Én ezt a házasság-dolgot sosem értettem.

Vagyis csak hatalmi szempontból, de onnan nagyon nem szép. Ez egy olyan jogi forma, amivel előbb az egyház, majd az állam kettesével csomagolni kezdte az egyedeket, hogy kössék le egymást és egyik se legyen túl élénk. Kábé azért, amiért az óvónéni kettesével sorba állítja a gyerekeket: mert olyan nincs, hogy a kettő szimultán szalad el ugyanabba az irányba. Mert míg az egyik a szép pillangót akarja, addig a másik meg egy szép atomvillanást lát és azt akarja inkább megnézni és mire megtárgyalják, hogy merre menjenek, el is felejtődik az egész.

A házasság, vagyis hogy két egyedet a kimúlásukig párba állítunk, egyszerű hatalmi eszköz. Kontroll, ha úgy tetszik. Közös cím, rengeteg papírmunka, ilyesmi.Meg persze a vagyon újraelosztásának eszköze.

Hozzáadott érték a hatalom szemszögéből, hogy még egymás életenergiáját is cincálják a felek. Különösen, ha eleve illúzióik voltak az örök szerelmet illetően. De mondjuk akkor is, ha eleve elrendezett házasságokról van szó, mint nagyjából végig a történelemben. Még ma is leggyakrabban a megfontolás, nem pedig a lángoló érzelem köti egybe a feleket. Ez kivétel nélkül mindenkire igaz, akit ismerek.

Hatalmi szempontból nézve remekül el lehet gyengíteni nagyon sok ellenállást, ha egymással párba állítod a feleket és energiáik nagy részét egymás tolerálásával kötik le. Kevesebbet ugrál, aki otthon is állandóan alkalmazkodik. Nem sok követelése marad annak, aki otthon már mindenről lemondott - vagy naponta küzdenie kell érte. Nem is sokat gondolkodsz egyéb dolgokon, annyira leköti az agyadat a kognitív disszonancia, ami egy "sikeresen" abszolvált házasság-gyerek projekt társadalmi megítélése és hétköznapi valósága között fennáll.

Egy házasságban feladunk dolgokat, amiket (jobb esetben) mi akartunk, olyanokért amikre nem lehet azt mondani, hogy nem élvezed. Még akkor sem, ha utálod. Persze, vannak, akik sosem akartak maguktól semmit (lásd a másik posztot), ők nyugodtan befoghatják, mert a semmit adják fel cserébe egy életre szóló elfoglaltságért. Őket nem sajnáljuk. Ők definíció szerint max hülye kis szokásokról mondanak le, nem valamiféle saját életről. Viszont még rájuk is pacifikáló hatással bír a párba állítás.

Persze a gyerek is benne van a dologban, már a kezdetektől sokan hivatkoztak erre. Ehhez az kellett, hogy a nőstény egyedül soha a büdös életben ne tudja eltartani a gyereket. És ez bizony változik. Meg hogy alapértelmezett volt, hogy a gyerek az anyával marad - ez is változik végre.

De az egy nagyon álszent megközelítés, hogy ha két egyed gyűlöli egymást, maradjon együtt a "gyerekért". Az nem jó a gyereknek, ha együtt vannak csakazértis. Ha a szülők nem oltanák bele váláskor, hogy ez neki rossz (és a másik szülő egy geci) és hogy biztos nem akar pszichológushoz menni, akkor lehet, hogy eszébe sem jutna. (Persze, az iskolában elmagyaráznák neki, hogy ez neki most rossz, tudom.) De hol van ez ahhoz képest, hogy egy házassági lövészárokban nő fel - és még meg is kéne köszönni ezt a privilégiumot, mert a szülők "érte szenvedtek". 

És mégis milyen mintát tanul abból a gyerek? Nem azt, hogy ő majd jobban választ, az egyszer biztos. Hanem hogy hogyan fogja ő is elszúrni. Egészen a gyűlöletes végkifejletig nézheti majdani saját kis élete filmjét, hogy hogyan fog ő is ugyanolyan partnert választani (éppen azért, mert el akarja kerülni az ugyanolyat) és hogy mennek majd ölre. De "tartozik annyival", hogy végigcsinálja.