A társadalmi és munkáltatói elvárások között önmegerősítő spirál alakult ki a diploma szükségességét illetően. Ahhoz, hogy ezen túl tudjanak lépni, paradigmaváltásra van szükség. Emberek kereső éveiből lopunk el éveket, ha felesleges kurzusokra és záróvizsgára várakozással kell tölteniük, csupán mert az a vélekedés, hogy munkahelyhez diploma kell. Mer' csak.

A diplomakényszer egy fiatalt arra kényszerít, hogy további 3-5 évet húzzon le intézményesített oktatásban, miközben bele van szorulva nevetségesen alulfizetett diákmunkákba, amiknek gyakran semmi köze a szakmai fejlődéséhez. Eközben akár még el is adósodik és több évnyi fizetéstől esik el.

Eközben megtanulja, hogy amit ő csinál az értéktelen, csak azért, mert ő csinálja. Hogy a fizetetlen szakmai gyakorlat még neki tesz szívességet. Hogy olyan nincs, hogy önmagát tartsa el valaki.

A munkaerő-piac szempontjából rövid távon remek, hogy olcsó, de lelkes, munkabíró munkaerőt lehet így szerezni, de az egyének szempontjából ez bizony 6-7 elvesztegetett év. (Nagyon-nagyon rossz hatásfokkal eltöltve. Bazmeg ennyi idő alatt 12 szakmát megtanulhattam volna, nem egyet, heti 3 előadásban és 8 választható tárgyban.)

És ez a 6-7 év diákmunka plusz előadás-látogatás is csak akkor nem totál időpazarlás, ha egyébként

1) a szakirány megfelelőnek bizonyul,

2) ha a (diák)munkahely a szakmán belül van, és egyébként

3) a szakma megköveteli azt a diplomát.

Ha ez a három feltétel nem áll fenn, elvesztegetett évekről beszélünk – amit a nagyszülők egészen biztosan nem értenek, hisz a nagypapi is egész életében abból élt, hogy volt érettségije.

Erre a problémára két kiút van (és egyik sem államilag erőltetett szakmunkás képzés). Az egyik, hogy szokjunk le a diplomafétisről, a másik pedig, hogy tegyük naprakészebbé és kisebb falatokban elsajátíthatóvá a tudást. (Most itt csak a diplomáról fogok írni.)