Az 1942-es Beveridge-jelentés az alábbi nyomorúságok megszüntetését célozta: Mocsok, tudatlanság, szükség, dologtalanság és betegség. A japán jóléti törvény (1949) így sorolja fel a szegénység okait: betegség, sérülés, gyerek születése, rokkantság, haláleset, öregség, munkanélküliség, túl nagy család, stb. És ezeket igyekeznek is kiiktatni.

A jóléti államnak, amely a krónikus bizonytalanságot volt hivatott csökkenteni, múlhatatlan érdeme van abban, hogy az emberek elkezdtek tömegesen kifelé pislogni a sárból. Egyesek ki is másztak. Mások húzzák vissza egymást. De a lényeg, hogy csak akkor marad energiád mással is foglalkozni, ha a folyamatosan nyaggató szükségszerűségeket valahogy kordában tudod tartani. Ez a biztosítás egyik formája. A társadalom-biztosítás.

Más kérdés, hogy az öregség tényleg olyan kiszámíthatatlanul csap-e le rám, mint például a betegség. Mert ha nem, akkor a biztosítás értelmét veszti. Az öregedés bizonyosság, nyugodtan el lehet várni valakitől, hogy felkészüljön rá. Akinek meg nem sikerül, azt szociális alapon, nem alanyi jogon támogatni. A betegség tényleg kiszámíthatatlan és nem, nem tudunk eleget az emberi testről sem ahhoz, hogy ki tudjuk küszöbölni. Az ellen tényleg biztosítanom kell magamat.

A gond csak, hogy nem te döntöttél az öngondoskodás mellett. Mindezt a te pénzedből teszik, de helyetted. Ezzel mindjárt el is értünk ahhoz a kérdéshez, hogy erényes dolog-e a jóléti államon keresztül öngondoskodni? Egyáltalán ÖNgondoskodás-e, ha állami hatalommal elveszik tőlem a fizetésem egy részét, félrerakják nekem, majd nyugdíjat fizetnek. Vagy szolidarítás-e, ha elveszik, kiosztják másnak, majd megígérik, hogy másokéból meg majd én kapok.

Ez természetesen nem erény. Egyén nélkül, aki dönteni tud és vállalja a felelősséget, nincs erény. Ha nem hozod meg magad a döntést, akkor nem lehet tudni, hogy erényes lettél volna-e. Nem volt választásod.