Én szeretem a sportot, de csak azt amit én űzök. Még akkor is, ha a squashjátékom olyan, mint Matolcsy gazdaságpolitikája, vagyis a labdától nem zavartatva az eredményeket alárendelem a mozdulat kompromisszumoktól mentes kivitelezésének - és persze a saját szórakozásomnak. A golf-technikám pedig annyira unortodox, hogy avatatlan szemlélő számára dilettantizmusnak a golf és a fizika szabályai ellen való értelmetlen szabadságharcnak tűnhet.

Arról már elmélkedtem, hogy az ideológia is csak egy vallás, ahogy a nacionalizmus és újabban a közgazdaságtan is. Most egy sokkal ártatlanabb jelentkezőről fogom lehúzni a keresztvizet, mindenki kedvencéről, a nemes és ellentmondások fölött álló szervezett, profi sportról. 

Szerintem ugyanis nem véletlen, hogy minden diktátor és oligarcha focicsapatot vesz, mint ahogy az sem, hogy a fociklubok mindenhol politikai pártokhoz kapcsolódnak, a "rajongók" pedig minden utcai közelharc és polgárháború keménymagját képezik. Bájos és fejlett helyeken, mint pl. Bosznia, a focidrukkerek percek alatt vedlenek át forradalmi hadsereggé, ha a politikai helyzet úgy kívánja, és az államszervezet alternatív megnyilvánulása, a maffia is előszeretettel forgolódik foci-körökben.

A minap Király Rák kollégával szintén erről értekeztünk. Őt a sport és a diktatúra érdekli: 

Miért szeretik a diktatúrák a sportot?

Potenciálisan nagy presztízst lehet nemzetközileg elérni vele viszonylag  kevés anyagi  ráfordítással:
A legszegényebb ország is rá tud fordítani néhány milliót. Mindig találni tehetséges, de szegény és elkeseredett gyerekeket, akik (és családjuk) számára talán ez az egyetlen kitörési pont. Nincsenek jogvédő szervezetek, szülők nem emelik fel a szavukat ha pl. az edző félholtra veri a 6 éves gyereket mert leesett a gerendáról, vagy lassabban úszott a elvártnál.

Az egyik kevés műfaj egyike ahol diktatórikus módszerekkel  nemzetközi eredményt lehet elérni, amelyet demokráciák is tisztelnek:
Miközben a demokráciák kiröhögik és/vagy megvetik az ötórás parádékat, a 100%-os részvétellel lezajlott választásokon elért 99%-os eredményt, addig egy olimpiai vagy világbajnoki érmet szinte mindenki tisztel.

Ha már nincs kenyér, azért cirkuszra még telik:
Ha a nép tisztában van vele, hogy máshol szabadok és gzadagabbak az emberek, akkor marad a nacionalizmus és azon belül is a sport. Egy háborút el is lehet veszíteni, de egy sportvereség nem fenyegeti a hatalmat. A diktátor csak nyerhet vele, mert az olimpiai arany érem "mindenkié" és néhány órára mindenki elfelejti  a nyomorúságot. Van mire büszkének lenni, és a rendszer fel tud végre mutatni egy sikert.

Olcsó propagandaeszköz:
Olcsóbb sikeres sportolókat kitermelni mint génkutatókat, űrhajósokat. Kevésbé kockázatos mint költők, írók támogatása akiknek egy része hajlamos gondolkodni és esetleg szembefordul a hatalommal. A sportolók ráadásul nem az agyukról híresek, és általában hűséget is éreznek a rendszer iránt, amely őket ilyen magasra juttatta.
Az állam által kitermelt művészetet nem szokták külföldön tisztelni, leszámítva a klasszikus balettet, ami viszont szerkezetében, pedagógiában inkább a sportra hasonlít.

Kulcsszavak : 6:3, aranycsapat, román tornászok, Bolsoj balett, Berlini 1936-os Moszkvai 1980-as, Pekingi 2008-as olimpia.

Király Rák

Nekem is szúrja a szememet, hogy a nemzetközi sportrendezvényeken törzsi színekben tetszelegnek tehetséges emberek, így ha valaki nyer, "egy ország nyer". Minden törzs elküldi a legyorsabb tagját versenyt futni és kollektivizáljuk az eredményét. (Ezt amúgy háborúkkal miért nem lehet? Küldjük el azt, aki szerint háborúzni muszáj és/vagy jót tesz a gazdaságnak, és fussák le.)

Van, ahol a teljesítmény befolyásolja a kijutást, van, ahol a helyezkedés és a bizottságnak tett szolgáltatások. A szervezett sport a legkorruptabb bugyra nemzetközi diplomáciának, talán mert annyira nem figyelik, mint a "valódi" politikát.

