A nézői preferenciákról összeharácsolt adatokból sorozatot gyártani maga a többségi választás, a szórakoztatóipari "demokrácia". Csak nem kérdeznek a véleményedről, hanem kinyomozzák rólad.

Hát nem szívmelengető?

1. szint

Amiben a patkány rájön, hogy melyik pedálért jár a Chicken Nugget.

A House of Cards c. sorozat egy az egyben Big Data alapján készült. Vagyis fogták az összes adatot, amit a Netflix tud rólad: nemed, korod, lokáció, melyik napszakban, mennyi ideig és mit nézel, mikor tekersz bele, mikor alszol bele, mikor állítod meg rejszolni, melyik színésznőre vered ki és mikor jön haza anyukád (amikor átkapcsolsz természetfilmre).

A netflixezők valamiért komálják a fehérházas politikai drámát, Kevin Spacey-t és David Finchert. Az optimális csöcs per folyóméter arány 0.016, de csak ha szőke a színésznő, és legalább 45 másodpercenként új jelenet kell, különben bealszik a júzer.

Majd ezt az egészet egymás mellé rakták és felbéreltek pár írót, hogy írjanak köré sztorit.

A nép pedig zabálja.

2. szint

Amikor a patkány addig nyomkodja a pedált, ami egyszer működött, amíg bele nem pusztul. Akkor is, amikor már nem jön több jutalomfalatka.

Nem lehet örökké a múltból élni. A kreatív folyamat a "teremtésről" szól, nem arról, hogy kinyomjuk magukból az n+1-edik epizódot.

Hanem hogy létrehozunk valami újat, amiről korábban nem is tudtad, hogy akarod. De onnantól nem tudsz róla lejönni. Tudod, mint Ford és az automobil. ("Ha megkérdeztem volna a vásárlóimat, hogy mire vágynak, gyorsabb lovat kértek volna.")

Persze egy csomószor elbasszuk és nem lesz kapós az eredmény. Ezt a trial-error folyamat ugyanis tartalmaz bukást (error), amit viszont szeretnénk kihagyni. Különösen ha a körülbástyázott insider-érdekek miatt a próbálkozás hatalmas költséggel jár. (Próbálj Hunhonban TV-sorozatot gyártani.)

De mégis hány Kevin Spacey-s politikai drámát bírunk egymás után felzabálni? David Fincher meg soha nem csinálja meg a Fight Club-ot, ha előtte azt vizsgálja, mit néztek eddig a népek.

És ha abból próbálnák meg kitalálni, hogy mit akar a nép, hogy a TV2-RTL Klub kínálatból mire bök rá, az csak ál-választás. Attól nem jutunk előre.

De a múltból táplálkozás nem csak az innováció hiánya miatt bajos.

A Big Data alapú júzer habit-találgatás ártatlan gyerekjáték. Szinte már szolgálja a júzert. Tisztára, ahogy egy kisgyerek elképzeli a szórakoztató-ipart: szórakoztat, cserébe reklámot ad.

Aztán a fiatalság elmúlik és a patkány kiokosodik.

3. szint

Amikor a patkány megöregszik, cinikus lesz és már nem is akarja eltalálni a jó pedált. Helyette arra gyúr, hogy bármilyen pedálért kapjon jutalomfalatot.

Nem az a legjobb, amikor tudod, mire vágyik a közönséged. A legjobb az, amikor te diktálod, mire élvez el. Amikor mindegy, mit nyomsz ki magadból, a szuperkülönleges mókuska szolgaian retweetelni, megosztja, upvote-olja. Esetleg hevesen megvitatja, hogy melyik (már létező) csatorna a menőbb.

Egyszer, régen még sokat kaszáltál azzal, hogy kikutattad, mit akar a többség, és azt adtad - mindenkinek. Egy idő után viszont már "mintázatokat" keresel és megpróbálod  megjósolni, mire lehet még rávenni őket.

Kicsit olyan ez, mint a szavazás. Csak nem mondod el a véleményedet, hanem kitalálják rólad.

És ha a tiédet személyesen nem is találják el, a statisztikai többségét igen. És onnantól te is azt kapod.

A kisebbség, akinek herótja van a fehérházas mozikból, és nem hatja meg, hogy jujj-itt-nem-szupertisztességes-szuperkompetens-robotok-dolgoznak-hanem-emberek-mint-én - nos, ők szívnak.

Hiába lennének halvány ötleteid, hogy te esetleg mást is szeretnél nézni. A demográfiai jellemzőid ezt és ezt zabálják, szal neked is azt nyomják. És te is azt nézed.

Legközelebb már egy hullámhosszon leszel velük

4. szint

Amikor a patkány már a pedált sem nyomja meg. Mégis fizetsz.

Pontosan tudja, mennyi pénzt vehet el tőled és hogyan.

A múltat csak azért akarták megismerni, hogy formálhassák a jövőbeni ízlésedet. De az is csak egy eszköz.

Mi lenne, ha kiiktanánk az utolsó, időrabló lépést, ami közénk és a bevétel közé áll?

1) Ha a hirdetőknek akarunk megfelelni, elkezdhetjük az embereket terelgetni a szegmensekbe, nem pedig a szegmenseket igazítani az emberekhez.

Árulhatjuk például a szolgáltatásainkat az ultimate ügyfélnek, az államnak.

Egy ideig nézték a nézők, hogy milyen érdekes is a jelen valóság, milyen új szokások, életstílusok léteznek  és ezért kapcsoltak ide.

Majd ha már elegen néznek, felajánljuk az államnak, hogy segítünk előmozdítani a morált. Minden országban másképp, vagy legalábbis más kifogással. Az USA-ban anti-terrorista okokból, a németeknél zöld gondolkodásra nevelésként adjuk el, a magyaroknál családalapításra nógatunk.

És az egykor különböző ízléssel rendelkező nézőinket elkezdjük visszaterelni a régi kliséikbe. Minden alternatív életformát elő karakter megtér és szaporodó, heteroszexuális házaspárrá avanzsál.

2) Ha pedig egyenesen a pénz kell,

Akkor elég csak zsarolni, hogy nem lesz több sorozat-hétvége.

Az megvan, hogy már úgy árulnak autót a kereskedők, hogy ha nem fizeted a részletet, leállítják alattad? (És ha közeledik a törlesztőrészlet napja, akkor pittyeg.)

Ilyen, amikor a szolgából főnök válik. Megunja, hogy mások igényeit kell lesni és elkezdi magához igazítani azokat az igényeket. Majd végül dirigálni kezd.

És megteheti, mert rá vagy utalva. Mostanra minden vetélytársát marginalizálta - és valszeg törvénybe vésette, hogy video-streaming szolgáltatásokat csak olyan cégek végezhetnek, amelyek már legalább X éve olyat végeznek, a nevük pedig "N"-nel kezdődik és "etflix"-re végződik. Mindezt a fogyasztók védelmében, minőségbiztosítási okokból.

Persze nem csak TV és mozi, hanem zene is készül a már létező preferenciákra építve. Nem véletlenül egyforma minden Taylor Swift dal.

Ha rajtuk múlik, soha nem tudjuk meg, mi lett volna másképp.

Tisztára mintha csak két (egyforma) párt közül lehetne választani, mi meg indulatos vitákat folytatunk, hogy melyik jobb vagy rosszabb, melyik csatorna jobb, melyik színészt látnánk újra - de soha nem arról, hogy mi lehetne másképp.

Kövess, ha épp ahhoz van kedved!