A magyar kormány olyan szemérmetlen lenézéssel tekint a fiatalokra, ami nemzetközileg is kirívó. Orbánt mélyen érinti, hogy le akarunk lépni, de nem miattunk, hanem a szüleink miatt. Csak nekem fordult fel a gyomrom?
Gondolkodtam, mi bajom vele. Úgy beszél, mint egy szülő.
Nem szégyelled magad? Te hálátlan kölök. Én pelenkáztalak, számtól a falatot, felneveltelek és úgy utáltam minden percét, hogy máig emlékszem. Ezért valakinek fizetni kell!
Hadd szögezzem le: Ez már nem csak gazdasági emigráció. Ez az exodus egy jól kivehető kormányzati attitűd eredménye is, ami szervesen következik a keresztényes-konzervatívos-mutyizós rezsimből. Nem csak anyagi okokból rossz fiatalnak lenni. Rosszul esik, ahogy beszélnek rólam.
Persze, invesztáltak belém, de attól még nem vagyok vágósertés. A szüleimnek nem kellett fizetni a kötelező oktatásért, nekem tandíjat, de ezek nem az én döntéseim voltak és attól én még nem lettem egy életre adósrabszolga egy másik generáció oltárán. Vállalom a felelősséget azokért, akiket szeretek, de tessék egyenrangúnak tekinteni, nem csak egy kötelességek alatt rogyadozó rabszolgának. Ha újítani, javítani akarok, ne vonogassa mindenki a vállát, hogy nem kell ugrálni, jó az úgy is.
Hogy mi történt a fiatalokkal?
Az első szaftos vonat elment, amikor a rendszerváltáskor betöltöttek minden új pozíciót. A második akkor, amikor az EU-csatlakozáskor Brüsszel felszívott egy csomó embert. Ezek nem öreg emberek. Nem fognak egyhamar nyugdíjba menni. Mi későn érkeztünk mindkettőhöz. Egyéni életstratégiák lehetnek, én hiszek is benne és nem az aktuális trendtől teszem függővé a sorsomat. De azért nem kéne lenézni minket, amiért diploma után kóválygunk az álláspiacon. Mert ti sem voltatok annyival értékesebbek, ügyesebbek, szorgalmasabbak, amikor felszívott benneteket a gazdasági boom. Csak jókor voltatok jó helyen.
A magyar kormányzati politika nyíltan lenéz minket. Ez most már policy szinten jelen van. Nem, nem normális, hogy az álszent bagázs le akarja nyomni a torkunkon a kőkorszaki, meghaladott nézeteit, hogy a szaporításunkról és röghöz kötésünkről üléseznek a Parlamentben és az sem, hogy a nőket adófizető-szaporító organizmusként legszívesebben életfogytig tartó szülésre és nevelésre ítélnék. Csak mert a nyakunkon egy felelőtlen piramisjáték (közismertebb nevén nyugdíjrendszer) és a majd-csak-lesz-valahogy jövő megérkezett.
Ha a nyugdíjrendszer nevű ember okozta katasztrófa nem lenne, nem kéne annyira görcsölni, hogy mindenkiből kisajtoljunk még egy gyereket. Miközben Magyarországon az elszegényedés legfőbb oka továbbra is ez.
Mennyit ér egy fiatal?
Sokat. Ennél sokkal többet. A világ hallgatólagosan eltűri, hogy az idősebb generációk megtakarítását nekünk adják kamatra és hogy a jövő generációk nevében hiteleket vesznek fel a politikusok, hogy kézből etethessenek minket ma. Természetesnek vesszük, hogy a korral szerzett jogok járnak és azok elidegeníthetetlenek, hogy a politikusok csak a baby-boom generáció szavazataira gyúrnak, nem nekünk, csak rólunk beszélnek. Közben az idősebbek egyre jobban fájlalják, hogy a fránya világ változik és mindig valami új programmal kéne dolgozni, nem hagyják a fiatalt előrelépni, amíg minden lét ki nem szívtak a pozícióikból, és ferde szemmel nézik az újításokat.
Tisztelet a kivételnek, mert létezik, de tényleg kevés van. A kormány nincs közöttük.
A fiatal ugyanakkor szerves részét kellene hogy képezze minden társadalomnak és a munkaerő-piacnak. Nem egy tehertétel, aminek a nyüzsgését valahogy le kell csillapítani. Nem kell elvenni a kedvét jó előre mindentől, nem kell tudatni vele, hogy neki itt kuss a neve és nem kell az arcába dörgölni, hogy az érdemek nem számítanak, a sorodat ki kell várni. Mert tele van a padlás ígéretekkel, hogy a munka elnyeri jutalmát, de úgy tűnik, a kor még jobban jövedelmez.
A korrupció sem épp a harmincasok partydrogja. Néha úgy érzem, 90%-os pontossággal ki tudnánk válogatni a korrupt politikust a kora alapján. (Az ügynököket mindenképp.)
A fiatal innovatív. Le lehet szólni, hogy ez tapasztalatlanság, minek máshogy megpróbálni, mert úgy nem is lehet. Van, akinek ez teher, amivel lépést kell tartani. De senkinek nincs joga, hogy status quo-t követeljen, amíg végre nyugdíjba vonulhat. A kormány pedig nem ígérheti ezt meg.
