Lobsterizmus 101

Friss kommentek

A depresszió, mint tehetetlenség

2018. 02. 13.

Egyik nap azon kaptam magam, hogy nem tudom, mit kezdjek az idővel.

tumblr_o8sb3sysql1uissn8o1_1280.gif

Nem csak aznap, hanem úgy az egész hátralevő élettel. Az órák, a napok, a hónapok... Mihez kezdjek velül? Egyáltalán, nem vagyok kíváncsi rá, mi lesz jövő héten, jövő hónapban, vagy 60 év múlva. Nem érdekel.

Hogy miért? Hát mert nem érzem úgy, hogy jobb lesz. Hogy vár rám valami örömteli, valami pozitív, valami sikerélmény. Hogy vár valami jó a világra. Nem érzem úgy, hogy van bármi olyan változás előttünk, amiért érdemes lenne várni és futni a mókuskerékben. Vagy akár hátradőlve koktélozgatni, egyre megy.

Ezzel egyidőben épp újranéztem a Groundhog Day-t, amiben Bill Murray bennragad ugyanabban a napban és újra és újra végig kell élnie. Mindegy, mit csinált előző nap, másnap ugyanúgy fel fog kelni és újra február másodika lesz. Ráadásul nem is egy különösebben jó nap, hanem egy olyan nap, amit utál. Egy kisvárosban ébred fel, amit utál, télen, amikor a leghidegebb van, egy hotelben, amit épp csak a többi helyi hotelnél utál kevésbé, és riporterként fel kell konferálnia egy "nagy mókust", ami állítólag meg tuja jósolni a tél végét - Bill (Phil) pedig attól tart, ha sok ilyen idióta riportban mutatkozik, sosem lendül előre a karrierje.

Ezeket én is át tudom érezni, különösen a végtelen telet utálom. És mégis, egyre csak az járt az eszemben, hogy én is szeretnék ottragadni. Megtanulni új dolgokat. Elolvasni mindent, miközben a világ nem rohan el mellettem és a barátaim nem veszik meg a hatodik lakásukat és második yachtjukat. Kényelmesen hátradőlni a kiszámíthatóba. Újra és újra próbálkozni - mivel is?

Egyáltalán miért akarok én egyszerre rengeteg időt - és semennyit? Miért jó ugyanaz a nap újra és újra - és miért taszít a gondolat, hogy újabb és újabb napok jöjjenek? Mit remélek attól, hogy mesterien elsajátítom azt az egyetlen napot, rájövök, mi minden zajlik aznap és ki mit akar?

Valószínűleg csak szeretném végre megérteni, hogy mi zajlik körülöttem. De minek?

Hát hogy végre sikerüljön változtatni rajta.

Mert most éppen nem érzem úgy, hogy bármi, amit tehetnék, meg tudna változtatni bármit is. Nem az én életemben. És nem pozitív irányban.

Ha úgy érzed, hogy nem vagy ura a saját életednek, hogy a tetteid nem képesek rá, hogy javíts a helyzeteden, ha mindegy, mit csinálsz, nem te irányítod a saját sorosodat, ha nem tudod befyolásolni a saját életedet, akkor tehetetlen vagy. Vagyis depressziós. És elég ha úgy érzed.

Erre gondoltam, amikor a tehetetlenség és a depresszió hasonlóságát firtattam.

A tehetetlenség következménye ugyanis motivációhiány. Hogy magadtól nem mész sehová, nem próbálkozol semmivel, már előre tudod, hogy úgyis/úgyse. Mint a kutya, akit leszoktattak arról, hogy megpróbálja elkerülni az áramütést, mert hiába ugrott el, ott is ugyanúgy rázott.

De nem csak arról szoktatták le, hogy próbálkozzon, hanem arról is, hogy akarjon. Mert ha valaki teljesen elveszíti a kontrollt, abba belehal. Ha tehát nem képes változtatni a környezetén, akkor két dolgot tehet:

1) elborzadva figyeli, hogy semmit nem tehet - és ebbe beleőrül. Ha nem tehetsz semmit, minek kell élni? Minek vagy életben, miért van akaratod, miért van kezed és lábad, ha nem tudod vele pozitív irányba befolyásolni a dolgokat? Ha nem küzdhetsz azért, amit akarsz? Ebbe bele kell halni.

2) A másik opció nem ilyen egyértelmű, pedig ha belegondolsz, teljesen logikus. Ha nem tudod megváltoztatni a világot, változtasd meg a véleményedet róla. Ha nem tudod elérni azt, amit akarsz, akard azt, ami amúgy is ott van. Ha nem tudsz elérni semmit az életben - ne akarj semmit és az életed összhangba kerül az akaratoddal.

