Lobsterizmus 101

Friss kommentek

Akinek még az élvezete sem a sajátja

2013. 02. 10.

Tini vagy, smárolsz, kezd a helyzet melegedni. De neked fogalmad sincs, mit és hogyan kell csinálni, melyik végtagodat hová kell ilyenkor rakni, ideges vagy, mint még soha.

Ezért aztán úgy teszel, mintha százszorosan be lennél indulva és ezzel a mű-felajzottsággal kompenzálsz. Előjáték helyett hörögve dulakodsz, mint egy vadkan, hogy a bénázásodat gerjedelemnek álcázd. (Csak az árulkodó jelek ne lennének.) Sosem ismernéd be, hogy szívesebben csinálnád otthon, egyedül. Mert ezt élvezni illik és kész.

Igazából az a baj, hogy még nem tudod, mit is szeretnél. Honnan tudnád, mit akarsz - esetünkben mit élvezel a szexben? Csak mész előre azzal, amiről úgy gondolod, hogy élvezni szokás.

Természetesen a mű-felajzottsággal kompenzálás nem ér véget tinikorban. Felnőtt emberek is csinálják. Jussak eszedbe legközelebb, amikor gyorsítasz, pedig csak kiestél a hangulatból. Vagy amikor reszelsz, mert a nőnek biztos abból kell jó sok, vagy amikor műnyögéssel próbálsz beindultnak tűnni, mert - hogy a Velvet vérfagyasztó gondolatmenetével éljek - egy nő már attól is boldog, ha a szeretett férfi van rajta.

És csináltál már olyasmit, amit csak elmondani volt jó? A százéves bor meg az ezeréves whisky, amit fájt kifizetni, az megvan?

Vettél már olyasmit, ami sokba került, de max egyszer használtad? Ki mered jelenteni, hogy tényleg olthatatlan igény élt benned a tárgy iránt? Hogy tényleg saját indíttatásból vetted?

És jöttél már rá a reakciókból arra, hogy neked most rossz? Mint a kisgyerek, amelyik örül, hogy anyu és apu ezután külön házban laknak, neki két háza lesz és nem is fognak veszekedni és még 3 új kistestvére is lesz - amíg be nem megy az oviba, ahol elkezdik vigasztalni az óvónénik.

Köztudottan jó

Van egy nagy csomó ember, aki úgy tudja, hogy az életben bizonyos dolgokat kell végrehajtani, és attól lesz neki jó. Ezek a szerencsétlenek aztán végre is hajtják nevezett cselekvéseket és tényleg valami boldogságfélét éreznek. De leginkább attól, amikor utólag elmondhatják, hogy ők ezt a köztudottan kívánatos dolgot bizony megtették.

Biztosan felismerhetők onnan, hogy elmondják. Mindent. Eldicsekszenek vele, kiposztolják, elvégre azért csinálták, de többé nem erőltetik a dolgot. Pedig ugye köztudott, hogy az jó.

Valakinek az egész élete ilyen. Építgeti a csodálatos párkapcsolatot, ahol megy minden előre - és másról sem tud beszélni. Kiposztolja, megmutogatja, és amikor az adatlapját végignézi, akkor alapvetően úgy is látja, hogy minden rendben van.

A probléma gyökere a tükörszobában keresendő.

mirrorworld.JPG

Már így születtünk. A szüleinknek akartunk megfelelni. Igen, tudom, vannak rossz gyerekek, de bármelyik pszichomókus megmondja, hogy a gyerek ezzel is csak egyfajta kimondatlan, vagy akár öntudatlan szülői igényt elégít ki. Van, amelyik megbetegszik, csak hogy kielégítse az anyja gondoskodás-vágyát.

A szüleid tükröket tartanak neked. Az vagy, amit azokban a tükrökben látsz. Akkor teljesítettél, ha ők elismerik. Annyit érsz, amennyit nekik érsz.

Aztán, amikor kamaszodunk, elviselhetetlenné válunk. De ki is végzi azt az elviselést, ami hirtelen lehetetlenné vált? Bizony, a szülők.

Egyszerűen annyi történt, hogy egy másik sejt konkurenciává vált. A baráti kör, a saját kortársaid hirtelen ugyanakkora jelentőségű referenciaponttá nőtték ki magukat a szemedben, mint a szüleid voltak korábban. A monopolhelyzet kezd repedezni - és azt semmilyen sejt nem szereti. Emlékeztetőül: a csoportok, amikhez tartozol igényt tartanak az erőforrásaidra. Ha másikhoz (is) akarsz tartozni, ha máshol is szerepet szeretnél vállalni, akkor osztozni kell az erőforrásaidon.

