Közkeletű tévedés, hogy az individuum az mindig önző.

Direkt nem mondom, hogy individualista, mert az is csak egy -izmus és mint olyan, az említése is elég ahhoz, hogy megnyomja a kikapcsológombot a gondolkodásért felelős agyi központokban - és átadja a helyet az emocionális autopilot-nak.

Szóval az egyénnél tartottunk. Hogy automatikusan önző lenne.***

Az egyén, ha racionális, nem bánt senkit, mert egész egyszerűen nem áll érdekében. Nem, még csak jól sem esik neki másokat bántani, az olyan ember beteg. És hogy miért beteg? Mert nem hagytátok kiskorában megtanulni, hogy ki is ő és mit akar, csak vertétek bele, hogy másokért éljen. Így, amikor megcsömörlik, kiborul belőle a kifejletlen, torz és agresszív "én", ami nem tudja, mit akar, csak azt, hogy nem akar másokért élni. Akkor átesik a libikóka túloldalára, és ártani fog. A szélsőségekbe esés ösztönös. A civilizáció pedig arról szól, hogy az ösztöneinket felülvizsgálja a tudat. Minden, ami kikerül a tudat látószögéből, mert elnyomjuk, az torzulhat és undorító formákat ölt. Pszichoanalitikusok szedik majd ki belőlünk.

Tudom, tudom, ha nem nyomjuk el, harap.

Hát épp ez az, hogy nem. Az ember úgy kezdi, hogy még gyerek. És még nem bukik nagyot, ha téved. A reciprocitást megtanulhatja még oviban a jó öreg trial-error alapon és tisztába kerül azzal, hogy hiába vannak neki bizonyos igényei, másokkal is meg kell beszélnie, mielőtt belevág. Hogy meddig terjed ő és hol kezdődik a másik. Hogy másnak is van véleménye és ugyanolyan erősen hisz benne. És hogy lehet, hogy a másik csak az apukája véleményét szajkózza, de akkor te is.

Meg kell tanulni megkülönböztetni, hogy mik a saját igényeid és mik azok, amiket más sugallt.

Na, ez utóbbi már nagykorúaknak sem szokott menni.

Az oviban ugyanis nem csak a kooperációt kell megtanulni. Az jön magától, de csak ha előbb létrejön az egyén, aki kooperál. Bizony. A sok kommunitárius szlogen, hogy "társaslény", meg hogy az ember szociális állat, meg hogy a társadalomban él, stb, mind igaz, de csak ha létezik egyén. Ez mind csak az után igaz, hogy létrejött az egyén. És ezt akadályozzák meg azok, akik már a gyerekbe is beleverik, hogy másokért éljen. (Amit nem csak úgy lehet, hogy nyíltan kimondod, hanem úgy is, hogy valaki hangsúlyozza hogy ő csak érted él és mennyi mindent felálozott érted. A gyerek nagyon is érti, hogy ez egy felhívás törlesztésre.)

Akartok valamit, amiben tényleg mindenki egyenlő? 

Ezüstkanál ide, kertivécé oda, senki nem születik úgy, hogy van énje. Aki tudja, ki ő és mit akar ő maga az élettől.

A gyerek még úgy van kábelezve, hogy másokhoz igazodjon. Akkor tanulja, mi micsoda, nem nagyon lehet saját véleménye egy nagy csomó dologról, mert még nem is hallott róla. De amint először hall valamiről, átveszi a véleményt. És utána már "van" véleménye.

Nincs.

A saját cél és a saját élet olyan kategóriák, amikre nincs is igazán szavunk. Ezek csak halvány próbálkozások, de mind meg van terhelve egy felvizezett jelentéssel. Az életről azt hisszük, hogy az az, amikor dobog a szív, a cél meg az, amit mindenki szokott csinálni, csak jobban.

