Ez hosszú lesz...
Nem, nem a poszt - a folyamat. Ha magadra ismertél ebben a posztban, vagy felismerted a tanult tehetetlenséget a politikai viselkedésben, akkor lehet, hogy érdekel, hogy mi ebből a kiút. Engem is érdekelt és keményen olvasgattam - de nincsenek jó híreim.
Van megoldás, persze. De nem egy piros pirula vagy pénzt küldeni egy gurunak. Az sem elég, hogy elolvasod ezt a posztot és két egész napig esküdözöl, hogy kurvára megcsinálod.
Csak neked fontos, hogy ne legyél tehetetlen csicska, másnak nem érdeke.
Másnak nagyon is jó, hogy már el is felejtettél azon gondolkodni, merre mennél magadtól - mert addig is neki intézel dolgokat. Másnak nagyon is jó, hogy már nem is agyalsz azon, te milyen életet szeretnél, csak követed az előírást. Hogy már beletörődtél, hogy a legfontosabb döntéseidet nem te hozod meg - a következményeik viszont kitöltik az életedet. Hogy "nem is érdemes" azon agyalni, te mit várnál el egy korrekt partnetől/munkatárstól/embertől - mert megszoktad, hogy azt úgysem lehet megkapni. Csak megszoksz és teljesítesz, ha basztatnak. Nekik nagyon is jó, hogy te tehetetlenül sodródsz.
Az is csak neked számít, hogy depressziós vagy-e, miközben betöltöd a funkcióidat. Másoknak egyre megy. Sőt, nekik még jobbis, ha nem ugrálsz, csak húzod a beled és teljesítesz - aztán ott maradsz, ahová letesznek.
Az első fontos dolog a tanult tehetetlenséggel kapcsolatban: hogy...
...alig lehet megkülöböztetni a depressziótól.
A tanult tehetetlenség következménye ugyanis motivációhiány. Hogy magadtól nem mész sehová, nem próbálkozol semmivel, már előre tudod, hogy úgyis/úgyse. Mint a kutya, akit leszoktattak arról, hogy megpróbálja elkerülni az áramütést, mert hiába ugrott el, ott is ugyanúgy rázott.
De nem csak arról szoktatták le, hogy próbálkozzon, hanem arról is, hogy akarjon. Mi értelme gondolkodni, milyen lehetne még az életed, ha egyszer itt is ráz a doboz, meg ott is ráz a doboz - és te már bölcsebb vagy annál, hogy próbálgasd, vajon a dobozon kívül is ráz-e. A rázással együtt kell élni, az állandó áramütést meg lehet szokni. Ha sikeres vagy, meg is tanulod szeretni, és akkor az állandó áramütéshez képest te leszel a legkevésbé nyüszítő kutya, te mutatod legtovább a jelét az életkedvnek.
Kivéve persze az összes többi kutyát, ami el tudott ugrani a kellemetlenség elől, ezért azt tanulta meg, hogy lehet és kell és megéri.
A legnagyobb baj a tanult tehetetlenséggel, hogy a kutyákat sosem tudták többé visszaszoktatni az egészséges önvédelemre és hogy egyáltalán próbálják javítani a helyzetüket. És az ilyen kutya korábban is halt.
Nem minden depresszió jár azzal, hogy nem hagyod el a besötétített szobát és az ereidet vagdosod.
Sőt. Régebben viccelődtem azzal, hogy létezhet, hogy egy egész ország depressziós - csak nem vesszük észre, mert mindenki más is az? A depresszió nem zárja ki, hogy ide-oda rohangálj, intézkedj, befizesd a bírságot, beírasd a gyereket. Sőt. Simán lehet, hogy ezzel a rohangálással takargatod a motivációhiányodat, mert számodra is ijesztő. Lehet, hogy csak a kötelességek tartanak mozgásban, amikor magadtól már nem mozognál többé? Azok húznak meg tolnak, amikor odabenn már nem kívánkozol sehová? Lehet, hogy nem is te mész lefelé, hanem csak sodródsz a gravitációval?
A depresszió egyik legértelmesebb kúrája egyben a legnehezebb is. A kognitív viselkedésterápia nem olyan egyszerű, mint lenyelni egy antidepresszánst és instant vigyorogni.
A kérdés az, hogy hogyan kell átalakítani a saját gondokodásodat, hogy ne lefelé fúrjad magad, egyre mélyebbre, hanem a saját gondolkodásod a saját érdekedet szolgálja. Hogyan vedd rá magad, hogy megpróbálj javítani az életeden, holott az ösztöneid azt üvöltik, hogy inkább szokd meg. Ebben értelemszerűen az a necces, hogy...