Magyarul a saját "lelkünk" (jobb szó híján) megcsonkításával végre beleférünk a kényszerzubbonyba. De ennek az ára, hogy hogy többé semmit nem akarunk.

tumblr_odd0eydlj51s2rrw7o8_540.jpg

"Akarni" több dolgot jelenthet. Az egyik az, hogy valóban, belső igény ébred fel valamire. Vagy ami az esetek 99%-ában szokott történni, azt akarjuk akarni, amit akarnunk kell. És tényleg úgy érezzük, hogy akarjuk azt a dolgot, pedig csak megfelelni vágyunk a szerepünkkel leosztott elvárásoknak. Vagyis igazából elkerülni akarjuk a rosszallást, büntetést, kiközösítést, amit azért kapnánk, mert nem azt akartuk, amit akarnunk illett volna. És azt is "akarásnak" hívjuk. És nem érezzük a különbséget, mert kérgesek vagyunk és a sok zajban képtelenek vagyunk végiggondolni bármit is, vagy megkülönböztetni a saját gondolatunkat attól, amit gondolnunk kéne, amit mások gondolnak, amit mások akarnak, amit akarnunk kéne. Meg hát gyávák is vagyunk szembemenni.

Mi értelme gondolkodni, milyen lehetne inkább az életed, ha egyszer mindegy, mit csinálsz, úgysem lesz jobb. Mindegy, mivel próbálkozol, úgyis pofon leszel baszva. Itt is ráz a doboz, meg ott is ráz a doboz - és te már bölcsebb vagy annál, hogy próbálgasd, vajon a dobozon kívül is ráz-e. A rázással együtt kell élni, az állandó áramütést meg lehet szokni. Ha sikeres vagy, meg is tanulod szeretni, és akkor az állandó áramütéshez képest te leszel a legkevésbé nyüszítő kutya, te tűrsz legjobban. Talán buksisimit is kaphatsz érte, de az sem biztos. A buksisimi megszerzéséért sem tehetsz semmit. Az sem áll hatalmadban. Afölött sem gyakorolsz kontrollt.

tumblr_oqqdtqdnvm1r1arpmo1_500.jpg

Az "Amin tudsz változtatni - és amin nem" című alapműben Seligman azt firtatta, miért lesznek gyakrabban depressziósak a nők - és gyakrabban öngyilkosok a férfiak. Egy egész fejezeten keresztül zárta ki a szokásos feltételezgetéseket, hogy biztos a férfiak nem mennek pszichológushoz vagy biztos a nők csak picsognak (meg az összes felületes ötletet, ami egyszeri embernek eszébe jut. Gondolj bele, ha neked azonnal eszedbe jutott, mint magyarázat, akkor a kutatóknak is...) De az összes ilyesmire szűrtek, és még mégis megmaradt a diszkrepancia.

Seligman ekkor prezentált egy elméletet, mely szerint a női szerepre nevelés a passzivitás elsajátításáról szól. Hogy még amit a legjobban akarsz (mert azt kell akarnod), azért sem tehetsz semmit, hanem meg kell várnod, hogy felajánlják neked. Csak hízelkedni tudsz, meg cukiskodni, hogy adjon már valaki házasságot és ezzel megélhetést (klasszikus nemi szerep). Normális ember ebbe a tehetetlenségbe beleőrülne. De minimum depressziós lesz. Főleg miután megkapja az áhított gyereket is és onnan már tényleg nincs kiút. Ezzel az erővel szemben aztán már tényleg tehetetlen. Viszi előre a kötelesség, töröl, pelenkáz, mos, szétteszi a lábát, de mindet csak azért, hogy elkerülje a még rosszabbat. Onnantól már nem akarhat semmit. Akkor jön rá, hogy addig akarhatott volna. De öngyilkosnak lenni egyáltalán nem passzív dolog. Nagyon is aktív tervezért, akarást és végrehajtást követel meg. Az pedig nincs beépítve, csak a lelki visszavonulás, miközben a test ellátja funkcióit és a világ marhára elégedett.