A fiatal a lehetetlent is megpróbálja, ezért sikerülhet neki. A tapasztalatot ne keverjük össze a kiégettséggel, amikor nem kezdünk bele semmibe, mert úgyis/úgysem. Az pedig, hogy Orbán Viktor már megmászta a Magyarország nevű uborkafát, nem jelenti, hogy a mobilitásnak innentől véget lehet vetni.
Mégis hogy várják, hogy egyre kevesebben húzzuk tovább a korrupt szekerüket, ha még azt sem engedik, hogy a szögletes kerekeket lecseréljük. Nemhogy azt, hogy motort szereljünk a szekér elé. Tudom, szóban mindenki kurvára támogatja az innovációt és a hatékonyságot, csak azt nem szeretné, hogy az az újítás árnyékot vessen az ő kis szerzett jogaira. Úgy már inkább nem kéne.
Az idősek szerzett joga a mi szabadságunk megkurtítása. Amit nekik a kormányok megígértek, azt nem a jézuska hozza, hanem nekünk kell majd leszállítani.
Innen a hangulat, hogy innen menni kell. Megdolgoztak érte.
Én egyszer már leléptem, megteszem újra bármikor. Kicsi korom óta természetesnek vettem, hogy a helyek, amit a tévében láttam, előttem is nyitva állnak. Engem az már önmagában feldob, ha máshol élek. Máshol élni mindig a célom volt. Annyit érsz, amekkora utat megtettél. És az az út lehet nagyon konkrét és fizikai is. És ha megtetted, tartást ad, hogy ezt te hoztad össze.
Persze, nehéz. Ha csak úgy dobbantasz, számíts egy-két év tanulóidőre, abból több hónap álláskeresésre, minimálbéres melókra, miközben figyeled, mit nem tudsz még. De teljesen rendben van a dolog, ha amúgy is fiatal vagy. Pláne, ha egy elveszett generáció tagja.
Egy dolgot veszítesz, ha lelépsz: a barátaidat.
És a barátságokból származó kapcsolati előnyt.
Vagy mégsem?
Empirikusan levezethető, hogy a honfitársi alapú bizalom hatalmas szerepet játszik még a nemzetközi tőkemozgásokban is. Lehet, hogy ez a magyarokra pont nem vonatkozik, de két indiai segíti egymást és nyomon követhető a honfitársi együttműködés az üzleti mintázatokban.
Én nem szeretem ezt a fajta determinizmust, mert az egy nemzethez tartozás csak az ismeretség illúziója. Egy tévedésen, pozitív előítéleten alapul ez a bizalom. Az azonban nem hülyeség, amit a Táncoló Kecskeisten mondott a minap, hogy tudniillik emigráljunk klaszterben.
Engem nem zavart, hogy itthon maradtak a barátaim, de Táncoló Kecskeistent ez nagyon bosszantja. Ő is szívesebben lépne, hiába sikeres vállalkozó. Még a presztízsvesztés sem tartaná vissza. De a zenekarát vinné magával.
Én már megtapasztaltam, hogy a barátaimat külföldről sem látom kevesebbet. Amilyen letargikusak vagyunk, itthon sem találkozunk havi egynél többször. Annyira meg bármikor haza lehet repülni Nyugat-Európából. Az sem mellékes, hogy nyugati fizetés mellett csak annyira vágott hanyatt egy repjegy, mint az itthoni bérem mellett egy szombat este.
És bár az emigrációs magyarokkal nem tartottam a kapcsolatot csak azért mert magyarok, de a barátaimmal biztos összefutnék. És még segíteném is őket.
Az itthoni korrupció kitaposott vénember-mókájából úgysem várhatunk hasznot. (Ha esetleg ez lett volna a terved.) Megveregetik a vállunkat, ha megcsináltunk valamit helyettük, és isten bizony, előléptetnének, ha lenne hová.
Így is csak magunkra és egymásra számíthatunk. Ezt könnyű exportálni.
Van valami jó abban, hogy elveszett generáció vagyunk.
Felszabadító érzés.
Aki olvasott Richard Yates-t, az tudja mi történik, amikor az amerikai álom személyes valósággá válik. Megvan ház, autó, gyerek, kutya és jelzálog, a melód értelmetlen, de tiszteletre méltó. A permanens társadalmi vállonveregetésért cserébe ülve maradsz, miközben nyaggat egy kimondatlan kérdés: "Ez már az?"
A válság előtt engem is megcsapott a szele. Amikor még a kőből is pénzt lehetett fakasztani, felelőtlenségnek tűnt kiengedni a kezedből a biztosat. De ha nincsen többé biztos? Alacsonyabb presztízsű melót vállalni félelmetes. De csak addig, amíg sokat adunk a külvilág véleményére. Amikor a presztízsre mentünk, belső helyett külső célokat adaptáltunk, a kiértékelést pedig a külvilágra bíztuk. A vénekre.
A külvilág azonban lemondott rólunk. Elvárás az ugyan van, de de már nem lepődik meg senki, ha harminc évesen a diplomás pizzafutárok sorait gyarapítod. Már az is csoda, ha megélünk valahogy, nem kell szégyenkezni, hogy a haver már Partner, miközben én még mindig csak Associate vagyok. Olyan élesen kirajzolódott a generációs érdekellentét, mint még soha. És ebben a kormány attitűdjének komoly szerepe volt.