrender: whereas with the therapist, they request a procedure which will put them in a state of complete surrender. It is thus apparent that YDYB represents a social solution to a conflict about surrender.

Even more specifically, this game is common among people who have a fear of blushing, as die following therapeutic exchange demonstrates:

Therapist: "Why do you play 'Why Don't You—Yes But' if you know it's a con?"

White: "If I'm talking to somebody I have to keep thinking of thinos to say. If I don't, I'll blush. Except in the dark. I can't stand a lull. I know it, and my husband knows it, too. He's always told me that."

Therapist: "You menn if your Adult doesn't keep busy, your Child takes the chance to pop up and make you feel embarrassed?"

White: "That's it. So if I can keep making suggestions to somebody, or get him to make suggestions to me, then I'm all right, I'm protected. As long as I can keep my Adult in control, I can postpone  the embarrassment."

Here White indicates clearly that she fears unstructured time. Her Child is prevented from advertising as long as the Adult can be kept busy in a social situation, and a game offers a suitable structure for Adult functioning. But the game must be suitably motivated in order to maintain her interest. Her choice of YDYB is influenced by the principle of economy: it yields die maximum internal and external advantages to her Child's conflicts about physical passivity. She could play with equal zest either die shrewd Child who cannot be dominated or the sage Parent who tries to dominate the Child in someone else, but fails. Since the basic principle of YDYB is that no suggestion is ever accepted, the Parent is never successful. The motto of the game is: "Don't get panicky, the Parent never succeeds."

In summary, then: while each move is amusing, so to speak, to White, and brings its own little pleasure in rejecting the suggestion, the real payoff is the silence or masked silence which ensues when all the others have racked their brains and grown tired of trying to think of acceptable solutions. This signifies to White and to them that she has won by demonstrating it is they who are inadequate. If the silence is not masked, it may persist for several minutes. In the paradigm, Green cut White's triumph short because of her eagerness to start a game of her own, and that was what kept her from participating in White's game. Later on in the session, White demonstrated her resentment against Green for having abridged her moment of victory.

Another curious feature of YDYB is that the external and internal games are played exactly the same way, with the roles reversed. In the external form, the one observed clinically, White's Child comes out to play the role of the inadequate helpseeker in a many-handed situation. In the internal form, the more intimate two-handed game played at home with her husband, her Parent comes out as the wise, efficient suggestion-giver, This reversal is usually secondary, however, since during the courtship she plays the helpless Child side, and only after the honeymoon is over does her bossy Parent begin to emerge into the open. There may have been slips as the wedding approached, but her fiance will overlook these in his eagerness to settle down with his carefully chosen bride. If he does not overlook them, the engagement may be called off for "good reasons," and White, sadder but no wiser, will resume her search for a suitable mate.

Antithesis.

It is evident that those who respond to White's first move, the presentation of her "problem," are playing a form of "I'm Only Trying to Help You" (ITHY). In fact YDYB is the inverse of ITHY. In ITHY there is one therapist and many clients: in YDYB one client and many "therapists." The clinical antithesis to YDYB, therefore, is not to play ITHY. If the opening is of the form: "What do you do if . . ." (WYDI), a suggested response is: "That is a difficult problem. What are you going to do about it?" If it is of the form: "X didn't work out properly," the response then should be "That is too bad." Both of these are polite enough to leave White at a loss, or at least to elicit a crossed transaction, so that his frustration becomes manifest and can then be explored. In a therapy group it is good practice for susceptible patients to refrain from playing ITHY when invited. Then not only White, but the other members as well, can learn from anti-YDYB, which is merely the other side of anti-ITHY.

In a social situation, if the game is friendly and harmless, there is no reason not to participate. If it is an attempt to exploit professional knowledge, an antithetical move may be required; but in such situations this arouses resentment because of the exposure of White's Child. The best policy under those circumstances is to flee from the opening move and look for a stimulating game of first-degree "Rapo."

"...the right to property is a right to action, like all the others: it is not the right to an object, but to the action and the consequences of producing or earning that object. It is not a guarantee that a man will earn any property, but only a guarantee that he will own it if he earns it."