Egy frászt akarunk mi önmagunk lenni kamaszkorban. Persze, azt mondjuk, és azt is hisszük minden erőnkkel, de a nagy büdös helyzet az, hogy csak egy másik nyájnak akarunk megfelelni. Tiszta szerencse, hogy mi is nikotinfüggők vagyunk, nem? Különben nem mehetnénk a vécébe bagózni a többiekkel.

Amikor ennek a klisé-lázadásnak vége, megint a család nótájára táncolunk, bár természetesen meg vagyunk győződve az ellenkezőjéről. Továbbtanulunk, ritkán járunk haza, de a helyzet az, hogy továbbra is látjuk a csajunkat az anyánk szemével és továbbra is tudjuk, mit gondolnának az új autónkról a volt osztálytársaink.

Nézd meg bármelyik Woody Allent. Mind a volt osztálytársaknak pózolunk a legdurvábban, már ami a beszerzéseinket illeti.

És mind a szüleink igényeire reagálunk, ami a családalapítást illeti. Reagálunk, ami nem feltétlenül utánzás. Mert van, aki minden erejével tagadja a szülei nézeteit - és okkal. Látta, hová vezettek. Ez azonban nem akadályozza meg abban, hogy megcsinálja ugynazt, csak pepitában. Elkövesse lépésről lépésre ugyanazt, csak más érveléssel. Vagyis csak mi hisszük azt, hogy más az az érvelés.

Jussak eszedbe legközelebb, amikor úgy beszélsz, mint az apád. És amikor rájössz, hogy most pont ugyanúgy viselkedtél, mint anyád, csak te nem rosszindulatból. Rossz hírem van. Ő sem.

Nem tudom, lehetséges-e túllépni ezen az árnyékon, hacsak nem választjuk le magunkat hermetikusan a nevezett rokonokról. Hogyan lennénk képesek nem ugyanazon, hibásnak bizonyult észjárás szerint meghozni a döntéseinket, ha minden nap meghallgatjuk, hogyan látják ők a világot és arra hogyan reagálnak. Ha sosem látunk másfajta gondolkodást. Ha már csak ahhoz is az ő fejükkel kell gondolkodnunk, hogy elmagyarázzuk nekik, miben nem értünk egyet - ami ugye értelemszerűen nem fog beleesni az ő fogalmi rendszerükbe. (Nem kell jönni károgni, hogy úgysem lehet, úgyis tudom, mit fogtok mondani.)

A párkapcsolat megint egy olyan pont, amibe kódolva van a feszültség. Megint megkérdőjeleződik a hovatartozás. Mindkét félre igényt tart a saját családja - és ha véletlenül nem ugyanazok a szokások/hiedelmek/igények, a fiatal pár két malomkő között találja magát. Ami akkor is őröl, ha megfogadod, hogy nem figyelsz rá.

Régebben ezt úgy oldották meg, hogy a nőstény megy a hím családjához és kész. Ma ez kicsikét zűrösebb. A két sejt összecsap és ha nem teszel kellő távolságod magatok és a malomkövek közé, ha mindenkire tekintettel akarsz lenni, csak magadra nem, akkor szívsz. Az egyetlen dolog, amit a sejtek valamennyire is tiszteletben tartanak, az egy másik, erősebb sejt. Ha az tart igényt rád, kénytelenek visszavenni. Vagy nem. De sokan azért rohannak be egy családba, hogy kimeneküljenek egy másikból - aztán szívnak, hogy a libikóka másik vége is a földön van.

A teljesítményedet tehát mostantól a saját családod, a csajod családja, valamint a volt osztálytársak véleményeinek vélt vagy valós tükrében kell megméretned. Vélt, mert ők igazából leszarják. Igazából azért teszed ki a fotókat, hogy te magad azt hihesd, ők most irigykednek. Pedig csak a fikáznivalót keresik mint te az övékben.

De te posztolsz, mert onnan tudod, hogy neked jó. Hogy köztudottan kívánatos dolgora tettél szert. Egész nap lesed magad a tökrökben és elsorvadsz, ha nem azt mondja, te vagy a legszebb a vidéken.

Persze van olyan is, hogy a viszonypontod menet közben elhalálozik. De attól nem változik semmi. Vagy talán kicsivel rosszabb is lesz a helyzeted. Az illető ugyanis eddig is benne lakott a fejedben, ezután is benne fog. A különbség csak annyi, hogy amíg élt, meggondolhatta magát. Ha már meghalt, nem győzheted meg semmiről.