Az egyén, aki eldöntötte, mit akar, nem csak mások véleményének tükréből tudja meg, hogy ki ő. Nem csak mások véleményét visszhangozza.

Nem, soha nem fogja támogatni senki, hogy a magad útját járd. Még akkor sem, ha akkor sikeresebb lennél. A legtöbb embert úgy nevelik (szülők + környezet), hogy nem baj, ha sosem "teljesedik ki", mert akkor lehet, hogy nem is tudná fejni. Sokkal biztosabb "bevétel" az, ha már kiskorától elfojtjuk benne az egyént. Akkor minden erejével a mi szolgálatunkban fog állni. És az jobb, mint egy független géniusz, akinek nem részesedünk az eredményéből.

Senki nem mondhatja meg, mit akarj. (De meg fogja.) Még a felelősséget sem vállalhatja más. Mert tévedni fogsz, ezt garantálhatom. Mint az ovis, aki úgy veszi el a másik uzsiját, hogy nem kérdezi meg az illetőt. Előbb kap egy pofont, aztán javít a hipotézisén. Mondjuk elkéri, vagy felajánl helyette egy matchboxot, vagy repetát kér, vagy úgy dönt, hogy nem is uzsiban mérik a boldogságot.

A pofára esés csak azt jelzi, hogy tanulsz. Megsértődni, duzzogni, visszahúzódni, sírni, hogy bántottak - még egy gyerekhez is méltatlan viselkedés. Bele sem kezdeni: lehet. Az a legkönnyebb, mert mindenki visszaigazolja, hogy jól döntöttél.

A felnőtt már nem lehet olyan adaptív, mint a gyerek. Valamikor el kell kezdened önmagad lenni. Ehhez kell, hogy te magad vállald az élet terhét, meg az is, hogy a többiek elengedjenek. (Bár a többiek ritkán engednek el teljesen.)

Az egyén megpróbál tényekből ítélni. És van egy sor dolog, amiről nem szerezhet tényeket. De nem fél. Nem érzi úgy, hogy a tudatlansága réseit másnak kéne betömni. Még ha nincs is saját véleménye valamiről, az sem bűn. Ha másét használja, legalább tud róla és ha eljön a cáfolat, elveti. Meg tudja különböztetni a tényt a véleménytől. Nem tanítják sehol. A felnőtt nem töltheti azzal az életét, hogy másoknak felel meg. Persze, hogy azt mondják. Persze, hogy szerintük nincs is alternatíva, hiszen az ember "társas lény".

De ahhoz előbb kell egy ember. Aki önként kooperál. (Ráadásul attól, hogy valami kívánatos, még nem jön létre parancsra.)

A görög kórus úgy tartja, hogy a szeretet, az együttműködés és a közös teljesítmény jó dolog (ez igaz), de aztán hozzáteszi, hogy ez mind azt kívánja meg, hogy te áldozatot hozz.

Helyesbítek.

Erőfeszítést követel meg, nem áldozatot. Nem kell hozzá szenvedni. Szenvedni lehet mindenfajta eredmény nélkül is, csak az íze kedvéért. És a mártír is csak követel - csak máshogy. **

A kooperáció önkéntes kell hogy legyen, akkor van értelme. És nem, nem kell szenvedni érte. Semmiért nem kell szenvedni. Ha eldöntötted, hogy mi a cél és felmérted, mi a hozzá vezető út, az nem szenvedés, hanem erőfeszítés. 

A kooperációt pedig, ha nem önkéntes, akkor kommunizmusnak hívják.

Ha nincs egyén, ugyan mit ad hozzá a kooperációhoz? Megmondom: a szükségleteit, meg az igényét a közösre.