A férfiakat ezzel szemben arra nevelik, hogy tegyenek valamit. Ha szarul mennek a dolgok, az az ő hibájuk. Ha pénztelenek, az nem aranyos és elnézendő, mint a nőknél, őket senki nem fogja felemelni és háztartási alkalmazottá tenni. Aktívnak kell lenni. Így ha valamiért mégiscsak falnak megy az életük, ha úgy érzik, semmit nem tehetnek, ha nem ők irányítják többé, hogy mi történjen velük - akkor hamarabb "tesznek valamit" az ügyben. Ritkábban szorulnak be annyira, hogy elveszítség a kontroll érzését, ritkábban teljesen tehetetlenek, de ha mégis, akkor haramabb "tesznek ellene". Ha nincs kiút (tehetetlenség), egy kiút marad.

De nem csak Seligman fedezte fel a depresszió és a (szubjektív) tehetetlenség kapcsolatát. Ez a szerző arra csodálkozott rá, hogy a kóros elhízás mögött is gyakran az van, hogy egy korábbi szexuális trauma áldozata megpróbálja megszüntetni a tehetetlenség kínzó érzését. Ha (gyerekként) tehetetlen volt a szexuális zaklatás ellen, akkor a szexuális zaklatás lehetőségének elkerülése mindennél fontosabbá válik. És az elhízás egy tökéletes fegyver zaklatás ellen. Vagyis bármennyire logikátlanul hangzik is, az a kórosan elhízott ember lehet, hogy csak a kontroll érzését akarta visszaszerezni. Lehet, hogy járni sem tud többé, de a rettegett zaklatás nem történhet meg újra. Már nem tehetetlen ellene.

Johann Harinak, aki a könyv szerzője, a depresszió (kizárólag) gyógyszeres kezeléséből lett elege. Mi az, hogy vegyi egyensúlytalanság? Tényleg? Ez minden? Ennyi? Annyi féle ember van, annyi féle helyzetben, a gyógyszeripar pedig időnként úgy néz ki, mintha random vegyületeken kísérletezne, hogy lássuk, ez vajon min segít - vagy legalábbis mire lehet eladni. Mint a női viagra. De éppenséggel a féri viagra is hasonló random módon került forgalomba, eredetileg szívgyógyszernek tippelték. És ahogy a libió hiánya is inkább életvezetési problémára vezethető a legtöbb embernél (egy új partnerrel lenne kedve, de abba bele sem szabad gondolni), a depressziónak is van alapja a valós életben.

  • Ha ezerszer elmentél a végsőkig és mindig falakba ütköztél;
  • ha belefáradtál a pozitív hozzáállásba, hogy nem baj, majd lesz másik út,
  • ha elküldtél ezer életrajzot, szépen cégre szabva, mégsem hívtak vissza;
  • ha már bele sem mersz kezdeni egy cégbe, mert hamarabb jut eszedbe hat különböző hivatal, ami engedélyért gyűjt pénzt és megbaszhat bármiért, mint egy új üzleti terv;
  • ha már gondolkodni sem mersz azon, mit tehetnél, hogy kicsit több pénzed legyen, mert valakik egészen biztosan meg fognak bírságolni;
  • ha már mozdulni sem mersz, mert egy agresszív családtag rosszallni fog, netán meg is támad;
  • ha már akkor sem ugrasz el, amikor egy baltával rohan feléd, mert ha nem találna el, az még jobban felbőszítené -

akkor már vegyi elváltozások is lesznek az agyadban, ez garantálható.

tumblr_om0g1hvql01qbb77eo1_1280.gif

Én nem különösebben csípem az új filozófus (és minden máshoz is ért) szupersztárt, Jordan Petersont, de ő hoz fel egy érdekes példát az állatvilágból, hogy tudniillik egy összetűzésből a győztes fél jobb mentális állapotban kerül ki (már ha nem sebesítik meg egymást a felek), az agya több szerotonint és kevesebb octopmamint termel, míg a vesztes agyában pont az ellenkezője játszódik le.

És ezzel el is kezdődött egy önsorsrontó spirál. Hogy a példánál maradjunk, a vesztes más nem is jár egyenes háttal, ezzel szinte kiprovokálja az újabb kihívókat, miközben kerüli az összetűzéseket, mindegy mekkora esélye lenne amúgy. Ezek együtt pedig elkezdik lefelé tolni a hierarchiában - ami még több okot ad a meghunyászkodásra, míg végül  a folyamat, szélsőséges esetben, az állat életbenmaradását is veszélyezteti.

Vagyis a vegyi probléma kialakul, de a valós életre reagálva. Így a két irányzat végre összeér.