2. Adós

Tézis: Az “Adós” több, mint játszma. Amerikában kezd forgatókönyvvé, élettervvé válni, akárcsak bizonyos afrikai vagy Új-guineai őserdőkben.2 Amott a rokonság magas áron menyasszonyt vásárolt a fiatalembernek,  és ezzel a következő évekre adósukká teszik. Itt, Amerikában, hasonló szokás uralkodik, legalábbis az ország kevésbé civilizált részeiben. A különbség csupán annyi, hogy a mennyasszony ára egy  háznak az ára, és amennyiben a rokonok nem érdekeltek a dologban, akkor a hitelező szerepét a bank veszi át.
Így tehát az  új-guineai fiatalember is, aki a füléből lecsüngő ócska zsebórával akar hódítani, meg az amerikai fiatalember is, aki a csuklójára feszülő új karórával akar sikert aratni,  egyaránt úgy érzi,  hogy van  “cél”  az életében. A nagy ünnepségre, az esküvőre vagy a házszentelőre nem akkor kerül sor, amikor a kölcsönt visszafizették, hanem amikor felvették. A televízió például nem azt a középkorú férfit tolja az előtérbe, aki végül is letörlesztette jelzálogkölcsönét, hanem azt a fiatalembert, aki családjával éppen új otthonába költözik, s büszkén lobogtatja az imént aláírt papírt, amely aktív éveinek zömében kezét-lábát megköti majd. Ha kifizette adósságait – a jelzálogot, gyermekeinek iskoláztatási költségeit és a biztosítását – problematikussá válik: ő az az “idősebb állampolgár”, akit a társadalomnak nemcsak anyagi kényelemmel, hanem új “céllal” is el kell látnia.  Ha nagyon ravasz, akkor itt is,  akárcsak ÚjGuineában, agyonterhelt adós helyett nagystílű hitelező lehet belőle, de ez viszonylag ritkán esik meg.
Amint ezeket a sorokat írom, egy fatetű mászik az íróasztalomon. Ha a hátára fordítom, megfigyelhetem, mekkora küzdelemmel verekszi vissza magát a lábaira. Ezalatt van “cél”  az életében. Amikor sikerül a művelet, mintha győzelmi  kifejezés ülne az  arcára.  Továbbmászik,  és szinte halljuk,  amint a fatetűk gyülekezetének majd elmondja történetét. A fiatalabb nemzedék közben tisztelettel néz fel rá: íme egy rovar, akinek sikerült. De önelégültségébe csalódás is vegyül.  Most, hogy  felülre került,  az élet céltalannak  látszik. Lehetséges, hogy a győzelem megismétlésének reményében még egyszer visszajön majd. Érdemes lenne tintával megjelölni a hátát, hogy felismerhesse az ember, amikor megkockáztatja. Bátor állat a fatetű. Nem is csoda, hogy évmilliók óta fennmaradt.
A legtöbb fiatal amerikai azonban csak valamilyen szorongató  nehézség idején veszi teljesen  komolyan a jelzálogát. Amikor lehangoltnak érzi magát, vagy rossz a gazdasági helyzet, kötelezettségei miatt nem omolhat össze; sőt, egyeseket talán ez ment meg az öngyilkosságtól. Majdhogynem szünet nélkül játszanak egy lágy “Ha nem volnának az adósságok” játszmát, de máskülönben egész kellemesen éldegélnek. Csak néhányan csinálnak karriert azzal, hogy keményen játsszák az “Adóst”.
A “Próbáld meg behajtani!-t” általában fiatal házaspárok játsszák. Jól szemlélteti, hogyan lehet egy játszmát úgy felállítani, hogy – bármilyen lejátszás esetén – a játékos “nyerjen”. Fehérék hitelre mindenféle javakhoz és szolgáltatásokhoz jutnak, kisszerű dolgokhoz vagy luxusszínvonalúakhoz,  aszerint  hogy milyen  származásúak, és szüleik vagy nagyszüleik hogyan tanították meg őket játszani. Ha a hitelező néhány erőtlen kísérlet után felhagy a behajtással, akkor Fehérék bírság nélkül élvezhetik szerzeményeiket, és ebben az értelemben nyernek. Ha a hitelező rámenősebb, akkor egyszerre okoz gyönyörűséget nekik az ellenük folyó hajtóvadászat és a megszerzett dolgok használata.  A  játszma  kemény  formája akkor áll elő,  amikor a hitelező elszánta magát a behajtásra. Szélsőséges eszközökhöz kell nyúlnia, hogy hozzájuthasson a pénzéhez. Ezekben mindig lesz kényszerítő elem, a hitelező Fehér munkaadóihoz fordul, vagy pedig egy lármás, rikító színű teherautót küld Fehér háza elé a nagybetűs felirattal: VÉGREHAJTÁSI ÜGYNÖKSÉG.