Persze lehet, hogy te azoknak a táborát gyarapítod, akik szerencsések: akik hál'istennek pont ugyanazt akarják, mint a szüleik. Tiszta szerencse, mert ha nem azt akarnád, akkor feszkó lenne. És a feszkót nem bírod. Mert akkor nem ismernék el a pontjaidat odahaza.

És persze az is mázli, hogy ugyanazokat a státuszszimbólumokat - bocsánat: nélkülözhetetlen tárgyakat - tartod fontosnak, mint a haverok. Mázli, mert ha nem akarnál autót, tiszta lúzernek néznének. Végül mégis venni kéne egyet, pedig városba nem kell, és az kész pénzkidobás lenne. De szerencsére te is pont azt szeretnél és pont olyat.

Most még tükör által...

Hát nem érdekes, hogy a magunk értékét illetően nem vagyunk illetékesek, de másét mi mondhatjuk meg?

Régebben azt mondtam, tükröt tartunk egymásnak. Most inkább úgy fogalmaznék, hogy mind tükrök vagyunk. Tökéletlen tükrök, mert nem tudunk olyasmit visszaverni, amit nem értünk, és félre tudjuk érteni, amit látunk.

De ha mind csak szajkózzunk, amit a szánkba adnak és mind másnak akarunk megfelelni, akkor végülis kiben van eredeti tartalom? Honnan jön az ultimate vélemény? Ki pontoz és ki tartja számon?

Mert soha egy percig sem a saját tartalmat vagy véleményt építgetted, csak csoportról csoportra jártál jóváhagyásért és önértékelésért. Ha a fociban nem voltál jó, próbálkoztál a vívással, és az egészet azért, mert apád szerint valamilyen sportban jónak kell lenni. Az edződ megmondta, mennyit érsz, és ha szerencséd volt, sokat. Ha az olvasókörben nem találtál lelki társakra, elmentél egy felekezetbe belefeledkezni, ott meg mindenkit elfogadnak, az a cell of last resort.

A valahová tartozásaid kívülről definiálják, hogy ki vagy te és ők mondják meg, mennyit érsz. Ha nem kapsz mindennapos megerősítést, szorongsz és behorpadsz, mintha vákuum lenne odabenn. És persze simán lehet, hogy az is van.

Csak amit nem akarsz

Az kelti benned az önálló tartalom illúzióját, hogy időnként úgy érzed, biztosan tudod, ha valamit nem akarsz. És akkor kapálózol. Olyankor ébred fel benned a homályos igényke a saját magad értékelésére, amikor nagyon rosszul esik, amit kérnek tőled. Mindig szánalmas, amikor valaki azzal akarja megoldani ezt a problémát, hogy követeli, hogy őt így szeressék. Hogy ők változtassák meg a mércéjüket, ne neki kelljen bevenni a keserű pirulát.

De el kell, hogy keserítselek. Abból, hogy nem akarsz valamit, amit kérnek tőled, nem következik, hogy valami mást meg igen. Simán leélheted úgy az életed, hogy soha nem akarsz semmit magadtól, mindig sodródsz az igényekkel, mindig csak teljesíted az elvárásokat, mindig reagálsz a többi reagáló által generált helyzetekre - és ezzel bizony eltelik egy élet. Nem is eseménytelenül, kibaszott fárasztó tud lenni az értelmetlen és a rutintevékenység is. 

De az, hogy valamihez nincs kedved, nem jelenti, hogy bármi máshoz meg van. Hogy saját, belső indíttatásod lenne. Márpedig annak híján csak sima lustaság nem teljesíteni, amit a nagyi meg az anyós követel. Nem lehet a végsőkig ellenállni, ha nem tudsz magadtól jobbat mondani. Ha nem kezded el tényleg önmagadat értékelni.

Mert ha csak vonakodsz és húzod az időt, idővel beteljesíted a kis jóslatukat, hogy tudniillik maaaajd megtudod te is. Ami tulajdonképpen egy átok.

Úgy működik, hogy ők kimondják, te leszarod, aztán eltelik néhány évtized. Tulajdonképpen ők maguk elhiszik, hiszen ők már megélték azt a pillanatot, amikor úgy beszéltek, mint a saját őseik. Azaz megtudták. De a maaajd megtudod egy önkioldó fegyver, ami akkor aktiválódik, amikor túl sokáig ellenállsz - és egyszer csak rossz napod van. Egyszer biztos leszel magad alatt, és akkor a maaajd megtudod üt. Aktiválódik ez az agyba táplált önkioldó, és a saját mentális erőforrásaidat kihasználva fog tönkretenni.

Tőlük tudod, hogy rossz neked

Ha jól esik másoktól az elismerés, akkor sajnos annak megvonása egy remek fegyver ellened. Olyan nincs, hogy csak az elismerést teszed zsebre, és utána nem érint meg, ha lúzernek tartanak. Ha képtelen vagy saját önértékelést generálni, akkor örökké az ő szekerüket fogod húzni, hogy megkapd a buksisimit.