Ki ne vette volna észre, hogy a depresszió önbeteljesítő? És hogy a depresszió által kiprovokált gondolkodás, az úgyis/úgyse, egy önbeteljesítő spirál. Ezt egy depressziós is látja. A baj az, hogy az egésznek a mélyén a tehetetlenség van, azaz nem is lát ebből kiutat. Mindegy, hogy objektíven nincs-e kiút, mindegy, hogy ha te lennél a helyében (így, ahogy vagy, frissen, kipihenten, csalódások nélkül), akkor te azonnal meg tudnád oldani. A depressziós ahhoz van szokva, hogy egy bizonyos aspektusában az életének, ami neki kiemelkedően fontos, mindegy, hogy mit tesz, nem lesz jobb. Lehet ez a szexuális zaklatással szemben való védekezés, lehet ez az anyagi helyzete, lehet a szerelmi élete, lehet olyasmi, amit te irrelevánsknak tartasz - de az ő fejében mindennél fontosabbá nőtte ki magát. Neki valamiért az a legfontosabb. És abban a bizonyos dologban úgy érzi, hogy nem tud olyat tenni, amitől neki jobb lenne. És ha nem tesz semmit, nem is lesz jobb.

Két dolgot tehet, depresszióba süllyed, amiért tehetetlen, vagy nem is akarja többé, hogy a helyzet jobbá váljon. Ő pont így akarta - de legalábbis ez a világ rendje, ez ellen nincs mit tenni.

Azt hiszed, ez csak a magánéletben jelentkezik?

Hallgass meg egy magyart, amikor politikusokról beszél. Fojtogató az adó (és ellopják, amint beszedik), de ő nem is akarja, hogy csökkenjen. Mert azt úgysem lehet elérni, akkor meg minek akarni. Ha szájal a magas adók mellett, akkor megőrzi az illúzióját, hogy ő alapvetően egy tettrekész állampolgár, aki kurvára tenne valamit ellene - de nem akar. A tehetetlenség érzetét szüntette meg, nem a problémát.

Vagy hallgasd meg arról, hogy le kéne-e mondania (minimum) egy politikusnak, ha lop. És hallgasd tátott szájjal, hogy a nagyhangú családfő hogyan magyarázza ki, hogy nem is loptak és különben is csak keveset, és igenis örül neki, mert végre magyar kezek lopnak. Tessék! Ő aztán nem tehetetlen a korrupcióval szemben, csak épp nem akar ellene tenni.

Vagy kérdezd a jogairól. A tulajdonhoz való jogáról, ami szart se ér, mert bármikor elvehetnek tőle bármit. Vagy a gyülekezési szabadságáról. Vagy az utazási szabadságáról. Azonnal felböffen belőle a pedofil terroristás érv, hogy miért nem kellenek jogok az embereknek. Olyan tehetetlen, hogy inkább azonosul egy diktátorral, inkább felhatalmazza őt (nem mintha a diktátornak szüksége lenne a támogatására), minthogy akarni merje a saját szabadságjogait. Aztán majd imádkozik a diktátorhoz, mint istenhez szokott, hogy amiért ő nem tehet semmit, azt a diktátor majd intézze el neki. Adjon egy trafikot vagy százat, egy legelőt egy tendert. Van itt remény és lehet érte tenni: lehet imádkozni. És lehet hízelkedni meg cukiskodni a helyi potentátnak, mint a nők tették egy férjért, hogy valaki tartsa el őket (és ne verje annyira). Nem tehetetlen ő, csak pont így akarta.

Aztán hallgass meg egy németet.

Ebben a kontextusban már egészen máshogy hangzik, hogy egyszerre van elegem és nem vagyok kíváncsi a hátralévő időre - és szívesen újraélnám ugyanazt a napor tízezerszer, amíg végre rájövök, hogy mit lehetett volna tenni. Mit tudtam volna én tenni, hogy végre előrelendítsem az életemet. Valaminek, valahol kell lennie, amit még én is megtehetek azért, hogy a következő napom jobb legyen. És ha elég időt kapok, akkor talán rájövök.

Fogadj örökbe posztot!

Ha akarsz.

tumblr_nysrd9qpdf1uwjrhyo1_400.gif

 

26 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://oriblog.blog.hu/api/trackback/id/tr5413664718

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

F.M.J. · http://magan-galaxis.blog.hu/ 2018.02.14. 09:20:34

A posztban szereplő megállapítások az élet jellemzőiről reálisak, de értelmezésükért Sigmund mind a tíz ujját megnyalná.

Okos ember nem tűz ki elérhetetlen, vagy legalábbis túlzott áldozatok árán elérhető célokat. Pl.: jelen korban nem akar átugrani a szomszédos naprendszerbe, vagy nem lövi le a kisstílű hülye szomszédját, mert előbbi elérhetetlen, utóbbinak túl nagy az ára. Ez még nem jelenti az úgyis/úgysem felfogást(depit), akkor sem, ha ügyes szónoki fordulatokkal ezt jó képességű filozófusoknak sikerül beültetnie az ember agyába.

