Egyszer egy motivációs tréningen a positively cheerful tréner megkérdezte, hogy ha egyet kívánhatnánk, az mi lenne. Mindig varázslatosnak tartottam, ahogy az embereknek ilyenkor azonnal a lottó ötös jut az eszébe. Az első válasz az is lett - a többi trénelt meg kiszámíthatóan röhögött is rajta. A  második, harmadik versenyző aztán már rutinosabb volt és egészséget, boldogságot, csupa átszellemült dolgot kívánt.

Lobster is akart valami okosat mondani, ezért megerőltette az agyát és próbálta addig absztrahálni a kérdést, míg foolproof válasz születik. Arra jutott, hogy neki mindig legyen valami célja az életben. Rövid-, közép és hosszú távra - hogy sose legyen túl távol a cél és sose fogyjon ki belőlük. Ezt a vélekedésemet megosztottam a többi trénelttel.

Akkor még nem tudtam, hogy

A) ezzel tönkreteszem a positively cheerful tréner játékát, mert pont erre akart rávezetni, és

B) rájövök az élet értelmére. De legalábbis a boldogság kulcsára.

Pontosan tudom, mitől mennek a falnak az abortusz-ellenesek. Azt látják, hogy egy senem tehetséges, senem különleges kislány "többre" tartja magát, és közben elszalasztja a lehetőséget, hogy legalább átlagos családanya legyen. Hogy legalább annyi hasznosat tegyen, hogy bedolgozza magát a következő generáció talapzatába. Hogy legalább valaki eltartsa, ha öreg lesz (de ugyanilyen tehetségtelen).

Az emberek szeretnek "tartozni valahová". Ezt sokféleképpen lehet. Mivel ezeknek nincs igazából gyűjtőneve és a "valahová tartozás" túl körülményes, sejtnek hívom őket.

Miért szeretjük a sejteket?

• Mert komfortérzetet biztosít, több okból is.

• Csoportban nem félünk (mert magunkban gyávák vagyunk).

• Mert félünk egy másik csoporttól.

• A csoportra hivatkozva olyat is kérhetünk, amit magunknak nem kérnénk.

• A csoport folyamatos külső megerősítést nyújt, vagy

• a megerősítés megvonásával eltántorít az ellenvéleménytől.

• Igényt tart rád - és ez önmagában olyan  melengető, még akkor is, ha sokba kerül.

• Mert úgy tudjuk, hogy szükség esetén a "sejtre számíthatsz". Hogy rossz időkben a sejt mögötted áll. Vagy nem.

• Mert előnyöket remélhetünk a sejtből, a többi sejt-tagból.

Most akkor bebizonyítom, hogy ez mind erkölcsi, emocionális és emberi lustaság, gyávaság - és még morálisan is elítélendő. Ráadásul jól kalkulált módszer, amelyet a piramis-játékoktól az államokig és egyházakig sokan kihasználnak.

"Without some goal and some effort to reach it no man can live."

Dosztojevszkij

Diploma és a harmincadik szülinapod. Mindkét időpont önkényes. A diploma azt az időpontot jelenti, amikor kilépsz az utolsó iskoládból, a 30  pedig azt a kort, amikor belépsz a családos szakaszba. A kettő között (jobb esetben) akad egy pár év, amit mindenki másképp él meg, de hasonló dolgok kergetőznek zavarodott kis fejünkben.

Gondolj bele! Amikor megkapod a diplomád, kilépsz az intézményesített világból. Eddig minden évednek struktúrája volt, nyári szünet, vizsgaidőszak, karácsony, szünidő. Most hirtelen az egész egybefolyik.

De nem ez a legrosszabb.

A boldogságnak (bármi legyen is az) van egy olyan része, hogy mindig van valami cél, ami felé törekedhetsz. Onnan tudod, hol jársz. Menet közben vannak rész-teljesítések, olyankor kicsit ünnepelsz és megveregeted a saját vállad, aztán tepersz tovább.

A Nagy Pontozóbíró

Eddig mindig tudtad, hogy teljesítesz. Ha akartad, ha nem, megmondták. Osztályoztak és vizsgáztattak mindenféle dolgokból az autóvezetéstől a magatartásig.

De amikor kiléptél az iskola kapuján, soha többé senki nem fogja venni a fáradságot, hogy kijelölje neked a célt és pontozza, hogy haladsz.

Most hirtelen nincs többé Nagy, Magától Értetődő Pontozóbíró. Se a célodat nem mondja meg más, sem a teljesítést nem jutalmazza senki.

Vagyis ez nem igaz. Mindig lesz valaki, aki szívesen megmondja a tutit és mindig lesz ún. társadalmi nyomás, hogy mit illik tenni.