A saját önértékelés nem az, hogy az agyad szalad egy gyors kört és végiggondolja, mit gondolna erről XY, még ha olyan gyorsan teszi is, hogy meg mernél rá esküdni, a saját véleményedet gondolod.

13 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://oriblog.blog.hu/api/trackback/id/tr904975032

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

D0ki 2013.02.11. 00:29:38

De mi van akkor ha én nem ezt választom? Ha tudatosan akarok menni egy általam jónak vélt, de a társadalom és a közvetlen környezetem (család, barátok) által nem elidmert úton. Emiatt kaptam egy csomó dolgot:
- a sejtektől való elidegenedés végeredménye a magány
- a nekem megfelelő új csoportok keresésével járó frusztráció sikertelenség esetén pedig intellektuális magány ami sokkal de sokkal rosszabb
- a magány eredményeként egyfajta szorongást később viszont ezen a szorongáson való felülemelkedést, ahogy a magány okának a felismerése (fent emlitett csoportok lerázása) önigazolásba csap át
- a saját választott szakma, érdeklődési kör, hobbi ésatöbbibe való menekülés és az abban való sikeres érvényesülés tovább erősíti ezt az önigazolást és ez egyfajta boldogságilluzioba csap át
- a konfliktusok és a frusztrációk azonban nem oldódnak fel csak ennek az illuzionak rendelődnek alá ( én megmutattam hogy nem leszek favágo és ez senkinek nem tetszett a faluban de most lám milyen jo nekem nem is baj hogy semelyik favagoval nem jovok ki rendesen. Nem ertenek meg mert én sokkal jobb vagyok mert más) kb ilyen szinten gerjeszti tovább ezt az illuziot.
- kapsz pozitiv dolgokat is de csak akkor ha végül mégiscsak találsz egy pont neked illő sejtet (akik tovább erősitik az illuziodat hogy te aztan jol tetted hogy elszakadtal) egyebkent csak a regiektől való elvadulás marad
Amire még nem jöttem rá hogy hol a megoldás? Érdemes e visszaállni a sorba vagy addig kell erőltetni ezt a különbözést amig egyszer hatost nem dobsz és mégiscsak összejön? Or die trying. :)
Ó attól félek kissé kaotikusan fogalmaztam. Késő van. :)

zséroskenyér 2013.02.11. 10:58:25

En is kerdezek :)

Bar tökeletesen ertem, amit irsz, es tökeletesen pontosnak erzem a megfogalmazast ezekröl a viselkedesformakrol, vagyis erröl a jelensegröl; latom magam körül az embereken - de nem tudom azt mondani, hogy igen, en pontosan ezt csinalom, vagy nem, en bizony nem csinalom ezt.

Bar szeretem a targyakat, de nem hajszolok lakast, autot, nagy plazmatv-t, nem szaporodok mert a mutter elvarja (pedig elvarja).

Viszont sejtesem sincs, hogy cserebe mi az, amit szeretnek. Nem fogadtam el az elettöl a bevasarlolistat, csak hat nincs sajatom sem.

Ilyenkor mi van? :)

zséroskenyér 2013.02.11. 15:49:02

sokadjara elolvasva, asszem most vagyok abban a par evtizedben, ami utan _maaajd megtudom_. ouch!

Quadrille Lobster · http://oriblog.blog.hu/ 2013.02.11. 17:42:54

@D0ki: Jahogy a megoldást. Na, azt én sem tudom :)

Komolyra fordítva. Van pár dolog, amit azért tudok. In no particular order:

1.
Magányosság nem egyenlő az egyedülléttel

2.
Leírtam pár dolgot, ami rossz, de egyáltalán nem biztos, hogy a teljes elentettje a megoldás. Például nem biztos, hogy nem való valakinek a gyerek, csak mert a hülye anyja olyan eszközökkel erőlteti, amit senki mással szemben nem engedne meg magának. Lehet, hogy akarok, de most nem, és így nem, és főleg attól nem, akit erőltetnek rám. Az, hogy türelmetlen, mert nem tud kezdeni az életével és nincs jobb dolga, minthogy engem basztat, az nem ok, hogy beáldozzam magam és még két embert. Ergo ha magamért nem, legalább a leendő gyerek érdekében ellen kell állnom.

A megoldás inkább abban lehet, hogy összeállítom magamnak, hogy mit igen és mit nem és főleg mikor.