És hogy milyen célokat érdemes kitűzni? Személyre szabottakat és arányos erőfeszítésekkel elérhetőeket. A személyre szabottságról annyit, hogy meglepően nagy számban vannak olyan emberek, akik szeretnek nők/férfiak lenni. Élvezik és szeretik a női/férfi szerepeket a velük járó nyűgökkel együtt, sőt. Ők a lelkükben is egészséges emberek.
Ezek az emberek sajnálják azon kortársaikat, akiknek túlfejlett fantáziájuk/elvárásaik annyira megnyomorítja a lelkivilágukat, hogy képtelenek örülni az életük mindennapjainak, lelki nyomorukat pedig úgy próbálják elfedni/tagadni, hogy az élethez való egészséges viszonyulást, tehát a lehetőségek és elvárások reális összehangolását valamiféle elmaradott feudális dekadenciának próbálják beállítani, a természetes biológiai igényekről pedig mint meghaladott ősi csökevényről tudnak csak nyilatkozni.

Én is sajnálom őket. Szánom, ahogy a céljaik megválasztását nem életútjuknak tekintik, hanem a többi lehetőségről való lemondásnak. Szánom, ahogy azon kishitűségük, amivel nem mernek belevágni elkötelezettséget kívánó hosszútávú elhatározásokba, megfosztja őket a legnagyobb élményektől. Olyan ez, mint amikor valaki nem mer átúszni valami alatt és megismerni, ami a túloldalon van, mert azt hiszi, hogy az így elmaradt élményt pótolja, hogy a feje folyamatosan a víz felett volt, és ettől szabadnak érzi magát, pedig csak az élete szegényebb. Áldozatokat hozni tudni kell, és az áldozatok meghozása előtt őszintén mérlegelni is tudni kell. Nem a pillanatnyi félelmeink alapján, hanem a reális lehetőségek fényében. Szánom továbbá azokat a nőket, akik nem tudnak örülni egy szál rózsának, azokat a férfiakat, akik nem tudnak szeretettel rózsát adni a kedvesüknek. Szánom azokat, akiknek a házasság koszos zoknit, horkolást, csöpögő esernyőt, meg hasonló ostoba "rémképet" jelent, és nem a választottal való közös életet. Szánom azokat is, akinek a szex csak a láb szétrakását jelenti, és nem az ölelés magasabb verzióját, akiknek a gyerek csak éjjeli ordítás, meg sz@ros pelenka, és nem a szerelem gyümölcse. Mondom ezt 48 éves férfiként, aki az első házasságában él, és továbbra is ezt szándékozik tenni, valamint párjával felnevelt négy gyereket, mert sok gyereket akart nevelni, és akikre a végtelenségig büszke szeretettel tud gondolni.

Lobster! Semmi sértő szándék nincs bennem, de ideje lenne szakemberhez fordulni!

Renee Le Renard · http://senkisehivta.blogspot.hu/ 2018.02.14. 10:34:38

Szerintem amúgy azok is akik nem mernek a rossz dolgokról beszélni, depressziósak. Nem tudnak, nem akarnak, vagy félnek akarni változtatni, még nem tudom.

charlize 2018.02.14. 17:13:07

Uramisten, mintha rólam szólna a poszt. Mintha én írtam volna. Ugyanezeket az érzéseket élem át az utóbbi időkben. Én mondjuk ezt mid-life crisis-nek tartom valahol (holott csak 28 vagyok), mert ugye miből alakul ki ez az egész gondolkodás? Fiatalon még terveid, álmaid vannak, még ott van előtted az élet tele lehetőséggel... de telnek az évek, diploma, szakma, munka... és egyszercsak rájössz hogy múlik az élet és semmi érdekes nem történik már veled. Semmi újdonság nem ér, semmi élmény csak a mindennapok ismétlődése, és ha mégis akarsz valami örömöt úgy kell kierőltetned magadnak... utazás vagy anyagi javak. Ennyi az ember öröme.
És persze ilyenkor jön a gyerek-téma. Bennem is felmerült, mert hát igaz: akinek gyereke van az nem ér rá önsajnáltatni és filozofálni az élet értelmén... az annak is örül ha van egy nyugodt éjszakája vagy bemehet a munkahelyére dolgozni. Hát nem tudom. Vannak akinek ez tökéletes boldogság és vannak azok, akiknek csak kínlódás... és félek hogy ezutóbbi lennék. Hisz honnan tudhatnám?