Ki kooperál? Miféle teljesítményt tud felmutatni valaki, aki nem fejlesztett ki saját ént, csak másolt, untánzott és alkalmazkodott. A visszaigazolásokért él. Az ilyen ember nem húz, csak húzatja magát. Pont azért kell neki a visszaigazolás, hogy utána beálljon vele a sorba és kérje a jutalmát. És persze az ilyennek elementáris érdeke, hogy legyen egy nagy közös. Abból többet nyer ki, mint amit beletett. Az a közösség lehet menő és attól ő is jobbnak érzi magát. Az identitását, a hencegnivalóját, a napi elfoglaltságát, a mércéket, amihez igazodhat, mindet a közösségtől kapja. És olyan jólesik. Akkor biztos "ez az élet rendje".

De ez kábé akkor a faszság, mit hogy "szükségünk van istenre, ergo isten létezik", ahol a "szükség" azt jelenti, hogy sokkal kényelmesebb úgy. Meg hogy nem félünk annyira, ha van.

A helyzet az, hogy nem létezik végső autoritás, ami pontozza lépteinket. Se isten, se közösség. Nincs aki megcsenget egy kis csengőt, amikor rátaláltunk a saját utukra és megszólaltat egy kellemetlen hangot, ha letértünk róla. Még azt is nekünk kell eldönteni, tényleg jó-e nekünk, amit csinálunk. Nem pontozza, hol tartunk, nem büntet vagy jutalmaz. Azt mind nekünk magunknak kell. Nem, nem is az államnak kell büntetni. Nekem, magamnak kell. *

Felnőttként, elengedett kézzel kell létezni. A standardokat, a céljainkat, az együttélés logikus szabályait magunkban kell megtalálni, különben csak retorzióktól és rosszallástól rettegő, vonakodó és frusztrált organizmusok leszünk, akik egymás lehúzásából és kihasználásából akarnak életet kerekíteni maguknak.

Nem kell mindig külső autoritásért kiáltani, ha más dönt helyettünk, más döntött helyettünk. És utána nem ér visítani, hogy rosszul döntött, fizessen kárpótlást. A környezetünk bármikor dönt helyettünk, de sosem a mi érdekünkben. És ahelyett, hogy mindenki mindenki másért él, ideje lenne a fejéről a talpára állítani a piramist és kijelenteni, hogy előbb legyen meg az az én. Utána tárgyalhatunk együttműködésről. Felnőttek között így szokás.

Szóval nem kell már gyerekkorban azt tanítani, hogy bünti lesz, ha nem közösködsz. Ha hagyod kifejlődni, rájön magától. De ha belevered az önelnyomást, nagykorában kénytelen lesz ugyanúgy leszívni a következő generációt. Amit tőle elvettek, valahol pótolni szeretné - akkor is, ha lehetetlen. Mástól ő sem fog igazolást kapni. De ezt már mondtam.

A szeretet és segítséget ki is kell érdemelni

Nem, nem csilingel pénztárgép a fejemben. De nem elég arra hivatkozni, hogy az magától értetődő, pláne nem arra, hogy pedig ő szeret.

Sőt, tovább megyek, arra sem ér hivatkozni, hogy valaki adott nekem valamit, amit nem kértem. Mert ez így szokott kezdődni. Ugyanazt játsszák nagyban, mint a cigányasszony, aki ajándékba ad neked valamit, ami nem kell, aztán kér érte pár forintot. Jó trükk. Ha az utcán nem is, de a hétköznapi életben és az emberi kapcsolatban mindenki bedől neki.

És különben is, mit ajánlok fel valakinek, amikor azt mondom, hogy szeretem, ha saját énem (self) nincs is? Hogy én ugyan nem létezek, csak másokért élek, de az a nem-létező az szeret téged? Remek. Mi szeret engem? Egy genetikailag kifogástalan, dobogó szívű organizmus? Tényleg kell nekem az ilyen? Ha megegyezhetünk abban, hogy a sok feléd irányuló követelés és vélemény közül nem mindenkié számít ugyanannyira, akkor ez a fajta kutya-szeretet valószínűleg a legalantasabb formája mindegyik tükörnek. És ez messze nem "adás". Ez követelés, nem is akármilyen.