A Fejetlen Lény

A társadalmi nyomás egy formátlan, alaktalan, fejetlen lény, amelyik szeretné, ha te is ugyanazt csinálnád, amit ő. Nem feltétlenül azért, mert neki olyan jó volt. Inkább azért, mert rosszul esne neki, ha te máshogy csinálnád. És mégsem szakadna rád az ég. 

Amikor kilépsz az egyetem kapuján a diplomáddal, ez még mind nem látszik. Rohadt drága a teljesárú bérlet, pedig még nincs is munkád. Kéne egy életrajz és egy öltöny az interjúra. Irigykedsz azokra, akiknek vannak ismeretségeik (opcionális) és rájössz, hogy az interjú alapvetően hasonlít a vizsgára: ki kell találnod, mit akar hallani a vizsgáztató.

Elfoglal a munkakeresés, aztán a még jobb állás keresése, egy darabig lekötnek az új elvárások (meg kell tanulni azt a kurva excelt), kiismered a hivatali gépezetet, életedben először tényleg használnod kell azt az idegen nyelvet - ezért félsz is felvenni a telefont. Új ruhatár kell, új szokások, szabadságot kell kérni, ha nyaralni mész és életedben először megfordul a fejedben, hogy valamiről lemaradsz, amíg az irodán kívül vagy.

Hozzászoksz, hogy csúcsidőben jársz dolgozni, hogy neonfényben élsz (még a metrón is az van), hogy egész nap ülsz és hogy mindegy, hogy nincs dolgod, nem lehetsz te az első, aki hazamegy. Egy darabig még szólsz, ha végeztél, kéne még meló, de egy idő után rájössz, hogy azzal másoknak lépsz a kislábujjára. Hogy vannak napok, amikor semmi dolgod nincs, mégis panaszkodnod kell, ha mozgó embert látsz, hogy sok a meló.

Rájössz, hogy az aktatologatásban nem a hatékonyság a kifizetődő, hanem az irodai helyezkedés. Hogy a panaszkodás az egyetlen legitim dolog, amit Hunhonban tehetsz, ha munkatárssal beszélgetsz.

A multiba éppen csak beilleszkedő sorstársaknak ajánlom figyelmébe a Republic örökérvényű sorait. Erről szól az egész.

"Nem igaz semmi, csak úgy kell tenni / Mintha a bolha elefánt volna."

Aztán egyszer csak megállsz és körülnézel. Leeresztesz.

Csend.

Nem kell már aggódni, hogy nincs melód, mert van. Elkezd pár forint megmaradni hónap végén a számládon - sosem érezted még ilyen gazdagnak magad (és soha nem is fogod, mindegy mennyit keresel később). Most már azért aggódsz, hogy mennyi megy el lakbérre, nem azon, hogy van-e elég piára szerda este. (Lenne, de nem mész el.) Minden rendben van, de valami mégsem stimmel.

Te szorongsz.

Mintha vákuumban lennél.

Mindenki máshogy gyűri le, de mindenki elkezd szorongani.

"Ez lesz most már mindig?"

Akarom mondani behaviorista. Mert úgy hívják mostanában a nálunk mindent jobban tudó közgazdasági trendet amely most kebelezi be az állami gondolkodást is.

Nudge

Nudge: Improving Decisions about Health, Wealth, and Happiness Richard Thaler és Cass Sunstein könyve és illik róla tudni, bár elolvasni kicsit uncsi.

A lényegét a reklámipar már régóta tudja, mivel a reklámoknak sosem volt joguk erőszakkal kényszeríteni az embereket: lehet őket tudatalatti eszközökkel arrafelé noszogatni, amerre mi szeretnénk hogy menjenek. Megveszik a termékünket, ha egy pucér nő mellett van a képen és azt sugározza, hogy férfiasabb leszel tőle. Megvesszük a kajájukat, ha egy bizonyos módon tolják az utunkba a munkahelyünkre menet - épp a vonulási útvonal mentén. Pláne ha illatozik is.

Az állam viszont - szemben a reklámszakmával - mindig is folyamodhatott kényszerhez, erőszakhoz és bírsághoz. Csak újabban szemérmesek nyíltan a választó szemébe mondani, hogy mit akarnak tőle. Úgyhogy átállítják az alapértelmezést, hogy hátha akkor elfelejt opt-outolni...

Mert ott van a default, vagyis az alapértelmezettség kérdése, ami nálunk például a manyupok beszántásánál jött jól. Ha nem csinálsz semmit, azt úgy értelmezem, hogy azt akarod, amit én akarok.

Ezt mondjuk már csak az államnak szabad, próbálná meg a sarki fűszeres megrendelésnek venni, ha nem szólok külön, hogy ma sem kérek semmit. Vagy próbálna megbírságolni a konditerem, ha túl sok muffint eszek.

