A minap elmentem a Menjek/Maradjak londoni epizódjának berlini bemutatójára.

A filmet melegen ajánlom.

Különösen azt a részt, ahol az Angliában vállalkozást nyitók azon álmélkodnak, hogy nem kell trükközni, nem kell úgy tenni, mintha rosszabbul menne, mint valójában, be lehet fizetni minden adót és még mindig meg lehet élni. Nem vadásznak rád.

A doku vetítése után volt egy kis beszélgetés a rendezővel. Az egyik nem magyar, de kelet-európai expat félénken megjegyezte, hogy jó volt a film, de volt egy rész, amit nem értett.

Hogy jött ide a hazaárulás?

És igaza volt.

A magyar közönségnek fel sem tűnt, de a nem-magyarok egyöntetűen furának találták, hogy a film közepén egy Londonban élő magyar zenetanár percekig beszél arról, hogy az otthoniak gyakran hazaárulással vádolják. Hogy nem elég hazafias. Mert aki hazafi, az otthon marad.

Se a lengyelek (azóta direkt megkérdeztem egy lengyel expat barátomat Londonban), se a románok nem értették, mi ebben a hazaárulás.

Ha valaki máshol akar élni, az szerintük

1) teljesen helyénvaló, az a nem normális, hogy határok vannak és az országok bezárhatják a polgáraikat

2) dícséretes, mert az illető agilis, tesz az élete javulásáért, vagy

3) menjen csak, menjen, aztén küldje haza a zsét a rokonnak.

4) Esetleg még az jutott eszükbe, hogy a hazaértő expatok milyen gyakran nyitnak vállalkozást.

De az senkinek nem fért a kis fejébe, hogy a helyben maradók kinézik, nyomasztják, megvetik a kivándorlót. Vagy hogy még le is hazaárulózzák.

Azóta megkérdeztem pár kollégát és ez bizony hungarikum. Az 1100 éves magyarság csúcsteljesítménye...

A panelbeszélgetés magyar résztvevői azzal ütötték el a dolgot, hogy a magyarok gyakran nem értik, hogy valaki máshonnan is lehet hazafi és tehet a dolgok javulásáért odahaza.

De magunk között szólva a szomorú valóság az, hogy a magyarok azért basztatják a kivándorlókat, mert

...nem szenvedtek eleget

Mindenki ismeri a viccet a pokolról és az üstről, amiben magyarok vannak?

Az csak egy hangzatos közhely, hogy meg kell próbálni otthon maradni, hogy változtass a helyzeten.

Csak az a baj, hogy nem igaz. A magyar agyban az van, hogy "itt élned-halnod kell", amiben (ordító hiányosság, de) nincs benne, hogy tenni is kéne valamit.

Nagyon kevesen látják úgy, hogy változtatni lehetne a dolgokon. A legtöbben csak remélik, hogy a vezér meggondolja magát, és nem szorít akkorát a mozgásterünkön, mint amekkorát szoríthatott volna. Ha tiltakoznak, akkor is a kormánytól kérnek. Az elszámoltathatóságban hinni sem mernek. A kormány el is tudja számoltatni magát. Majd szól, ha túllépi a hatáskörét.

És azok, akik elhiszik, hogy lehet változtatni, éppenséggel máshonnan is tudnak. Sőt. Onnan tudnak igazán.

Ahol az ország vezetőinek elsődleges célja, hogy csak az ő kezükből lehessen kajához jutni, ott nincs független egzisztencia. Ahol nincs magántulajdon, ott nincs független egzisztencia. Ahol nem tarthatod meg, amid van, ott nem lehet önálló véleményed. Ahol a munkád a véleményedtől függ, ott nincs véleményszabadság. Ahol minden pénzt az állam oszt, ott nem lehet belülről változtatni.

Akik minden erejükkel javítani akarnak ezen az országon, még azok is jobban teszik, ha Hunhontól független egzisztenciát keresnek.

Az igazi dichotómia nem ott van, hogy maradni és változtatni, vagy elmenni és leszarni.

A magyar választás az, hogy maradni és beletörődni, vagy lelépni és megpróbálni változtatni.

Vagy csak lelépni. Az sem hazaárulás. Nem kell mentegetőzni.

Nem kell istenre, hazára, nemzetre vagy közjóra hivatkozni, ha jót akarnak neked.