3.
Én most azon a ponton vagyok, hogy minden kapálózásom ellenére el kell képzelnem, hogy én sem vagyok különb, nekem sincs belső indíttatásom, vagyis inkább hiányzik a megáltalkodott kitartás, hogy véghez is vigyem, amit szeretnék. Nap mint nap azzal fekszem le, hogy ma is egy egész napom volt arra, hogy előrébb lépjek a (nagyon is konkrét) projektben - de nem tettem. Ki sem nyitottam.

Itt az ideje szembenézni a gondolattal, amitől a legjobban rettegek, vagyis, hogy ugyanolyan vagyok, mint bárki más, aki kívülről idegesítően átlagosak tűnt eddig. Csak én még irritatív is vagyok hozzá, meg nagyzási hóborttól szenvedek. Valszeg egy elviselhetetlen alak vagyok. (Ami kevéssé bánt, minthogy átlagos vagyok.)

Harmincas válság, vagy mi. Ideje, hogy végigsétáljak az árnyékom sötét oldalán. Belenyugodni a legrosszabba néha meglepően produktív tud lenni - de addig biztosan nem, amíg ebben reménykedem. (Remélem, érthető.)

Azon kívül mégis kinek akarnám megmutatni, miután sikeresen leráztam/kizártam mindenkit, akinek a véleményére nem vagyok kíváncsi. A közvélemény elismerése sem érdekel különösebben. (Bár meg kell vallani, ha sok időt töltök emberek között, megint felhorgad a megfelelési vágy - aztán gyorsan lerázom, mert tudom, honnan jön. Ha úgy tetszik, emberkísérletet végzek. Azt már tudom, mi van azon az úton. Ezen még senki nem ment végig.)

4.
A sejt, mint olyan, nagyon funkcionális tud lenni. Elvégre együttműködésről beszélünk, az teszi az embert naggyá. Két feltétellel:

1) Önkéntes legyen.
2) Valamely konkrét cél elérésére szerveződjön, és a cél elérésével szűnjön meg. (Vagy állípot elérését szolgálja, és ha abban már nem hatékony, újra kell szervezni.)

Vagyis ne legyenek magától értetődő, születési alapú, hiába-kapálózol-úgyis-a-miénk-vagy kötelékek, mert azok nem egy pozitív, elérendő célt szolgálnak, hanem a tagok permanens, önös érdekeit. Egy olyan közüsség, amiből rossz magaviselet esetén sem tudsz kiesni, egyenesen ösztönöz az emocionális, ontológiai ingyenélésre. Ahogy az alanyi jogú juttatások az ingyenélésre. Nem kizárt, hogy egy családtag nem engedi el magát attól, hogy isten és a jog mostmár neki ad igazat és juttat neki a tiédből akkor is, ha te magadtól nem adnál - csak nem valószínű. Amíg az együttműködés csak úgy, az együttműködés kedvéért van, addig rosszak az ösztönzők.

Persze lehet az együttműködés létoka, hogy a felek jól érzik magukat és kész, de az sem marad úgy, ha ez az állapot már nem áll fenn.

És abban is egyetértek, hogy elnézünk egymásnak dolgokat, hogy segítünk, ha a másik bajban van, néha még akkor is, ha önhibájából. De van egy (elmosódó) határ, amin túl ezzel már nem illik visszaélni. Én szívesen segítek mindenkinek, aki nem várja el tőlem. (Meg annak, aki rajtam is segített már, vagy vélhetően azonos helyzetben fog.)

Szóval a sejteket folyamatosan felül kell vizsgálni, tudnod kell, melyik mire jó és nem visszaélni vele.

Quadrille Lobster · http://oriblog.blog.hu/ 2013.02.11. 17:55:56

@zséroskenyér:

Igazad van, ugyanazon a témán rugózok, mint a bevásárlólistás posztnál, csak kicsit más szögből húztam ma fel magam.

Egyáltalán nem biztos, hogy nem örülnél annak, ami az anyu bevásárlólistáján van.

Néhány feltétellel:
- Nem jöhet túl korán
- Saját, végiggondolt döntésből. Ne érezd úgy, hogy ő követelte ki / akaratod ellenére történt. Mert az még a legédesebb örömöt is tönkreteszi, ha úgy érzed, rád erőltették
- Ne érezd úgy, hogy a sejt élvezkedik a megadásodon. Ez a legnehezebb, mert anyu is csak az önigazolást keresi, amikor erőlteti, hogy egy az egyben ismételd meg, amit ő csinált. (Tudom, ő felvilágosult, szerinte ráér kicsit később is mint ő, mert manapság már...)