Arról nem is beszélve, hogy mi lesz a híres olimpiai "infrastruktúrából" az Olimpia másnapján. A politikus remegő kézzel hajtogatja, hogy fel fog lendülni tőle a gazdaság, meg hogy milyen hasznos lesz az a sok faszom stadion később - holott csak csorog a nyála az ellopható közpénzre. Egy ilyen beruházásnál olyan számok röpködnek, hogy senki fel sem fogja, ha meg a határidő előtt egy nappal megduplázzák, azt sem veszi észre senki.

Na, így néz ki egy "olimpiai infrastruktúra" az esemény után pár évvel. (AFP - Athéni Olimpia helyszíne, 2014)

Így meg az utca embere reagál manapság, ha a korrupt politikus sporteseményre meg nemzeti büszkeségre hivatkozva izzítja a talicskát (Brazília, 2014-es foci VB)

"Büszke vagyok rá"

Ez a kifejezés a fogalmazási slendriánságok egyik iskolapéldája. Mit jelent, hogy büszke vagyok valamire? Azt, hogy van valami közöm hozzá, van részem benne. A szervezett sportról ez nem mondható el.

Végtelenül tisztelem egy sportoló kitartását és a tehetségét. De az eredményeire nem vagyok büszke. Arra csak ő lehet. Nem jelentek be igényt a dicsőségére, nem fürdőzök a győzelmében, csupán konstatálom, hogy nagyon jó abban, amit csinál. Sőt, akkor is kurva jó, ha történetesen 0.0003 ezreddel lassabban úszik, mint a másik.* Én nem leszek több attól, hogy ő jól csinálja a dolgát. És hogy Király Rák gondolatait továbbvigyem, gazdagabb sem leszek tőle.

És még egy téveszme. 

Csak mert az én adóforintomból edzett, attól az ő érdeme még nem lett az enyém, ahogy a segélyből élők miatt sem szégyelli magát személy szerint senki. A közpénz valahogy csak akkor valakié, amikor az áll érdekünkben. Amikor nyúlunk belőle, olyankor valahogy mindig senkié.

"Ősi ösztönök"

Amikor a nézőtéren tombolsz, ősi ösztönök lépnek működésbe. Gyűlölsz és rajongsz, félistenek küzdenek a gonosz erőivel miközben te a magad idióta eszközeivel (duda és kereplő) szintén szembeszállsz az ellennel. Olyan jó, hogy végre valahára egyértelmű, ki a jó és a rossz, miközben olyanokkal tombolsz együtt, akikkel végre egyvalamiben egyetértesz. Végre egy kis fizikai action, végre gyűlölheted az "ők"-et, együtt a "mi"-vel. A magukfajtákat a magunkfajtával. Ez olyan jó. Aki azt mondja, hogy ezt nem kéne, az kegyetlen és hideg és nem tud semmit. És különben is: ezt nem lehet megállítani.

Nem egy nagy lófaszt.

A hülyeségre való késztetést valóban nem érdemes elfojtani, mert később előjön, csak nagyban. De kiélni sem szabad, mert attól csak egyre több lesz. Helyette végig kell gondolni.

Ez a "kiélés" amúgy is hülye koncepció. Gyűlölködésből minél többet "élünk ki", annál több marad. Ezek a dolgok nem elkerülhetetlenek egy civilizált világban és igenis egyre kevesebbnek kéne belőle lenni. Amiért mégis azt hisszük, hogy ilyen-az-élet és ez-az-élet-rendje, az az, hogy

1) nagyon rossz véleménnyel vagyunk magunkról és az életről, valamint

2) a vezetőink előszeretettel bátorítanak ebben a viselkedésben.

Gyűlölj csak! Legyél idegengyűlölő! Utálkozz, őrjöngj és hidd azt, hogy ez a világ rendje.

Háborúval, nacionalizmussal, idegenek hibáztatásával és a sportnak nevezett cirkusszal a politikusok mindig a saját dilettantizmusukat takargatják. Bármilyen kihívás - vélt, valós, vagy kiprovokált - tökéletesen alkalmas arra, hogy a saját hülyeségeikről és mutyikról elvonják a figyelmet. A gyűlölet hegyeket mozgat. Nem ez a legbiztonságosabb üzemanyag, de a politikus csak ezt tudja csiholni. Ha nincs háború, marad a külső fenyegetés, ha az sincs, marad a sport.

Valahogy táplálni kell a gyűlöletet. Ha mással nem, hát a saját fajtánk jobban-szeretetével.

* És nem gondolom, hogy a sporteredményeket tudományos fokozattal kéne honorálni, mint ahogy fogorvosi diplomát sem adnék a legtehetségesebb virágkötőnek.