A szorongás a félelemnek az a fajtája, ami teljesen hazsontalan - és egyenesen kontraproduktív. A szorongás egy mentális szokás, amiről magadat kell leszoktatni - mert csak neked áll érdekedben. Semmi köze az aktuális veszélyekhez és az azokra való felkészüléshez.

Ha azt merem mondani, hogy a fenyegetésekre optimalizált élet nem élet, csak túlélés, mindenki tele szájjal üvölt, hogy evolúció meg kisfaszom. És veri magát, hogy de ha nem marad életben, akkor ugye hogy éljen, hö? És olyan frappáns, amilyen csak egy tanulatlan telepi pöcs tud lenni, mikor végre kiizzad magából egy alaplogikai okfejtést, és teljesen odavan, hogy józan ész meg minden.

Akkor most elmagyarázom, miért fasság a túlélésre berendezkedni. Káeurópai énetek pedig azért fog tiltakozni, mert szerintetek is igazam van.

A gyengébbet hibáztatni veszélytelen. Az erőset veszélyes. Az erősebb a gyengébbet hibáztatja. A gyengébb is a gyengébbet hibáztatja. A gyávák között így teljes az összhang.

A nyavalyás jogvédők szoktak mindenkit áldozathibáztatással vádolni. Hát dehogy hibáztatod te az áldozatot, csak ő tehet róla, na.

De ahogy a "nemi erőszak történt" szókapcsolat hallatán nem tudsz az ég világon semmit a konkrét esetről (és mégis azonnal az jut eszedbe, hogy a szoknya biztos rövid volt), úgy a lecsúszott hajléktalan és kisemmizett trafikos láttán sem tudsz semmit a konkrét történetről - mégis azonnal őrá kened.

És ne gyere nekem statisztikákkal, mert egyet sem tudsz, és ha tudnál, akkor sem tudod, mégis mi a halált számolnak bele és milyen módszerrel.

A helyzet az, hogy elbaszták a brandinget.

A görög kórus nem attól görög kórus, hogy hiszi is, amit kántál, hanem attól hogy kántálja.

Lobster-fogadalom:

Ha valaki olyasmit mond, amivel egyetértek, nem fogom ráolvasni az összes létező ellenérvet, főleg olyanokat, amivel én sem értek egyet.

És ti se tegyétek.

Elmagyarázom.

Amikor valaki végre olyasmit mond, amivel egyetértesz, elkezdesz ellentmondani. Mondjuk egy barátod kifejti az álláspontját, te meg elkezded sorolni az ellenérveket - holott csendben örülsz neki.

Mondjuk kifejti, hogy nem akar gyereket, erre te jössz először a fogyamagyarral - pedig magad sem hiszel benne -, aztán a mileszveledhaöregleszellel - pedig tudod, hogy álságos kérdés -, aztán jön aszüleidmitszólnakhozzá - ami kimondhatatlanul aljas dolog. Már nem csak a szülei nyaggatják, de még te is visszhangozod a nyomasztást. És így tovább. Esetleg még aljasul odabököd, hogy mivanhameggondolodmagad - egy funkcionális átok, mely az áldozat saját mentális erődorrásait felhasználva fogja tönkretenni (értsd: ő maga fogja kitalálni, miért is kéne meggondolnia magát).

Ezt azzal indokolod, hogy:

a) csak felsorolom neki a szokásos ellenérveket, hátha nem tudja. - Faszság. Tudod, hogy tudja. Mindenki tudja. Ha te abban nőttél fel és mindenkitől azt hallottad, akkor ő is.

b) felsorolom neki, hátha tud rájuk olyan választ adni, amit utána én is használok (aka. intellektuális muníció). - Elég gyerekes.

c) ördögügyvédjevagyoook! - Ne hízelegj magadnak, hülye fasz! Te maximum az ördög jobbkeze vagy, már amennyiben az elbizonytalanításban segédkezel. És ebben semmi nagyvonalú vagy gerinces nincs, egy ócska kis pszichológiai játszmát játszol vele.

Írtam már egyszer egy bűnről, az irigységről. Ez egy politikailag bocsánatos bűn. A politikus dédelgeti az irigységedet, ő kelti fel benned, táplálja és minden tettével azt sugallja, hogy igazad van, nem tehetsz róla, nem is érezhetsz másképp, nem bűn akarni a másét.

Most írok egy hasonlóról, ami politikailag több mint kívánatos, de a valóságban messze nem bocsánatos bűn. A félelemről. Nem csak politikailag.