Ha azt merem mondani, hogy a fenyegetésekre optimalizált élet nem élet, csak túlélés, mindenki tele szájjal üvölt, hogy evolúció meg kisfaszom. És veri magát, hogy de ha nem marad életben, akkor ugye hogy éljen, hö? És olyan frappáns, amilyen csak egy tanulatlan telepi pöcs tud lenni, mikor végre kiizzad magából egy alaplogikai okfejtést, és teljesen odavan, hogy józan ész meg minden.

Akkor most elmagyarázom, miért fasság a túlélésre berendezkedni. Káeurópai énetek pedig azért fog tiltakozni, mert szerintetek is igazam van.

Írtam már egyszer egy bűnről, az irigységről. Ez egy politikailag bocsánatos bűn. A politikus dédelgeti az irigységedet, ő kelti fel benned, táplálja és minden tettével azt sugallja, hogy igazad van, nem tehetsz róla, nem is érezhetsz másképp, nem bűn akarni a másét.

Most írok egy hasonlóról, ami politikailag több mint kívánatos, de a valóságban messze nem bocsánatos bűn. A félelemről. Nem csak politikailag.

"For all creatures survival depends upon moderation, the outcome of millennial adjustments by trial and error to environmental limits: beasts in the wild and birds in the garden neither feed nor reproduce wantonly lest they violate a precarious equilibrium within their specialized habitats and perish. We human beings, on the other hand, whose free will exiles us from the Eden of pure instinct, lack these automatic regulators. Instead we suffer guilt, invent stern gods, pass sumptuary laws, and obey sexual taboos: when these fail we atone in gyms and twelve-point programs or visit therapists or become Buddhists struggling to impose upon ourselves the limits observed instinctively by our fellow creatures."

Jason Epstein, NYRB, June  8, 2006

Kezdjük azzal, hogy nem vagyok híve ennek az "ösztön jó, szabad akarat rossz" dogmának, de nézzük el a szerzőnek. A NYRB híresen széplelkű és balos és a következtetése attól még elegáns, már ami azt a részt illeti, ahol azon ironizál, hogy milyen lelkesen alávetjük magunkat olyan önsanyargatásoknak, amiket másoknak sugalltak az ő nemes ösztönkéik.

Az egyik legbosszantóbb példa valami madaras kísérlet volt, amikor egy brit tudós észrevette, hogy a kertjében a madár az alacsony tápértékű junk kaját ette az egészséges magvak helyett és a hülyéje elkezdte kutatni, mi lehet jó a junk food-ban, merthogy a madár az ő áhítatosan tiszta és ártatlanul őszinte ösztöneivel mégiscsak a szemetet választotta. A madárnak pedig mindig igaza van, csak mert ő nem ember...

Helyes válasz: a madár is bedőlt az azonnali, nagyobb kielégülést hozó gyorskajának, mert rá is ugyanazok a mechanizmusok hatottak, mint amik a mekit zabáló, gyorskaja-függő embertársaink borsónyi agyában lezajlanak.

Tanulság: az ösztöneid igenis megölhetnek, ha nem használod az agyad is néha.

Régóta ironikusnak tartom, hogy a gyereket pont akkor hozza össze az ember, amikor a legkevésbé beszámítható.