Ezen a ponton fordul meg a dolog. Fehér most már tudja, hogy minden bizonnyal fizetnie kell. De a kényszerítő elem miatt, amit többnyire a kötelező “harmadik levele” tesz világossá (“Amennyiben nem jelenik meg hivatalunkban 48 órán belül. . . “),  Fehér minden további nélkül jogosnak érzi, hogy dühös legyen, és átvált a “Most rajtacsíptelek, te gazember” egyik változatára. Ebben az esetben azt nyeri, hogy felmutathatja: lám, milyen kapzsi, könyörtelen és megbízhatatlan a hitelező. Az ebből származó két legnyilvánvalóbb előny a következő: 1. megerősíti Fehér egzisztenciális beállítottságát, ami nem egyéb, mint a  “Minden hitelező – harácsoló” leleplezett formája; 2. nagyfokú külső társadalmi nyereséget biztosított, mivel Fehér most olyan helyzetbe jut, hogy barátai előtt nyíltan ócsárolhatja a hitelezőt, anélkül hogy elveszítené a “Jótét lélek” státusát. További belső társadalmi nyereséghez is juthat, amikor közvetlenül szembekerül a hitelezővel. Ezenfelül igazolva látja azt, hogy visszaél a hitelrendszerrel: ha a hitelezők ilyenek, mint azt éppen bizonyította, miért kellene bárkinek is fizetnie?
Az “Adóst”  “Megpróbálom, hátha megúszom”  formájában néha kisebb házak tulajdonosai is játsszák. A “Próbáld meg behajtani!” és a “Megpróbálom, hátha megúszom” játékosai könnyűszerrel felismerik egymást, és a várható tranzakciós nyereség meg a kilátásba helyezett sport titokban kedvükre van; könnyen kapcsolatba keverednek egymással. Függetlenül attól,  hogy ki nyeri el a pénzt,  mindegyik javított a másik helyzetén azzal, hogy “Miért mindig velem történik ilyesmi?-t” játszott, miután túl van mindenen.
A pénzjátszmák igen komoly következményekkel járhatnak. Lehet, hogy ezek a leírások mulatságosnak tűnnek – egyesek valóban annak látják őket –, de nem azért, mert jelentéktelen apróságokra vonatkoznak, hanem azért, mert olyan  dolgoknak mutatják meg a banális indítékait, melyeket az embereknek illik komolyan venni.
Antitézis: A “Próbáld meg behajtani!” kézenfekvő antitézise: azonnali készpénzfizetést kell kérni. A jó “Próbáld meg behajtani!” játékos azonban, kiváló módszerek birtokában, sikeresen meg tudja ezt kerülni, csak a legviharedzettebb hitelezőn nem tud kifogni. A “Megpróbálom, hátha megúszom” antitézise a szolgálatkészség és becsületesség. Mivel a kemény “Próbáld meg behajtani!” és “Megpróbálom, hátha megúszom” játékosok hivatásosok a szó teljes értelmében, az amatőr pontosan, annyi eséllyel játszik ellenük, mint a hivatásos hazárdjátékosok ellen. Noha az amatőr ritkán nyer, legalább élvezi, ha belekeveredik a játszmák valamelyikébe. Mivel mindkét játszmát hagyományosan kegyetlenül játsszák, a hivatásosoknak mi sem zavaróbb, mint ha egy amatőr áldozat hahotázik saját vereségén. Pénzügyi körökben ez soha nem fordulhat elő. Tudunk olyan esetekről, hogy az adós az utcán összetalálkozott valakivel, aki kinevette, s ez ugyanúgy meghökkentette, frusztrálta és zavarba ejtette, mint ha a Schlemielnek saját ellentétét kellene alakítania.

Nem tudok nem elmenni mellette, akkora képmutatás.

Már említettem, hogy Noam Chomsky egyik érve a vagyona megtartása mellett az volt, hogy a gyerekeiért teszi.

Én természetesen nem sajnálom tőle a pénzét. Talált egy piacot, kiszedi belőle, amit lehet. Szerintem mentegetőznie sem kellett volna - csak persze vicces, hogy ő pont ez ellen prédikált.

Mások is azt teszik, és másoknak is lesznek gyerekeik, meg örököseik. Nincs ezzel a világon semmi gond. (Bár megerősíteni látszik tételemet, mely szerint a gyerekvállalás és az erkölcs nehezen összeegyeztethető. Az életed hirtelen tele lesz olyan dolgokkal, amikről senki sem tehet, mégis mindenkinek rossz, és nem lehet elmúlasztani.)

DE AZ IS UGYANOLYAN ERKÖLCSÖS DOLOG, HA MAGADÉRT HALMOZOL FEL, nem kell gyerekekkel takarózni.