De borzasztó ez az egész érzés, a tehetetlenség. Én eljutottam arra a pontra, hogy feladtam. Elfogadom a sorsom, az életem olyannak amilyen. Nem nagy öröm, de lehetne rosszabb is ugye... sokkal rosszabb.

similar 2018.02.14. 20:04:41

@F.M.J.: Szeretném felhívni a figyelmedet, hogy a nemi szerepek nem azonosak a biológiailag determinált késztetésekkel, vágyakkal. Azért nevezzük őket szerepeknek. És nem, nem mindenkinek kényelmesek, _természetesek_, bármilyen hihetetlen is ez.
Csak egy életutat gondolj végig, kérlek: Hugonnai Vilma.
Hányszor kell még végigzongorázni ezt a princípiumszöveget?

Quadrille Lobster · http://oriblog.blog.hu/ 2018.02.14. 20:22:31

@F.M.J.: Ha már terápiára akarsz valakit küldeni, ott van rögtön a tanult tehetetlenség elméletének kidolgozója, Martin Seligman, aki a 90-es években már maga is a tehetetlenség és a depresszió kapcsolatáról írt könyveket. www.amazon.com/Martin-E.-P.-Seligman/e/B001ILOB78

Vagy ott van Johann Hari, a TED-bestseller író emberke, aki épp most adta ki ugyanezt a magvas revelációt könyvben. thelostconnections.com/the-author/

Ne hülyézz le mindenkit, akinek nem olyan tökéletes az élete mint neked. Mi szükséged van rá?

Akármiértis 2018.02.14. 22:17:25

Ez ismeros erzes, de a dolgok es pillanatok erteket pontosan az hatarozza meg amirol lemondtunk erte.

similar 2018.02.15. 13:25:11

Megjegyzem, aki gyerek nélkül nem talál célt, értelmet az életében, az gyerekkel sem fog - ez akkor válik nyilvánvalóvá, amikor kirepülnek a porontyok, és emberünk (tipikusan) anyósszörnnyé válik, illetve elkezd mindenkit belenyomasztani a abba a fajta életbe, amit ő "választott". (Férfiak kevésbé hajlamosak erre, mert nekik "meg van engedve" némi elhajlás.) Szóval, vigyázni kell az "egzisztenciális válságban vagy? csinájjágyereket" tanácsokkal.

similar 2018.02.15. 13:28:55

@charlize: Nekem is ismerős az érzés (harmincasként). De bakker, ne már - úgy csinálunk, mint "30 és a halál közt":
oriblog.blog.hu/2014/01/25/just_do_it_897

dívamacska 2018.02.19. 12:51:55

@similar: Á, hagyd! Az így gondolkodók miatt volt Hugonnai élete egy merő küzdelem.

dívamacska 2018.02.19. 12:53:11

@similar: Ez nagyon jól megfigyelhető például az én anyámnál, aki retteg meglátni, hogy lehet másként is élni, mint ahogy ő élt, ezért megy a presszúra ezerrel, hogy mit hogyan "kell".

chaserr 2018.02.20. 22:00:19

Ez nem ilyen peak-szindróma? Hogy mész előre, és egy idő után nem tudsz olyan nagy előrelépéseket tenni, vagy egyáltalán előrelépést se. Mondjuk van az az ember, aki azt tűzi ki életcélul, hogy az egyről a kettőre jusson, de azt se akarja úgy igazán. És meg se próbálja, vagy majd’ belehal az erőlködésbe (meg a panaszkodásba), vagy sikerül és onnantól semmi mást nem akar, élete végéig elégedett lesz. Aztán van a másik ember, aki nem a kettőt, hanem a hármat tűzi ki. És eléri, onnan pedig kitűzi a hetet, onnan pedig a tizenkettőt és így megy tovább. De azért előrehaladva egyre nehezebb dolga van, és a lehetséges célok is fogynak, vagy legalábbis nagyobb a szakadék a platformok között, amiken landolhat. És eddig hozzászokott a lendülethez, de most már nem lépkedhet olyan gyorsan, tovább kell erőt gyűjtenie és elhal annak az élménye, hogy eredményes tud lenni. Pedig akkora dolgokra simán képes lenne, mint amiket eddig megtett, csak azok már nem foglalkoztatják, meg lehet hogy épp nincs is olyan. (És persze ezek nem is lennének annyira kielégítőek, mint egy előzőnél is nagyobb elérése. Már megalázó lenne, ha nem olyannal foglalkozna.) Aztán jöhet olyan pont, ahonnan nagyobb elérhetőt (amit belát, és akar is) sokáig nem talál. És ha van is épp olyan, akkor annak az eléréséhez vagy egyáltalán a megtalálásához baromi sok erő és idő kell. Lehet hogy több, mint amit arról hisz, hogy meddig fog élni.