Csak mert olyan elképesztően sokan csinálják, még nincs igazuk.

Attól, hogy ez egy kifizetődő életstratégia, még nem helyes. Kiből lakmároznának ezek a mártírok, ha nem lenne néha pár próbálkozó, aki megpróbál felnőni ekkora ellenszélben? 

Szóval a racionális individum távolról sem önző. Az csak a torz, félig előbújt, félig elnyomott emberekre igaz. Akik csak dühös dacból törnek ki időnként és olyankor valódi kárt okoznak maguk körül. Az egyszeri lázadó nagyon messze van még attól, hogy valódi egyénné érjen. Sokkal nagyobb az esélye, hogy kicsit előreszalad a vonat mellett, és felszáll egy másik vagonba, minthogy végleg elhagyja a vonatot. Mert a görög kórus felvátva oktat, hív, fenyeget, visszacsábít és büntet. És te meg örlődsz köztük, mint a kutya, amelyik skizofrén trénert kapot.

*

Mert aki a büntetéstől való félelmében nem követ el valamit, az nem felnőtt. És minél több területen outsourcingoljuk a büntetést, annál felelőtlenebbek lesznek az elkövetők, mert hiszen minden bűnnek "ára" van, annyiért meg lehet venni. Le lehet vezekelni. Búcsúcédula, csak nem fizetnünk kell, hanem leülnünk a sitten.

**

Példa: Csak mert a munkádat szenvedésnek érzed, nem jelenti azt, hogy téged a szenvedésért fizetnek. Ha ezt elhiszed, azt fogod gondolni, hogy a szevedésért valami jár. És ha rámész erre a sínre, nincs megállás. Szenvedéssel, jajgatással töltöd az életed, mert arra jár plusz pont. Végsősoron most azonnal levághatnám a jobb kezemet mondjuk a pápáért és mehetnék sírni, hogy szenvedek, tessék fizetni. Hogy nem kapnék semmi? Pont erről beszélek.

Szóval tisztázzuk: az erőfeszítésért jár a fizetség. Még csak nem is a munkádért, hanem az eredményéért.

***

Én nem osztom Ayn Rand azon nézetét, hogy az "önző" szó konnotációktól független, csakazértis alkalmazásával és pozitív tartalommal való újratöltésével bármit is el lehet érni. Nem lehet. Az önző szó minden nyelvben a rosszindulatú, másoknak ártó emberrel fonódott össze, felőlem úgy is maradhat. Rand maga is a racionális önérdekről beszél, amikor épp nem provokál, és jobb is így.

The meaning ascribed in popular usage to the word “selfishness” is not merely wrong: it represents a devastating intellectual “package-deal,” which is responsible, more than any other single factor, for the arrested moral development of mankind.

In popular usage, the word “selfishness” is a synonym of evil; the image it conjures is of a murderous brute who tramples over piles of corpses to achieve his own ends, who cares for no living being and pursues nothing but the gratification of the mindless whims of any immediate moment.

Yet the exact meaning and dictionary definition of the word “selfishness” is: concern with one’s own interests.

...

It is not a license “to do as he pleases” and it is not applicable to the altruists’ image of a “selfish” brute nor to any man motivated by irrational emotions, feelings, urges, wishes or whims. This is said as a warning against the kind of “Nietzschean egoists” who, in fact, are a product of the altruist morality and represent the other side of the altruist coin: the men who believe that any action, regardless of its nature, is good if it is intended for one’s own benefit.

Ayn Rand: The Virtue of Selfishness

Ha az "önzőt" népszerűsíted, csak azt éred el vele, hogy a köztudatban a szemétládával kapcsolódik egybe a filozófiád és minden rusnya "vállalkozó", vagy "bankár" elkezd azzal takarózni, holott senki nem mondta, hogy a kapitalizmus az, amit ők csinálnak.