A túlzott szakosodás vagy 1) eszköz arra, hogy téged víz alatt tartson, vagy 2) magad húzod a fejedre, hogy ne kelljen többé gondolkodni.

Szakosodni huszonévesen egészen ijesztő. Egészséges ember mindenre kíváncsi. Az innováció pedig olyankor jön, amikor egy képzett elme új inspiráció után néz.

Erről a témáról annyi mondanivalóm lenne, hogy ha mind le akarnám írni, sosem lenne poszt. Szóval csak pár gondolat.

Épp most írta a Business Insider, hogy a vállalkozót (tulajdonost) az különbözteti meg a munkavállalótól, hogy nem specializálja magát agyon. Többféle dolgohoz ért, talán kevésbé, de talán nem.

Én is ismerem a klisét, hogy választani kell: mindenhez csak felületesen érteni vs valamit nagyon tudni - a kettő együtt nem megy.

De ez a klisé gyanúsan megnyugtató. Akkor már meg sem kell próbálnom átkukucskálni más területekre.

Igen, valóban létezik az istenbarma, aki mindenbe beleüti az orrát, és képtelen felfogni, hogy más területeknek is vannak rejtett mélységei, nem csak az ő eredeti szakterületének. Mert az ő területe komplex, az összes többi meg egy vicc. De csak mert ez a barom történetesen a leghangosabb, az őket csendben, sunyin utáló, szakbarbár báránykák pedig a legnépesebb csoport, még nem közvetkezik, hogy csak ez a kétféle ember létezik.

Egy drogériában megtudtam, hogy az se mindegy, mivel kened fel a sminket. A sminkecsetnek is van hierarchiája (meg borsos ára), attól függően, milyen állat szőre, meg hogy melyik irányban van nyesve. És komoly okosítás ment, hogy merről merre kell kenni a nemtudommit, és hogy annak milyen mágikusan jól csengő összetevői vannak. (A púderben pl. selyem van.)

Na most nekem erről nyilván a marketing jutott eszembe, de a "Beauty-Expertin"-nek nem. Ő halál komolyan hitt a sales pitch-ben, amit neki továbbképzésként adtak el. Tök nyilvánvaló, hogy egy bizonyos pontig a smikelésnek is van előnye, de van az a pont, amin túl már nincs. Hogy bizonyos dolgoknak, például színelméletnek van hozzáadott értéke, másoknak meg már nincs és csak a majomkodás kedvéért etetik vele egymást a "szakértők". (Meg persze mert így drágábban el lehet adni.)

Vagy vegyünk egy másik példát. Start-up launch party, tucatnyi programozó "géniusz", meg egy sales pitch, amit a saját anyja sem ért, de meg van szórva buzzword-ökkel, mint a kurvaélet és úgy adják elő, hogy úgy érzem, le vagyok maradva valamiről, pedig még nem is értem, hogy mi az. (Mondjuk pont ez a lényeg.)

A "géniuszok" meg külön hangsúlyt fektetnek arra, hogy látszólag részt vegyenek a beszélgetésben, de igazából csak kódnyelven kommunikálnak egymással, mások füle hallatára. Ez persze arra szolgál, hogy még mélyebb benyomást tegyen rám a semmi. Már régóta tudom, hogy aki igazán érti, amit csinál, az nem fél elmagyarázni érthető nyelven. Ha egy mondatban elmondták volna, mit csinálnak, akkor sem tudtam volna utánuk csinálni. De nem is éreztem volna úgy, hogy le vagyok maradva.

És mindig valami ilyesmit kéne látnunk, amikor benézünk bármilyen szakterületre:

• Van egy adag funkcionális szaktudás - ez a legkevésbé fontos, ami az előrejutást illeti. Sőt.
• Van egy nagy adag szakterület-történet. Hogyan gondolkodtak erről már mások. Ha mással nem, ezzel ki lehet szűrni azokat is, akik rendelkeznek szaktudással, de nem jártak közénk iskolába. Persze, néha hasznos, de messze nem annyira, amennyire súlyozva van a tantervben.
• De a legtöbb a belterjes picsogás, ami csak arra szolgál, hogy távol tartsa a beavatalanokat. A terület hasznosságához semmit nem tesz hozzá, cserébe szegényebbé teszi azt. Az újaknak évekig kell tanulniuk teszemazt hogy mire milyen szót illik használni (az elérhető leghosszabbat, lehetőleg rövidítve), vagy melyik angol szakszónak melyik fordítását tekinti mérvadónak melyik magyar tanszék. Ez igazából csak arra jó, hogy kiszűrje a nem-felkenteket és azokat, akiket más tanszékek kentek fel. (true story)

Peter Thiel figyelmeztetett, hogy a start-up pitchnél nehogy túl szűken szabjuk meg a piaci szegmenst, amiben versenyzünk, mert nagyon pofára fogunk esni. Csábító, hogy piacvezetőnek kiáltsuk ki magunkat a legombolt, rózsaszín ingek dél-magyarországi importja területén, de ez csak önámítás. A valóságban a mi kis piacvezető monopóliumunk a dél-magyarországi rózsaszín ing-piacon egy apró kicsi versenytársa úgy általában a ruhaiparnak, Portugáliától Kínáig. Ahogy az egyetlen, berlini zenészekre specializálódott networking site sempiaci monopólium, mert ki lehet váltani egy vacak FB-csoporttal.