(És ez végtelenszer nagyobb csapás neki, mint amit az élt át, aki a másfélnél is beleszakadt.)

Itt kezd hasonlítani a dolog arra (ahogy @similar is írta), amikor a tízes születésnapok előtt krízisbe esnek az emberek. Csak ez egyszer jön el, és azt se tudjuk, mikor, de az tuti, hogy ott vége. És ez baromira megfélemlítő és lehangoló. És egy fenti helyzet komolyan elveheti az ember életkedvét, tökmindegy hogy közben/utána változik-e valami, mert az ilyen ember eddig teljesen bízhatott abban, hogy valami folyamatosan előre fogja vinni. Most lehet hogy annyira fog félni, hogy a hátralévő időben is azon fog gondolkodni, hogy mit rontott el, mi lehetett volna másképp.

Csak ezeket lehetetlen reálisan felmérni (hogy van-e jobb cél, lehetséges-e X probléma megoldása Y időn belül, stb.) – hát még azt megmondani, hogy a jövőben mi hogy fog változni. Vagy hogy mennyiben változna meg a gondolkodása erről, ha nem döntené el már most, hogy innen csak lefelé vezethet az út. Ez valamennyire ugyan úgy a kutya tévedése, aki kezd beletörődni, hogy mindig mindkét oldalon ráz az áram. Amibe aztán rohadtul nehéz nem beleesni. És persze, onnantól magával ránt a sok külső hang is, hogy úgy sem sikerülhet, mit ficánkolsz, és egyébként is menjél vissza a konyhába.

Lehet hogy félreértelmeztem hogy az utolsó bekezdésben a narrátor milyen hangnemben beszél, de ha nem szarkasztikusan vagy reported speechben, akkor nekem többé-kevésbé megválaszolta a kiinduló kérdést. Hogy ilyenkor az a félelem tartja az hatása alatt az embert, hogy nem lesz elég ideje az életében megtalálni azt, amit tenni tud, vagy ha tudja mit, akkor azt elérni. Ha az első, akkor attól fél, hogy lehet hogy feleslegesen öl annyi energiát a keresésbe. Ha már megtalálta, akkor attól fél, hogy hibásan tippel, ha arra fogad, hogy sikerülni fog. (Bukás, sunken cost.) Pedig megérné neki a saját oldalára állni, még akkor is, ha most kétes hogy sikerül-e. Sőt, még akkor is megéri, ha teljesen biztos benne, hogy nem sikerülhet. Mert a személyes megítélése mindenkor totál téves lehet. És ezektől függetlenül is, talán úgy teheti magának a legjobbat, ha annak a célnak az elérésével foglalkozik, amit eddig a legjobbnak lát. Legyen az bármilyen távoli.

Diorella Queen 2018.03.18. 19:05:31

@charlize: Én is így érzem, mint ha rólam írták volna a posztot. Kivéve azt a részt, hogy feladnám ... na azt soha, de soha nem fogom!

Időnként rettentő mélyre kell lemenni, és dagonyázni a mocsár bűzébe ahhoz, hogy az ember rájöjjön azokra a képességeire, amikről addig nem tudott.

Diorella Queen 2018.03.18. 19:07:48

Ha körbenézek magam körül, szinte minden ismerősöm X év után kiég a szakmájában. Még azok is,akik amúgy imádják amit csinálnak. A kiégés ezekszerint törvényszerű és ez a kiégés hozza magával a fenti gondolatokat, mint a szar az életem, úgy sem tudok rajta változtatni, bármit teszek akkor sem változik semmi, nincs semmi pozitív amire várhatnék,amiért küzdhetnék,amiért dolgozhatnék stb stb stb .