Nem akarjuk, hogy elhízzon? Rakjuk a menzán a keze ügyébe a zöldséget, a muffint meg külön kelljen kérni a portástól.

Azt akarjuk, hogy több legyen a szervdonor? Tegyük alapértelmezetté a szervek kiszedését, hacsak a halott még életében nem rendeklezett másként.

Azt akarjuk, hogy ne hugyozza le a falat és viselkedjen úgy, mint egy nem-csimpánz? Szégyenítsük meg, amikor azt csinálja.

Írjuk rá a hamburgerre, milyen sok kalória, rajzoljunk kövér embert a hűtőre (tegyünk rá tükröt) és adjuk bevásárló-kupont a gyereknek, ha elhúzza a kövér seggét gyalog az iskolába.

Nem választana magától nyugdíjpénztárat? Tegyük alapértelmezetté és ha mégis észreveszi, hogy már vonjuk tőle a tagdíjat, kelljen elmennie rábabesenyőre kijelentkezni (és vigye magával a nagyit is).

Eddig vonzó

A könyv egyszerűen abból indul ki, hogy úgysem döntünk valami jól, úgyhogy ne is erőltessük vagy gyakoroljuk a dolgot. Bízzuk magunkat a környezetünk atyáskodó nógatására és kikapcsolt aggyal sodródjunk az árral. Értem én, hogy páran ezt amúgy is mindennél jobban élveznék, csak azt nem tudom, hogy ehhez minek van szükségük életre? Ezt holtan is ugyanolyan jól lehet csinálni. (Csak akkor legalább nem dobhatnák el az én döntési jogomat a sajátjukkal együtt.)

A zemberek hajlamosak egy nagy csomó hibába beleesni döntéskor, még akkor is, amikor egyébként tájékozottak (ami ritka). Ott van mindjárt a csorda-mentalitás, amikor megyünk a többiekkel, mert ők biztos tudnak valamit. De a könyv elővesz még pár random példát, úgy mint a status quo elfogultság, amikor a passzivitást, vagy a maradjon minden a régiben-t választjuk akár egy pozitív változással szemben is. Amikor magunkból indulunk ki, amikor azt hisszük, hogy abból van több, amiből mi többet látunk, vagy amikor az alapján lőjük be valaminek a valószínűségét, hogy mi hányszor hallottunk róla.

Szerintem sem dönt mindig mindenki jól. De ha nem is gyakorolják, sosem lesznek okosabbak. Ha sosem szembesülnek a döntéseik következményével, sosem kezdenek el jobban odafigyelni a részletekre. Sosem nőnek fel.

Plusz mások sem tudják náluk jobban. Miért tudnák? Ők is emberek.

Akkor mi ezzel a csodával a baj?

Azon túl, hogy enged megmaradni felelőtlen hülyének (és mégis marad választójogod)? 

Így jár, aki halogatja a blogposztok megírását. Már egy ideje javasolni akartam a királynak, hogy egy permanens audiencia sokkal hatásosabb, mint megoldani a problémákat. De megelőzött.

A politikus célja ugyanis nem az, hogy megoldja a helyzetet, hanem hogy azt a látszatot keltse / te azt hidd, hogy megoldotta. (Gondolj csak bele: ha valaki más aratná le a babért egy jól sikerült reformért, az rosszabb neki, mintha a reform meg sem történt volna.)

Na most, az átkosban szocializálódott népeknek még mindig sokkal fontosabb, hogy a király meghallja panaszukat, mint hogy a probléma megoldódjon.

A médiaszabályozás, mint minden jogi szabályozás, elsősorban lehetőségeket fogalmaz meg, amit egy általunk még nem ismert gyakorlat fog tartalommal kitölteni.

Tisztelt Fellegi Úr!

Egy rossz törvény nem lesz attól bocsánatos, hogy a nagytekintélyű és nagyhatalmú állam eltekint a végrehajtásától.

A jogbiztonság azt jelenti, hogy a rossz szabályokat eltörlik, nem pedig azt, hogy mentesülhetek a végrehajtás alól a hatóságok kegyéből.

Mert amit a Vezír ad, azt a Vezír is fogja elvenni.

Kegyre nem építünk kerti budit sem, nemhogy médiaszabályozást és egy egész országot.

Értem én, hogy nem a pénzbeszedés az elsődleges cél, hanem hogy a sajtó már azelőtt rettegjen, hogy megjelentet valamit. És ez vérfagyasztó.

P.S.

Úgy tűnik, elkezdték megtölteni tartalommal. Figyelem, amikor megfosztanak a szabadságodtól, mindig vagy a gyerekek védelmére vagy a biztonságodra (anyagi vagy fizikai) hivatkoznak!