Ezért vagyok igazán mérges a jelenségre. Mert azt is a saját érdemének tudná be anyám, ha saját megfontolásból csinálnék valamit. És zavarna, mert a zéró összegű játszma szabályai szerint, ha a diszfunkcionális sejtben valaki örül, másnak az rossz érzés. Bizonyítás: "ugyemegmondtam"

(Leszögezem, szerintem nem zéró összegű a játszma, létezik olyan, hogy önzetlen szeretet, csak a tradíciók nem sok teret engednek neki.)

Abból kell kiindulni, hogy ők is mások értékelésének rabjai, nem csak te. Ők sem akarnak valamit, hanem csak azt akarják, amit az ő véleményvezéreik akartak. De ezt a tudást max. ellencsapásnál, visszamanipulásánál lehet alkalmazni. Rajtad nem sokat segít. Vagyis csak annyiban, hogy ne tekintsd az ő rutin nyaggatásukat valami mélyebb igazságnak. Nem az. Tradíciók, szokások és az őrjáuk irányuló nyomások eredője.

Azon kívül sztem az egészséges elegye a rutinnak és az egyedinek valahol félúton van. Csakhát neház úgy megtalálni az arany közepet, hogy valaki üvölt a fejedben, hogy mit és mikor.

Quadrille Lobster · http://oriblog.blog.hu/ 2013.02.11. 18:04:47

@zséroskenyér:

Majd-megtudod:

Az az érzésem van, hogy azoknak, akik ezt mondják sokkal fontosabb, hogy megtudjam, mint hogy ne tudjam meg. Vagyis hogy elkerüljem ugyanazt a hibát.

Saját példák:
- X örökletes állapot, majd megtudod te is, milyen!
- majd rájössz, milyen az, h nem keresel eleget, a feleséged meg követelőzik
- majd rájössz, milyen egy rohadt házasságban szenvedni, a gyerek miatt
- majd rájössz, milyen érzés az összes rokont eltartani, mert téged neveltek a feladatra

stb.

Sokkal, sokkal, SOKKAL fontosabb neki, hogy ne legyen elég pénzem és én is megtudjam, mint hogy legyen pénzem, és őt is eltartsam. Persze az utóbbit sem bánja.
Sokkal fontosabb, hogy megtudjam, milyen egy ilyen műtét, mint hogy ne. (Ezt máig nem tudom, mivel provokáltam ki.)
Százszor fontosabb, hogy rothadjak egy félrement házasságban, minthogy egyáltalán megházasodjak, vagy hogy boldog legyek.

Persze ha rámutatsz, hogy valami sántít, tagadja, magyarázza, és őszintén hiszi, hogy ő tényleg 'csak' azt szeretné, hogy öreg korára (de inkább most rögtön) királyi módon eltartsd. Sosem szeretné, hogy megtudd, milyen lúzernek lenni. Ugyan, dehogy. A műtétes részt meg sosem mondta. Kikéri magának. Hogy állíthatsz ilyet?

pandava 2013.02.12. 19:23:54

Én az itt jórészt negatívumként tálalt csoport-megfelelősséget inkább szükségszerűségnek, mint negatívumnak látom. Szükségszerűség, mert minden kisgyereknek adni kell egy "programot" amely által a társadalomba, annak egy szűkebb rétegébe beilleszkedhet, annak része lehet.

Miután a gyerek felnőtt, szüleitől függetlenedett, elkezdhet saját, valóban autentikus véleményt és céljait megfogalmazni. Ezek azonban az élet legnehezebb kérdései, szerintem ne higgye senki, hogy ez 30-as éveire sikerülni fog.

xXxW33dSm0k3rxXx 2013.02.12. 22:03:46

pandava okosakat mond, kicsit kibővítem amit mond

Ezt a jelenséget úgy hívják, hogy social conditioning. Nem lehet azt mondani rá, hogy rossz, hiszen mindannyian ezáltal tudtuk meg, hogy pl. a 10. emeletről leugrani, vagy a saját szarunkat megenni rossz dolog. Tehát hacsak te nem akarsz leugrani a 10.-ről, vagy a saját szarodat megenni hogy magadtól megtudd milyen az, akkor be kell látnod, hogy ez egy nagyon hasznos jelenség. Viszont itt jön be az egyén felelőssége, miszerint mely, a társadalom által elfogadott alapigazságokat teszi magáévá. A legtöbb ember ezt ott lezárja (persze tudat alatt), hogy eddig is mennyi mindenben igaza volt a tömegnek, akkor ebben (mikor házasodj, kivel, miért, gyerek stb stb) is biztos igaza lehet. Ha jól olvasok a sorok között, akkor te is e miatt őrlődsz, hiszen egyrészről ha magadtól logikusan végig gondolod, akkor nem értesz ezzel a "package"-dzsel egyet és te a saját életedet másképp alakítanád, másrészről viszont szinte egész életedet mások véleménye és írányítása alakította, szal egy kis kognitív disszonancia bejátszik.