Ugyanez van a tudományos diszciplinákkal.

A kultúrantropológia PhD-jelöltje ül a könyvtárban és azon szenved, hogy meg merje-e említeni a város-szociológia tudományágában készült tanulmányt a városok kultúrantropológiájának 17. század második felében történő paradigmaváltásáról a saját kis prezentációjában. Komoly dilemma, mert ha a közönségben lesz akár egy darab szociológus (neadjisten város-szociológus!), az fel fog állni és 25 különböző módon vágja majd a fejéhez, hogy maradjon a kaptafánál és ne üsse bele az orrát abba, amihez nem ért.

Persze mindeketten olyan kutatási pénzt költenek, amit az EU interdiszciplináris kutatásra adott.

De persze érthető, miért találnak ki új tudományágakat és specializálódnak a szerencsétlen tudósok, ahelyett, hogy új területekről szereznének inspirációt és neadjisten innovatív gondolataik támadnának. Mert a tanszékek is így jönnek ám létre.

Ha bebizonyítod, hogy a legombolt, rószaszín ing egy külön szakterület, dől majd a kockázati tőke. Akarom mondani, kutatási pénz. És ha már van egy céged, akarom mondani tanszéked, nehezebb bezáratni, mintha egymagad baszakodnál a kis szakterületeddel.

És ha már van egy tanszéked, erőlteted majd a köldöknézést és tantárgyakat találsz ki a szép új témádon belül, mígnem már magad is elképzelhetetlennek tartod, hogyan is lehetne két félévben átadni ezt a sok csodát.

Leverjük a cöveket, hogy ennél közelebb senki nem jöhet papír nélkül.

Aztán bajban vagyunk, mert mi sem mehetünk annál távolabb.

De inkább bevállaljuk, hogy soha nem leszünk már ennél innovatívabbak, minthogy kitegyük magunkat a változásnak.

Mint a kis dolgozó, aki inkább szakosodik Turbo Pascalra és elvárja, hogy egy vállalkozó szervezze meg a környeztet, ahol az ő szaktudása, a többiekével összességben, elkezd pénzt hozni.

Tudatosan felteszi a szemellenzőt, és eközben kiteszi magát annak, hogy az egész szektor megy a levesbe. Kitanul bányásznak, mikor már a levegőben van a bányák bezárása. Neki az nem dolga, hogy a szektort megítélje, ő "csak" csinálni akarja azt, amihez ért. Persze, persze élethosszig tanulás, mindenki marhára esküszik rá, hogy ő aztán a kivétel, de attól a tendencia még létezik. Fel akarjuk szeletelni a világot és direkt bedugjuk a fejünket a saját kis macskaalmunkba, csak hogy limitáljuk a a nyomasztó bizonytalanságot. 

Majd valaki felülről megoldja, hogy ne dőljön össze a civilizáció, mert a fizkusok és a vegyészek bele sem mernek gondolni, hogy amire rájöttek, az mit jelent a másik szakterület számára. Majd a környezetvédelmi és az agrárminisztárium koordinálni fog, hogy a mindenáron-termelünk policy ne irtsa ki az összes erdőt vagy éticsigát.

Ha a magánszektor is így működne, a fogkrém ízét kikeverő szakember nem tudna a mérgező összetevőkről és aki tud, az leugatná a fejét, hogy ne üsse bele az orrát más dolgába. Azt akarja, hogy más elveszítse a munkáját?

Persze, policy-szinten nyomatjuk az interdiszciplinaritást, de sajnos nem működhet, mert az intellektuális territorialitás az establishment érdeke. Anyagilag is.

3x4 évig kell egyetemre járni, hogy akár 3 tudományág keresztmetszetében is gondolkodhassak. És próbáljak meg ennyi szájbarágás után még a saját fejemmel gondolkodni. Ha évekig tanulom, hogyan gondolkodnak, akik erről régebben gondolkodtak, akkor évekig csak azt tanulom, miről mit kell gondolni. 

Holott az innovatív gondolkodás lényege, hogy miután kikupáltad magad és megtanultál gondolkodni, bemerészkedsz egy új területre és észreveszed az összefüggéseket.

Ehh, megyek vissza kutatni...

Nem kell istenre, hazára, nemzetre vagy közjóra hivatkozni, ha jót akarnak neked.