A Liberatórium itten tárgyalja, mekkora öngól az Egyenlő munkáért egyenlő bért elv jófajta kommunista szlogenje a sötétzöld és mélybalos, ám angyalian jószándékú és jámbor LMP-s szándéka.

Nekem az is eszembe jutott, kik akartak ilyesmit mostanában a gyakorlataban meghonosítani és mennyiért. Nem muszáj belelépnünk ugyanabba, tanulhatnánk néha mások hibáiból is. (Ha már a saját kommunista tapasztalatainkat olyan nehéz helyesen értelmezni.)

Szóval van egy brit quango (gúnynév, kvázi NGO-t jelent), aminek az a feladata, hogy a beszédes nevű Equality Act (2010. október) nevű törvény betartását foganatosítsa.

A quango egy olyan állat, amely sok pénzt kap az államtól egy nemes célra, aminek az elköltése a magánügye. Az Equality Act esetében ez a nemes cél a diszkrimináció és az esélyegyenlőtlenség megszüntetése. Piros pont, amiért nem pont a de facto vagyonegyenlőtlenség megszüntetésével akarják kezdeni, de attól még nem megy nekik.

A nevezett EHRC nevű quango működése egészen zseniális, a ráfordított évi 70 millió font (21 milliárd HUF) minden pennyjét megéri, mert ha más nem, hát a 400 alkalmazott mindenképp örül neki. Az EHRC például mindig zsémbel az egyetemekkel és a munkahelyekkel, ha nemi vagy etnikai diszparitást tapasztal, mint például bizonyos társadalmi csoportnak a lakosság körében tapasztalahtó, vélt statisztikai arányaihoz képest eltérő arányú alkalmazása egy bizonyos munkahelyen.

A gyakorlatban olyankor szembesülsz vele, amikor jelentkezel egy állásra. Fotót, vagy fényképes önéletrajzot sem csatolhatsz, nehogy arról valami kiderüljön rólad, viszont ott vár a honlapon egy kérdőív. Utolsó oldalán mindenféle kérdéssel, amik a nemedet, vallásodat, etnikai hátteredet, bugyi- és péniszméretedet illetve egészségi állapotodat firtatják, azzal a nemes szándékkal, hogy még véletlenül se vehessék őket figyelembe a kiválasztásnál.

Nem vicc.

Akarom mondani behaviorista. Mert úgy hívják mostanában a nálunk mindent jobban tudó közgazdasági trendet amely most kebelezi be az állami gondolkodást is.

Nudge

Nudge: Improving Decisions about Health, Wealth, and Happiness Richard Thaler és Cass Sunstein könyve és illik róla tudni, bár elolvasni kicsit uncsi.

A lényegét a reklámipar már régóta tudja, mivel a reklámoknak sosem volt joguk erőszakkal kényszeríteni az embereket: lehet őket tudatalatti eszközökkel arrafelé noszogatni, amerre mi szeretnénk hogy menjenek. Megveszik a termékünket, ha egy pucér nő mellett van a képen és azt sugározza, hogy férfiasabb leszel tőle. Megvesszük a kajájukat, ha egy bizonyos módon tolják az utunkba a munkahelyünkre menet - épp a vonulási útvonal mentén. Pláne ha illatozik is.

Az állam viszont - szemben a reklámszakmával - mindig is folyamodhatott kényszerhez, erőszakhoz és bírsághoz. Csak újabban szemérmesek nyíltan a választó szemébe mondani, hogy mit akarnak tőle. Úgyhogy átállítják az alapértelmezést, hogy hátha akkor elfelejt opt-outolni...

Mert ott van a default, vagyis az alapértelmezettség kérdése, ami nálunk például a manyupok beszántásánál jött jól. Ha nem csinálsz semmit, azt úgy értelmezem, hogy azt akarod, amit én akarok.

Ezt mondjuk már csak az államnak szabad, próbálná meg a sarki fűszeres megrendelésnek venni, ha nem szólok külön, hogy ma sem kérek semmit. Vagy próbálna megbírságolni a konditerem, ha túl sok muffint eszek.

Nem akarjuk, hogy elhízzon? Rakjuk a menzán a keze ügyébe a zöldséget, a muffint meg külön kelljen kérni a portástól.

Azt akarjuk, hogy több legyen a szervdonor? Tegyük alapértelmezetté a szervek kiszedését, hacsak a halott még életében nem rendeklezett másként.

Azt akarjuk, hogy ne hugyozza le a falat és viselkedjen úgy, mint egy nem-csimpánz? Szégyenítsük meg, amikor azt csinálja.

Írjuk rá a hamburgerre, milyen sok kalória, rajzoljunk kövér embert a hűtőre (tegyünk rá tükröt) és adjuk bevásárló-kupont a gyereknek, ha elhúzza a kövér seggét gyalog az iskolába.

Nem választana magától nyugdíjpénztárat? Tegyük alapértelmezetté és ha mégis észreveszi, hogy már vonjuk tőle a tagdíjat, kelljen elmennie rábabesenyőre kijelentkezni (és vigye magával a nagyit is).

Eddig vonzó

A könyv egyszerűen abból indul ki, hogy úgysem döntünk valami jól, úgyhogy ne is erőltessük vagy gyakoroljuk a dolgot. Bízzuk magunkat a környezetünk atyáskodó nógatására és kikapcsolt aggyal sodródjunk az árral. Értem én, hogy páran ezt amúgy is mindennél jobban élveznék, csak azt nem tudom, hogy ehhez minek van szükségük életre? Ezt holtan is ugyanolyan jól lehet csinálni. (Csak akkor legalább nem dobhatnák el az én döntési jogomat a sajátjukkal együtt.)

A zemberek hajlamosak egy nagy csomó hibába beleesni döntéskor, még akkor is, amikor egyébként tájékozottak (ami ritka). Ott van mindjárt a csorda-mentalitás, amikor megyünk a többiekkel, mert ők biztos tudnak valamit. De a könyv elővesz még pár random példát, úgy mint a status quo elfogultság, amikor a passzivitást, vagy a maradjon minden a régiben-t választjuk akár egy pozitív változással szemben is. Amikor magunkból indulunk ki, amikor azt hisszük, hogy abból van több, amiből mi többet látunk, vagy amikor az alapján lőjük be valaminek a valószínűségét, hogy mi hányszor hallottunk róla.

Szerintem sem dönt mindig mindenki jól. De ha nem is gyakorolják, sosem lesznek okosabbak. Ha sosem szembesülnek a döntéseik következményével, sosem kezdenek el jobban odafigyelni a részletekre. Sosem nőnek fel.

Plusz mások sem tudják náluk jobban. Miért tudnák? Ők is emberek.

Akkor mi ezzel a csodával a baj?

Azon túl, hogy enged megmaradni felelőtlen hülyének (és mégis marad választójogod)?