“A policy of subsidizing failures will end in an economy strewn with capital-guzzling industries long past their time of profitability - old companies that cannot create jobs themselves, but can stand in the way of job creation.”
George Gilder, Wealth and Poverty

Az állam hatástanulmányokat rendelt a lovak elterjedéséről (és a lócitrom mennyiségéről) a városokban a népesedés emelkedésével - de nem találta fel az automobilt.

Az állam pénzt öntött a veszteséges bányákba, hogy lennmaradjanak a bányászok, de nem volt képes feltalálni a szolgáltatási szektort és a számítógépet.

A haldokló iparágak életben tartására fordított összeg nem olyasmi, amiről a kormányok mosolyogva adnak ki áttakinthető adatokat. Sokkal jellemzőbb, hogy összetett kézzel imádkoznak, hogy ne a választások előtt boruljon ki a bili.

Természetesen az imádkozás tökéletesen hatástalan ezekben az esetekben. A halogatásért viszont mi fizetünk.

Korábban fejtegettem, hogy a General Motors (az Opel anyja) hogyan fedezte fel magában az anyai ösztönt és tekintett el gyermeke örökbe adásától, amikor kiderült, hogy az Opel örökölt 4,5 milliárd eurót a német államtól. És hogy ezután a szóvivő Európába jött és közölte, ott nem építenek le, ahol a kormány fizet MÉG.

A hunok 17 milliárdot pengettek ki párezer hun további hároméves foglalkoztatásáért, ami a kormányzati bejelentés szerint is 6-7 millió fejenként. Ezen kívül a kormány rejtélyes módon 7,5 milliárdos autóbeszerzésbe kezd (mintha nem hemzsegnének úgy a fekete Audik, mint a krumplibogarak), amit nyugodt szívvel hozzácsaphatunk a számlához.

Így a magyar kormány összesen 25 milliárd körüli összeggel támogatja párezer honfitársunk megélhetését 3 évig. (Amiről tudunk) De minek ehhez gyár? 

Az, hogy Matolcsy 12-15 évnyi munkahelyre "számít", az roppant szépen van megfogalmazva. Még véletlenül sem merte azt hazudni, hogy sikerült volna megállapodni, mert az Opel soha a büdös életben nem írt volna alá ilyet. Max a választásokig, utána még több pénz kell majd, a zsarolás folytatódik.

A magyar kohászatot is százmilliárdokkal támogatták, mégis elérte a végzete. Csak az agóniát sikerült elnyújtani és a munkásokban azt a hamis illúziót kelteni, hogy mostmár örökké végezhetik azt, amit addig csináltak. Plusz egy csomó vállalkozói energia lett arra irányítva, hogy egy haldokló iparágat kiszolgáljanak. Nem épült inkább egy 3D-s printer gyár, vagy egy szerecsétlen nyelvisokla és egy call center.

A diósgyőri kohászat a felszámolás megkezdése után kapta az első milliárdokat, hogy ne álljon le a nagyolvasztó ..., és ne kelljen utcára küldeni a mintegy ötezer kohászt. Megjegyzendő, hogy a dolgozói létszám csökkenése így is folyamatos volt, hiszen a nyolcvanas évek végén még tízezernél is többen dolgoztak a vállalatkomplexumban.

A borsodi acélipari reorganizációs program keretében Diósgyőrbe juttatott pénzösszeg több tíz milliárdos. Az egy dolgozóra jutó állami támogatás több millió forintra rúg.

Forrás: Cégvezetés.hu (Cégvezetés, VI. évfolyam 11. szám)

A diósgyőri kohászat mélyrepülésének története önmagát ismétlő fejezetekből áll. A rendszerváltás előtt még tizenhatezer munkást foglalkoztató gyáróriás 1990 óta 45 milliárd forintnyi állami támogatást kapott. A kilencvenes években kétszer privatizálták, közben pedig állítólag sikerrel reorganizálták, miközben legalább 15 milliárdnak lába kélt.

gondola.hu

Ma az autógyártás haldoklik. Sokkal többet gyártanak, mint amire kereslet van, és nem, nem Kína elkipufogógázosítása a jövő útja. Ha az elektromos áram-termelést valahogy le lehetne hozni a gázról és a szénről, talán az elektromos autók azok lehetnének. (Nem, a szélenergia nem elég.) De ezt pont nem állami pénzből fogják feltalálni.

Az Ózdi Kohászati Üzemek leépülése a nyolcvanas években kezdődött. A kormány már 1987-88-ban hangsúlyozta az ózdi szerkezetváltás szükségességét. Ennek első koncepcióját a svéd Indevo cég készítette el 20 millió forintért, a projektet az Állami Tervhivatal finanszírozta. Megjegyzendő, hogy a szerkezetátalakítási koncepció általános elméleti tételeket és közgazdasági közhelyeket tartalmazott, a megoldás konkrét módja nélkül. Tovább rontotta a helyzetet a sikertelen privatizáció, amelynek kudarca után újra az államnak kellett (volna) megoldást találni.

Fontos megjegyezni, hogy a privatizációs korrupció teljesen más lapra tartozik, bár ugyanabból a politikusi attitűdből ered.

Az állam (és a politikus) természetésénél fogva azt akarja, hogy semmi ne változzon, mert nincs kedve gondolkodni azon, mégis mi lenne a kiút.

A kilencvenes évek eleje óta tizenhat kormányhatározat született az észak-magyarországi régió és ezen belül Ózd problémájának rendezésére. Akadt néhány konkrét határozat is, például az új fűtőmű megépítéséről, más infrastrukturális beruházásokról szóló döntésekről. Végleges megoldás azonban nem született. Az éppen hivatalban levő kormány rendszerint a helyi ötleteket és kezdeményezéseket hiányolta, Ózdon viszont a befektetéseket ösztönző, a munkahelyteremtést segítő gazdasági háttér megteremtését várták. A kormányzati támogatások a meglevő munkahelyek megtartását akarták elérni: 1990 és 1995 között 3,9 milliárd forintot korengedményes nyugdíjaztatásra, illetve végkielégítésre, 2,7 milliárd forintot pedig munkahelymegőrzésre költöttek.

Az állam nem innovatív. Az állam kártékony. Mert az a fiktív (és megszámolhatatlan) 17500 beszállító és családja, akik szintén fényességes munkát kapnak a mostani pénzosztás révén 3 évvel később fog szembesülni azzal, hogy felesleges, amit csinál. Csak addigra már bebetonozódik az a tudatuk, hogy az autóipari beszállítás istenadta jog és ha eddig lehetett, miért nem lehet most? (Eddig sem lehetett.)