...saját magadat kell felülírni.
Ehhez meg előbb be kell ismerni, hogy a saját gondolkodásod vezet tévútra. Hogy a saját megérzéseidben és intuíciódban nem bízhatsz. De akkor miben?
Először is javasolnám, hogy állj le. Tényleg. Futás közben nem fogsz rájönni, hogy mit is akarsz és az melyik irányban van. Újra kell értékelned a saját legvédettebb meggyőződéseidet - és nem csak a bölcs úgyis/úgysem pózt, hanem mindent, amit önvédelemre használsz. Az az 'ön', ugyanis, amit védesz, simán lehet hogy gyáva és fél. Hogy olyan prioritásai vannak, amik nem vezetnek sehová. Lehet, hogy az igazi prioritásod...
Csak megszokni és várni a végét. És közben támadhatatlannak lenni.
Le kell számolni a saját csalhatatlanságod és tévedhetetlenséged illúziójával.
Nem mindig a világ igazságtalan. Sőt. Most éppen tök mindegy, hogy a világ igazságtalan-e. Most abból kell kiindulnod, hogy te tévedsz. Hogy neked vannak titkos prioritásaid, amiket magadnak sem vallasz be. És hogy azok nem szolgálják az érdekeidet.
Kahnemann híres elmélete a gyors és lassú gondolkodásról azt állítja, hogy a gyors gondokodás is gondolkodás. Mi ugyan leírjuk annyival, hogy "érzelem", meg hogy irracionális, de nem az. Egy algoritmust követsz, nagyon is következetesen, csak éppen annak mások a prioritásai, mint amit magadnak bevallasz. Például hogy a kifogás fontosabb, mint a teljesítés. Vagy hogy nem kell ugrálni, ezt meg kell szokni.
És ha belegondolsz, egész életedben hagyod, hogy önmagát írja az algoritmus, soha rá sem nézel.
Szintén ilyen prioritás a csalhatatlanságod illúziójának fenntartása.
Hogy mindig téged hozzon ki igazságosnak és a világot bűnösnek. Már ezzel a hiedelemmel és önigazolással szembe kell menned. A világ most nem érdekes. Lehet igazságos, igazságtalan, vagy leginkább értelmetlen ezt a kérdést egyáltalán felvetni, mert sem a 'világ', sem az 'igazságosság' nincs definiálva.
Ami viszont biztos, hogy te magad rendszerszinten rosszul gondolkodsz, és ez tesz tehetetlenné. Na, látod már, mekkora meló lesz?
A hétköznapokban ez úgy néz ki...
...hogy inkább meggyőzöd magadat, hogy úgysem lehet elérni valamit, minthogy komolyan megdolgozz érte. És a megdolgozáson azt értem, hogy gondolkodsz, hogy mi is az, amit akarsz - és az elérhető-e. Mi az, amit megkaphatsz - és azt hogyan kéne. Milyen szerepe van ebben a másik embernek, akivel "meg kell küzdened", hogy elérd a célodat?
Hogy inkább megszokod, hogy lopják a jogaidat, mert úgysem tehetsz ellene semmit. Sőt, nemhogy nem tehetsz ellen semmit, de egyenesen jó neked, hogy nem hagynak beleszólást. Mi lenne már itt, ha ezzel a sok tehetetlen hülyével játszanánk demokráciásdit? Nna.
Itt már egyszer pedzegettem a tehetetlenség leküzdését, méghozzá a hétköznapi érdekérvényesítés példáján. Ha utólag kielemzel egy ilyen a helyzetet, akkor láthatod, hogy nem is tudtad, mit akartál és végképp nem a jó eszközt választottad. Amikor megláttad a konfliktust, a benned élő csecsemő vezette az autót és ő adta ki a prioritást: a másikat megsemmisíteni, hogy esdekelve nyadossa a lábad nyomán a földet.
Ennek már eleve semmi esélye nem volt, és te is tudod.
A folyamat meg valahogy úgy nézett ki, hogy
Elfojt - Elfojt - Egyre dühösebb - Valami - Valami - Valami - Kirobban belőled - A másik valamiért kapitulál
Na, ezt sem gondoltad végig.
Persze, erre ott helyben soha nincs idő. Ezért fontos utólag. Újra és újra. Utólag ugyanis egyszerűbb észrevenni, mikor mit basztál el. Még sokszor el fogod baszni, ezt garantálom. Nagyon kevés embernek jön természetesen a hétköznapi érdekérvényesítés, nem véletlenül. A csicskák maguk is csikákat nevelnek és nem csak a gyerekeikből, hanem az egész világot becsicskítanák, ha tudnák. Meg az államot is arra "tartják", hogy betörjön másokat is.
