Mostanában sokat kellett foglalkoznom a drogellenes keresztes háborúval.

Azt eddig is tudtam, hogy bigott faszkodás, meg hogy csak arra jó, hogy hülyére vedd a lakosságot. (Ha nem születtél politikai vezetőnek, több szerencsét a következő életben.)

Tudtam, hogy felelős az AIDS terjedéséért, a kezeletlen függőségekért, hogy országokat taszítottak polgárháborúba és kifogást szolgáltat álságos és aljas katonai intervencióknak meg fegyverüzleteknek.

Azt is tudtam, hogy ha egy országban egyszer beindul a drogbárók vs állami erőszakszervezetek harca, ott már nem lesz semmilyen legális gazdasági tevékenység. A lakosság pedig vagy erőszakos bűnöző lesz, vagy megpróbál elmenekülni. (Esetleg belátja, hogy a drogellenes háború szent, határon átszökni pedig csúnya dolog, és tisztességgel beletörődve hagyja magát kivégezni.)

Az is feltűnt, hogy a legális és illegális tudatmódosítók között önkényesen lett meghúzva a vonal - amelyiknek nem volt állami jóbarátja, azt illegalitásba tolták. Az alkoholt és a dohányt meg például nem. A gyógyszeripar viszont a legvadabb dolgokat adhatja el, a legnevetségesebb "klinikai tesztre" alapozva, csak mert ők ott ültek az asztalnál, ahol kiötlötték ezt a háborút.

Aztán rájöttem, mire emlékeztet ez az egész...

Ott volt például a szexellenes háború.

Tudom, nem így hívták, de az volt. Az egyház betiltotta a szexet.

"For all creatures survival depends upon moderation, the outcome of millennial adjustments by trial and error to environmental limits: beasts in the wild and birds in the garden neither feed nor reproduce wantonly lest they violate a precarious equilibrium within their specialized habitats and perish. We human beings, on the other hand, whose free will exiles us from the Eden of pure instinct, lack these automatic regulators. Instead we suffer guilt, invent stern gods, pass sumptuary laws, and obey sexual taboos: when these fail we atone in gyms and twelve-point programs or visit therapists or become Buddhists struggling to impose upon ourselves the limits observed instinctively by our fellow creatures."

Jason Epstein, NYRB, June  8, 2006

Kezdjük azzal, hogy nem vagyok híve ennek az "ösztön jó, szabad akarat rossz" dogmának, de nézzük el a szerzőnek. A NYRB híresen széplelkű és balos és a következtetése attól még elegáns, már ami azt a részt illeti, ahol azon ironizál, hogy milyen lelkesen alávetjük magunkat olyan önsanyargatásoknak, amiket másoknak sugalltak az ő nemes ösztönkéik.

Az egyik legbosszantóbb példa valami madaras kísérlet volt, amikor egy brit tudós észrevette, hogy a kertjében a madár az alacsony tápértékű junk kaját ette az egészséges magvak helyett és a hülyéje elkezdte kutatni, mi lehet jó a junk food-ban, merthogy a madár az ő áhítatosan tiszta és ártatlanul őszinte ösztöneivel mégiscsak a szemetet választotta. A madárnak pedig mindig igaza van, csak mert ő nem ember...

Helyes válasz: a madár is bedőlt az azonnali, nagyobb kielégülést hozó gyorskajának, mert rá is ugyanazok a mechanizmusok hatottak, mint amik a mekit zabáló, gyorskaja-függő embertársaink borsónyi agyában lezajlanak.

Tanulság: az ösztöneid igenis megölhetnek, ha nem használod az agyad is néha.

Régóta ironikusnak tartom, hogy a gyereket pont akkor hozza össze az ember, amikor a legkevésbé beszámítható.

Miért van az összes politikus a falvak nagyszerűségével megáldva? Talán mert sosem jártak ott, csak falugyűlésen. És olyankor is visszafogták a lélegzetüket.

De rossz hírem van, kedves uraim, falun se vágnak minden nap disznót, mert a disznó nagy érték. Csak a politikus-delegáció kedvéért rendeztek disznótort. Mert annyira el vannak keseredve, és szükségük lenne pénzre. Ami magától nem megy oda, csak ha kényeztetik azt a szemétláda politikust.

A képen egy csirke látható virtuális valóság szemüvegben.