Diorella Queen 2018.03.18. 19:12:01

@Quadrille Lobster: Nincsenek álmaid és vágyaid?
Tételezzük fel, hogy nincsenek vágyaid mint család, nyaralás, új autó stb, de attól még kellene hogy legyen álmod.
Ha az sincs, na akkor tényleg orvoshoz kéne menni. :)

Diorella Queen 2018.03.21. 15:09:44

Remélem a poszter nem lett öngyilkos az életbe való mélyebb belegondolása után?

karácsony benő 2018.05.08. 11:17:59

A motiváció hiánya lenne a depresszió?
Ha igen, akkor tényleg csak betegek a depressziósok. A tanult tehetetlenség (árammal "kezelt" kutya esete a mindenütt rázó padlóval) egy tetszetős magyarázat lehet azoknak, akik azt hiszik/tapasztalták (vagy csak szeretnék hinni.....hiszen még sosem tapasztalhatták meg, hogy tényleg mindenütt ráz-e az a bizonyos padló! Az ember többnyire mégsem egy ketrecbe zárt állat. De a depresszióban "szenvedők"(?) szeretik de facto kijelenteni, hogy pl a gyerekvállalás, a család, az ezekhez "ajánlott" tartós elkötelezettséggel járó párkapcsolat egy olyan ketrec, aminek a padlója mindenütt ráz

karácsony benő 2018.05.08. 12:31:59

@F.M.J.: Nagyon jó írás! De Lobster számára használhatatlan. Lobster képtelen kimozdulni abba a világba, amit olyannak lát, mint amilyennek "ellentmondást nem tűrő" határozottsággal festette le a képét pl az imént is. Minden "tanács" (így persze az enyém is

karácsony benő 2018.05.08. 12:57:10

@similar:
Ezt honnan veszed: "...a nemi szerepek nem azonosak a biológiailag determinált késztetésekkel, vágyakkal..."?

1. Ebben az egyenlőségi formában senki nem állította.
2. Szerinted mi Lobster biológiailag determinált késztetettsége?
3. Ha Lobster nő, és nincs biológiailag késztetettsége szaporodni, menthetetlen. Ha van ilyen késztetettsége, de nem meri megélni (szerintem ez lehet a valószínűbb), akkor pont attól szenved, ami ezt elnyomja benne.....
4. Ezt a szerencsétlen nőjogi aktivistát miként sikerült idecitálni Lobster példájához?!

Brill3 2018.05.20. 08:25:43

2 gyereket neveltünk fel, majdnem készen vannak már.
Nehéz volt, sok buktatóval - de egy pillanatig sem jutott eszembe, hogy én bármiről is lemaradtam volna az önmegvalósításban csak azért, mert gyereket neveltem...
Egyrészt, mert soha nem érdekelt hogy önmegvalósítsam magam,
másrészt pedig látni a gyerekeim felnövését, látni hogy okosak, egészségesek, jó emberré váltak, ez mindennél többet adott számomra.
Nincs jobb érzés mint látni, megélni mindezt...
Karrier? Szakmai előrejutás?
Ugyan!
Nem azért élek hogy dolgozhassak, hanem azért dolgozom, hogy élhessek.

Brill3 2018.05.20. 10:00:31

Azt hiszem, a valakihez tartozás érzése alapvető emberi szükséglet. Ennek pedig legjobb formációja a családban élés...ebből kifolyólag pedig a világ legtermészetesebb dolga kellene hogy legyen felnőttként a szülőkről való leválás, családalapítás, gyereknemzés, az utódok felnevelése.
Minden más sallang ( karrierépítés, önmegvalósítás) csakis ezen feladatnak alárendelődve képzelhető el: a családért, és nem a család ellenében/ kárára.

Lobster az én olvasatomban egy fiatal , 30as évei elején járó nő, aki talán egy nem túl elfogadó családban nevelkedett, mérgező szülőkkel megspékelve - ebből kifolyólag, mivel nem egy szeretetteli közeg vette őt körül, menekül attól, amiről azt hiszi, menekülnie kell... ( Régóta olvasom a blogot, innen a következtetés).

Egy rosszul funkcionáló család képes " kinevelni" a maga szintén rosszul funkcionáló/gondolkodó utódait - látok erre példát élőben is magam körül. ( Az ilyen emberek sorsa idős korukra a depresszió és a magány...és sajnálom őket nagyon! )
A család ( a jó légkörű család) a legnagyobb biztonságérzetet / kiegyensúlyozottságot adó közeg a benne élőknek...ez lemondásokkal jár, de egyik sem olyan mérvű, ami miatt nekem pl fájt volna valaha is a fejem.

Brill3 2018.05.20. 10:46:51

@similar: erre ne végy mérget.
Én pl nagyon jó anyós leszek.
A távolból konstatálom, h a gyerekeim jó úton vannak, de élni fogom a saját életem. Helyesebben: új életet kezdünk a párommal. Ötleteim már vannak , hogy s miként.

karácsony benő 2018.06.02. 11:45:27

@Brill3:
Szívemből szóltál! Szóról szóra így gondolom, tapasztaltam én is :-)