És itt a másik fontos dolog. A hétköznapi érdekérvényesítésben nem az a legfontosabb, hogy végül elérted-e a célodat, hanem hogy te nem voltál csicska.
Ha háromszor megpróbálsz értelmesen és józanul végigvinni egy parkolási vitát és háromszor nem kapod meg, amit akarsz, de háromszor nem csicskultál be és mindent megtettél, akkor nem veszítettél. (Erre mondják, hogy "Fail better", azaz legközelebb még a bukást is jobban csináld.) Az a keserűség nem a vereségtől szokott lenni, hanem attól, hogy már fejben feladod. Max üvöltözöl még egy kicsit.
Meg attól, hogy te is tudod, hogy szarul csinálod. Üvöltözés közben érzed, hogy ez így nem érhető el, de nem is tudod, mit tehettél volna másképp. Na, ebbe betegszel majd bele, nem a másik csicskába, akivel üvöltöztetek.
Ez egy szokás
És aszerint is kell vele bánnod. Kitalálni, mi váltja ki, mi motivál és kiváltani valami mással.
Ez a gyakorlat itt most nem az eredményről szól
Hanem rólad. Érted a különbséget?
Nem állítom, hogy minden bürokrata vagy ügyfélszolgálati munkatárs hatástalanítható. Elvégre egy másik tehetetlen, nyomorodott egyeddel léptél interakcióba.
De neked most nem is azt kell gyakorolnod, hogyan érheted el a dolgokat - az csak egy kellemes mellékhatás. Neked azt kell gyakorolni, hogy TE ne legyél tehetetlen. Látod a különbséget?
Fail Better!
Azt akarod elérni, hogy te ne legyél az, aki ösztönösen megadja magát és belül emészti tovább a tehetetlenség. Hogy aztán rákban felfordulj fiatalon.
Szóval megismétlem, ez a gyakorlat nem garantál külső eredményt, sőt. Egyáltalán nem biztos, hogy a bürokrácia legyőzhető. Simán lehet, hogy eleve úgy van tervezve, hogy tényleg jogfosztott és tehetetlen legyél vele szemben. Jogilag, meg emberileg is. Simán lehet, ilyen országban élünk.
Egyáltalán nem biztos, hogy a parkolási bírság leküzdhető - sőt, hiszen az egész csak pénzbeszedésre van tervezve. Vagy hogy meg lehet akadályozni, hogy a hatalmi arrogancia a végén kivágjon mindent kibaszott fát.
De.
Ha senki nem is próbálja, akkor értelemszerűen nem is sikerülhet.
Tudom, 'igazságtalan', hogy nem a világ változik meg neked, de
1) senki nem tudja, mit is jelent az igazságosság, és különben is
2) hagyd abba a picsogást. És ha már ott vagy
3) ne bántsd, akadályozd, szidjad azokat, akik még megpróbálják. Mert az is csak csicska-önigazolás.
Örülj neki, hogy valaki gesztenyét kapar helyetted, hogy valaki még védi a fákat, és hogy valaki még hisz abban, hogy az ellenállás változást szül. Ne szidjad őket, mert olyankor undorító vagy. Csak szájalással próbálod igazolni a törődjönk-bele-és-várjuk-a-végét énedet.
Szóval ez itt nem a hogyan érjük el, amit akarunk poszt, hanem a hogyan akarjunk egyáltalán valamit, amit nem a világ akar tőlünk.
De van itt egy tátongó nagy kérdés. Hogy ugyanis mit akarsz.
Ahogy már fent említettem, a tanult tehetetlenség arról is szól, hogy meggyőzöd magad arról, hogy semmit nem akarsz - csak hogy ne kelljen érte tenned.
Logikusnak hangzik, hogy akkor
1) találd ki, mit akarsz, aztán
2) tedd meg
- de nem oviban vagyunk, ez már nem elégséges logika.
Ha ugyanis azért nem akarsz semmit, mert félsz a bukástól, akkor előbb a bukás-félelemmel kell valamit kezdeni.
Ahhoz, hogy egyáltalán bele tudjak kezdeni ebbe a posztba, előbb meg kellett írni a félelem-management posztot. Az első lépés ugyanis itt is ugyanaz: Azért győzöd meg magad arról, hogy felesleges bármibe is belekezdeni, mert nem mersz belekezdeni. Vagy a dologtól félsz, vagy a bukástól, vagy a csalódástól. De ha nem félnél, nem is kellene a nagy okoskodás, hogy miért is felesleges egyáltalán belekezdeni.