Itt amúgy fontos megjegyezni, hogy aki a társadalmi elvárásoknak megfelelve próbálja játszani az életét, az sose lehet igazán boldog. Hiszen ha a saját boldogságodat mások feedbackjére alapozod, lehetsz te a világ leggazdagabb embere is a legjobb családdal stb, ha ezt a feedbacket elvágják, akkor megint ugyan ott leszel mint amikor az egészet elkezdted, pontosan ugyanannyira céltalanul és boldogtalanul.

A kiutat szerintem egy saját értékrend és az arra épített életterv jelentheti. El kell gondolkodni azon, hogy pl:

-milyen emberi tulajdonságokat tartasz kívánatosnak, amiknek meglétét magadtól és másoktól is elvárod. Tehát pl. aki szerinted egy bunkó fasz, annak nem adsz fontos szerepet az életedben [megjegyzés: abban sincs semmi szégyen, ha az ember a saját szüleivel szakítja meg a kapcsolatot, ha megállás nélkül bele akarnak szólni az életébe és nem értik meg hogy kurvára leszarja a véleményüket és több boldogtalanságot okoznak számára mint boldogságot])

-adott életszakaszokban hova akarsz eljutni, egyszerűsítve mit vársz az élettől. Ami pedig ennél is fontosabb: ennek a tervnek a megvalósításának lépéseit is le kell fektetni. pl.: x évesen, ezt az életszínvonalat (fizetés, autó, ház stb.), családi állapotot, munkahelyet várom el magamtól és ennek elérése érdekében y évesen befejezem az egyetemet, z évesen emigrálok, zs évesen pedig aktívan párt keresek.

Tehát lényegében egy üzleti vállalkozás mintájára kell tervet készíteni. Nem nehéz belátni, hogy a legtöbb embernek miért ilyen kurva szar az élete: egy vállalkozás üzleti terv nélkül rövid távon becsődölne, a legtöbb ember pedig csak él a nagyvilágba céltalanul.

u.i.: Átolvasás után durván szar zs-kategóriás self-help és pop psych szaga van a kommentemnek, de talán valakinek segít

Quadrille Lobster · http://oriblog.blog.hu/ 2013.02.13. 16:32:37

@pandava:
Egyetértek. Csak a szükségszerűséget pontosítanám, vagyis hogy definiálni kell, hogy mikor és miért használod a csoport-megfelelést és nem túlfeszíteni az érvényességi keretein. Nehéz feladat, 24 órában résen kell lenni, de egyszer valóban rendes ember válhat belőlünk.

Quadrille Lobster · http://oriblog.blog.hu/ 2013.02.13. 16:38:35

@xXxW33dSm0k3rxXx:
Szóról-szóra, igen.

Az ÖNértékeléssel, vagy saját értékrenddel kapcsolatban azonban elég zúzós témához értünk.

Mert az ÖNértékeléshez mérce kell, ahhoz meg önálló életcél (jobban mondva célrendszer, egy egész komplexum, ami dinamikusan alakul, gazdagodik és változik és a helyzethez is igazodik)

Ha felhozod, valaki tuti megkérdezi, hogy okés, de mi az. Mondjam meg, mi az, vagy legalább mondjam meg, hogy néz ki egy olyan. De ha az nem, akkor fogjam kézen és vezessem végig azon, hogyan kell az olyat megkeresni. Ő hajlandó bármire, tényleg, igazat ad nekem, de most mondjam meg neki én, hogy merre menjen tovább.

A gond csak az, hogy ezt magának kell kitalálni. Még ha létezik is egy tipikus életcél-séma, ami nem létezik, szóval ha létezne is egy olyan, szart sem érne, ha más adja a kis kezedbe. az megint csak egy apapótlék, egy isten-figura, egy véleménymegmondó, nem a te, saját, önálló életcélod.

diszkriminans (törölt) 2014.10.07. 09:07:25

Ami a kamaszkori lázadást illeti, szerintem tévedsz. Először is, ennek kisebb gyerekkorban is ki kellene alakulnia, akkor azonban mégsem történik meg, annak ellenére, hogy a gyerek már akkor is teljesen máshogy viselkedik az oviban, suliban a többi gyerek között, mint a szüleivel, mégis a szüleivel többé-kevésbé engedelmes, kamaszként már kevésbé. Kamaszkorban nem ez változik, nem egy másik sejt jelent konkurenciát, mert amúgy korábban is megtörténhetett volna. Hanem arról van szó, hogy elindul az önállósodás folyamata, és a kamasz, attól függetlenül, hogy az értékrendje mennyire saját és mennyire haveroktól kapott, fel meri azt vállalni, a korábbiakkal ellentétben. Én például volt amit nagyon utáltam kicsi gyerekkoromban, volt amit nagyon szerettem, olyan dolgokat, amelyek szembementek szüleim értékrendjével, de jó ideig nem mertem szembemenni velük, ha mégis, akkor azt egyszerű dacnak látták, mivel nem tettem világossá számukra, hogy pontosan mi a bajom. Később már nyíltan szembeszegülhettem.