Szóval te el akarod kerülni a bukást vagy az amiatti csalódást. De miért is? Hát hogy veretlen hópelyhecske maradj. Ezért inkább nem is csinálsz semmit. Gyakran olyankor is, amikor kurvára senki nem lát - mert ez már nem csak a látszatról szól, hanem egy belsővé tett gondolkodási szokás. (Azon még tudnék rugózni, hogy mi a a faszért helyezzük piedesztálra azokat, akik soha semmit meg sem próbáltak - mint a gyerekek - és az milyen káros.)
Végig sem gondolod, de simán lehet, hogy a gyors gondolkodással már előre eldöntötted, hogy sokkal fontosabb neked, hogy ne bukjál (ne legyél az, aki bukik), mint az esetleges eredmény.
A jutalom nélkül megtanulsz élni - elvégre a kutya is megtanulta, hogy a próbálkozásért nem jár "jutalom", vagyis nem javul a helyzete. Lehet, hogy jutalom nincs is. Éppen erről győzted meg magad.
A bukással viszont valamiért nem tudnál együttélni. Na, itt álljunk meg, mert ez itt a lényeg.
A bukás nem az identitásod része
Hiába tesznek úgy mások, meg még te magad is. A bukás csak valami, amit csinálsz. Sőt, még az sem. Amit csinálsz, az a próbálkozás. Ami időnként nem sikerül. Felesleges azzal védekezned a bukás és az elutasítás ellen, hogy nem is próbálkozol. Sőt, nagyon káros. Ez maga a tanult tehetetlenség. Hogy meggyőződ magad arról, hogy nem akarsz valamit, vagy ha igen, akkor is felesleges lépéseket tenni az érdekében.
Egyébként ilyenkor nagyon hasznosak az olyan tanácsok, hogy gyűjtsed az elutasításokat. Tanuld meg úgy kezelni őket, mint eredményt. Az erőfeszítésed bizonyítékát.
De már az sem egyértelmű, hogy tudod, mit akarsz. Ezen már nagyon sokszor átmentünk. De simán lehet, hogy már amit úgymond akarsz, azt is csak azért akarod hogy elkerüld az ellenállást. Hogy a vágyaidat is aszerint tanulod, hogy ne kelljen szembemenni az árral. Mert nem teheted meg, hogy nem akarod. Tehetetlennek érzed magad azokkal szemben, akik azt akarják, hogy akard és inkább nem állsz ellent. Ez is a tehetetlenség egyik formája, ez is sodródás. Ez sem áll érdekedben.
Szóval:
1. Gyakorold a valamit-tevést, akkor is, ha belebuksz.
Már csak azért is, mert ha látod, hogy a bukás is tökmindegy, akkor nem fogsz tőle annyira fosni.
Meg hát a gyakorlás is kurvára kell. Évekbe telhet, míg átírod magadat, és ha kerülöd a konfliktust, még sokkal tovább fog.
És hogy mire használnád a nehezen visszanyert kezedményezőkészségedet és motivációdat?
Imagine...
2. Tanuld meg kitalálni, hogyan lehetne jobb (kevésbé szar) a világod
Mert most csak azért nem gondolkodsz rajta, mert már meggyőzted magadat, hogy "úgysem sikerülhet". Akkor meg minek agyalni.
Ezért kell magad nagyon tudatosan vizsgálni, hogy akkor mégis mit akarsz. Ha ugyanis nem a bukástól való félelem vezeti a vágyaidat, akkor józanabbul látod, hogy mit is akarnál, ha nem félnél.
A fenti példák hétköznapi gyakorlásra nem a végcél. Csak gyakorlás. Ha elmúlik a bénító hited, hogy úgysem sikerülhet, valószínűleg úgysem fogod többé bürokratákra és parkolóórákra pazarolni az idődet. Meg nem egy elbaszott azért-hogy-legyen-valakid párkapcsolatban fogod koptatni a szádat, hogy milyen embert szeretnél inkább. De most ez van, ezen kell gyakorolni, mert ameddig nem változol, addig nem is mersz majd kilépni a jelenlegi dobozodból - még fejben sem.
Most először gyakorolnod kell az elutasítást és pofára esést, aztán meg hogy milyen lehetne még a világ.
3. Jutalmazd magad
Ez kurva ezón hangzik, de sajna igaz. Ha eddig figyeltél, akkor tudod, hogy a tehetetlenség épp azért alakult ki, mert nem volt jutalom (nem múlt el a fájdalom), mindegy, mit tett a kutya. Abban is megegyeztünk, hogy a világnak nem dolga, hogy úgynevezett 'igazságos' legyen és jutalomfalatkákat dobjon neked, ha néha méltóztatsz tenni valamit a saját kibaszott érdekedben. A sajátodban.