A sejt szerepe is jóval kisebb ezekben a dolgokban, mint gondolnád. Nekem nem igazán voltak baráti társaságom, tizenévesen ennek ellenére is lázadtam, sőt én több fronton is, szülőkkel, korosztályommal, tanáraimmal szemben is. Ja, és ma, másfél évtizeddel később is lázadnék ugyanazon dolgaik miatt, ha belekényszerülnék, de ma már nem kényszerülök bele. Egyszerűen azért, mert egy kisgyerekkel meg lehet tenni ezeket, egy kamasszal már kevésbé, egy felnőttel meg végképp nem. Ennek kurvára nincsen semmi köze az általad felvetett sejtekhez.

Egyébként a cikked fő mondanivalójával sem értek teljesen egyet, mert ok, hogy az emberek legtöbbször másoknak akarnak megfelelni, nem is fogynának pl. a márkás cuccok meg a prémium autók, ha nem így lenne, ugyanakkor ezeket az igényeket valakinek meg kellett alkotnia, ha nem te, akkor a haverod, vagy a haverod haverja, vagy ha nem a szüleid akkor a nagyszüleid vagy a dédszüleid (itt már eleve kétséges, hogy egy ősforrásból jönne, hiszen a szokások generációnként is változnak valamennyit). A fogyasztási dolgoknál rá lehet fogni a médiára meg a reklámokra, bár ezzel kapcsolatban is vannak kétségeim, mert nagyon sok dolgon múlik, nem csak a reklámozó szándékain, hogy egy reklám alapján befogadnak-e az emberek egy terméket, viszont a fogyasztási cikkek csak egy nagyon szűk részhalmaza az egésznek, ha megjelennél egy igencsak divatmajom társaságban 100%-ban az ő öltözeteiknek megfelelően, meg az általuk kedvelt ismert emberek szövegeivel, attól még kiröhögnének, mert még az ő viselkedésüknek is csak kis töredékét teszi ki az, amit a médián keresztül kaptak, illetve azt is szűrték az ő értékrendjükön keresztül. Azt meg ki kellett találniuk, még ha nem is mindent 1 ember tette, meg lehet köztük olyan, aki szinte semmit. De továbbmegyek, aki látszólag mindig mások szerint él, valójában annak is van egyénisége, és tőle is vesznek át olyan dolgokat, amit sem ő sem más nem vesz észre, pedig igen.

diszkriminans (törölt) 2014.10.07. 09:09:20

@zséroskenyér:
Az a helyzet, hogy valójában a körülötted lévő emberek többsége sem olyan, mint amilyennek látod, csak adott közegben olyanok, ezért nem is ismered őket igazából.

keroll (törölt) 2015.10.23. 17:05:18

@Quadrille Lobster:
"Az ÖNértékeléssel, vagy saját értékrenddel kapcsolatban azonban elég zúzós témához értünk."
Nem annyira zúzós az inkább túlbonyolított.
Néhány évvel ezelőtt én is beláttam, amit valahol mindig is sejtettem, hogy a körülöttem lévő világ, azzal a biokémiai driverrel megfejelt belső neuronhálózattal (+ a perifériás idegrendszerem csatolmányaival), ami kitölti a koponyaüregemet és amit kénytelen vagyok "én"ként elfogadni, felfoghatatlan, megismerhetetlen. Mivel valódi tudásra és valódi ismeretekre szert a fentiek miatt úgysem tehetek, csak tájékozódási pontokra és véges szakaszok végtelen sorozatára oszthatom fel az életem, úgy döntöttem, hogy axiómaként kezelem azt az kijelentést, hogy velem minden rendben van. És valóban, miért is ne lenne így? Vajon ki más lehetne azokban a kérdésekben kompetensebb mint én, hogy ki vagyok, mi vagyok, milyen vagyok, mit akarok?
És az összes többi, ebből következik. Szóval ennyit az önértékelésről. Nem túl bonyolult, csak egy jó adag pofátlanság és a géndonorok helyiértéken való kezelésének tanult képessége kell hozzá.