Ezért kell neked jutalmaznod magadat.
Persze, a végső jutalom a siker lesz. De addig is jutalmazd meg magad a kedvenc kajáddal, vagy egy indokolatlan mozizással, valahányszor teljesítesz egy feladatot. Építsd ki a kapcsolatot a jutalom és az erőfeszítés között - ne csak a halálos ágyadra készülj, hogy akkor majd végre elégedett leszel magaddal.
Tudom, én is azt hittem, hogy meg lehet spórolni. Hogy örülök egy kicsit, aztán teperek tovább. De ha nem alakul ki benned a link a teperés és a jutalom között, akkor nem jól fogod csinálni, vagy abbahagyod, vagy nagyon rossz hatásfokkal, tisztán a teperés kedvéért tepersz.
Hogy mennyire fontos a link a fejedben az erőfeszítés és a jutalom között, gondolj bele abba a szerencsétlen kis csicskába, akinek az volt a formatív élménye, hogy beadott egy kérelmet és kapott érte szoctámot. Aztán beadott egy kérelmet és kapott érte pályázati pénzt. Egy életre megtanulta, hogy a pénz a kérelmezésből van. Amikor cigányozol bezzeg tudod mondani, hogy nem tanul meg nem-segélyből élni. Na, veled is pont ez történik, amikor nem tanulod meg, hogy a megfelelő erőfeszítésért megjutalmazd magad. Ne azért, amit mások elvárnak tőled, hanem azért, amit ahhoz kell tenned, hogy közelebb kerülj ahhoz, amit te akarsz.
(Amúgy bónusz pont, hogy amikor kitalálod, mi legyen a jutalom, tulajdonképpen azt gyakorlod, hogy hogyan lehetne jobb. Mert az sem egyértelmű, hogy mit élvezel igazán. Lehet, hogy egy fél napot akarsz elbaszni azzal, hogy a kertben a köveket igazgatod, csak eddig sajnáltad az időt rá. Így viszont tökéletes jutalom. Én például imádok lomokat kidobálni.)
Ez egy örökbe fogadott poszt volt. Szerezz magadnak te is - mostantól Bitcoinnal is lehet.
Néhány megjegyzés:
1.
Ha az lesz a következtetésed, hogy másokat jól le kell szívatni, "betörni", becsicskáztatni, akkor egészen biztosan nem oldottad meg a feladatot. Mások bántása ugyanis annak a jele, hogy még mindig tehetetlen csicska vagy, csak azt akarod, hogy mások se ússzák meg.
2.
Ha azzal próbálkozol célt érni, hogy az ügyintézőnek magyarázod, hogy ő miért csicska veled - sikeres ember már nem lehetsz. Ha ezzel akarod őket meggyőzni arról hogy adják meg neked, amit akarsz, akkor nem jó úton jársz. A tehetetlenséged ugyanis rólad szól. Nem az ügyről, nem az ügyintézőről - rólad. Nem a világot kel megjavítanod, hogy utána ezzel a hibás szoftverrel is kényelmes legyen benne élned. Magadat javítod meg.
3.
Nem, nem prédikálom ,hogy mindenki legyen híres ember és úgy valósítsa meg magát. Nem azt magyarázom, hogy mindenki legyen híres író, hópelyhecske, meg digitális nomád hipszter. Azt mondom, hogy ha kertes házra vágysz, kecskével, akkor merd beismerni és meglépni. Ne tölts egy életet azzal, hogy megfelelsz, és azon agyalsz, mit illene akarnod. Ha ápoló akarsz lenni, akkor az. Ha napi 4 órában Pokemont keresnél és meg tudsz élni így is, akkor meg azt. Ha ugyanezt akarod, csak feleannyi bútorral, akkor azt.
De vedd észre, ha csak azt akarod, amit mások akarnak, hogy akarj. Ha a "jutalmad" az, hogy elkerülöd a rosszallásukat, akkor rossz hírem van: nem lehet. Ezt sem gondoltad végig.
4.
Ha most ingert érzel, hogy elmondd, hogy de neked igenis sziklaszilárd akadályaid vannak és hogy neked tényleg nem érdemes valamit kezdeni ezért és ezért - akkor olvasd újra a részt az önigazolásról. Nem velem kell elhitetned, hogy te tényleg tehetetlen vagy, nem csak belülről, de kívülről is. Az ég szerelmére, nem is ismersz. Magaddal kell elhitetned - de ahhoz jobb, ha nem olvasod el a posztot.