Az emberiségnek a világról alkotott butuska kis képét szépen keretbe foglalja egy-egy világvége. Nem csoda, hogy a hívek kielégítésére minden vallás operál valamiféle világvégével. A fekete öves vallások pesze ezt is feldúsították egy kis ítélkezéssel, bűntudattal és félelemmel (lásd: ítéletnap). A hagyományt pedig máig folytatják vén prédikátorok, akik feladván a világ javíthatóságába vetett hitüket, egy idő után a világvégének kezdenek drukkolni. (Javítás alatt természetesen mind azt értik, hogy mindenki tátott szájjal hisz nekik és kinyalják a seggüket, plusz visznek nekik sok-sok ajándékot.)

És akkor ott vannak azok a nem-papok, akik - koruktól függetlenül - még a saját életükben várják a világvégét.

Mert én még nem hallottam olyanról, aki hisz az ítéletnapban, de azt nem a saját élete során várja. Olyanról sem, aki szerint ő a szopórollerre kerül, ha végítélet valahára foganatosítódik. Valahogy mindegyik hópelyhecske kitüntetett időpontban él. (Abban a korban, amit ő az életével kitüntet, ugyebár.) És természetesen az is képtelenség, hogy ő értesült rosszul a szabályokat illetően.

"Él bennünk egy olyan vágy, mely arra ösztönöz, hogy igyekezzünk mindent megérteni, ehhez viszont nincs szükség tudásra.

A feltételezés, hogy van isten, nagyszerű lehetőséget nyújt arra, hogy mindent tökéletesen megértsünk, anélkül, hogy mindent tökéletesen megismernénk."

Sztrugackij: Stalker

A vallásosság saját magad kivetítése egy erősebb, hatalmasabb és okosabb lénybe, ami ráadásul halhatatlan.

A vallás az a nyakatekert folyamat, amelynek során megnyugtatjuk önmagunkat, megígérjük magunknak, hogy majd apuka elintézi, és nem utolsósorban megígérjük magunknak, hogy halhatatlanok leszünk. Mert mi is az isten? Omnipotens, omnikompetens és persze halhatatlan.

És mi mind istenek szeretnénk lenni – proxy által.

A fohászkodás igénye (istenítésé) állítólag minden ember fejében ott van – erre mondják, hogy van egy isten alakú űr az agyban. Tehát akkor istennek is kell lennie. De sajnos az, hogy te szívesebben könyörögsz, minthogy tennél valamit, még nem jelenti, hogy van kihez. Attól, hogy könnyebben elhiszed, hogy egy képzeletbeli közvetítő elintézi helyetted, még nem következik, hogy az illető valóban létezik is. Ha meg mégis jobban érzed magad a fohászkodástól, az vegytiszta placebo-hatás. Ahelyett, hogy beismernéd, hogy te valamiben nem vagy kompetens, inkább úgy teszel, mintha ismernél valakit, aki meg igen.

Az, hogy jó lenne, még nem jelenti, hogy van. Az, hogy ijesztő lenne, ha nem lenne, még nem jelenti hogy van. Ezek mind intellektuális rövidzárlatok.

De ettől még a placebo-hatást nem szabad alábecsülni. Csak a helyén kéne kezelni.

Amikor vallásról beszélek, nem csak a mások által is annak nevezett eszméket sorolom ide, hanem ide tartoznak a különféle ideológiák, közgazdasági hitviták, ezoterikus csí-magyarázatok, de még a tarot is.

Az emberek szeretnek "tartozni valahová". Ezt sokféleképpen lehet. Mivel ezeknek nincs igazából gyűjtőneve és a "valahová tartozás" túl körülményes, sejtnek hívom őket.

Miért szeretjük a sejteket?

• Mert komfortérzetet biztosít, több okból is.

• Csoportban nem félünk (mert magunkban gyávák vagyunk).

• Mert félünk egy másik csoporttól.

• A csoportra hivatkozva olyat is kérhetünk, amit magunknak nem kérnénk.

• A csoport folyamatos külső megerősítést nyújt, vagy

• a megerősítés megvonásával eltántorít az ellenvéleménytől.

• Igényt tart rád - és ez önmagában olyan  melengető, még akkor is, ha sokba kerül.

• Mert úgy tudjuk, hogy szükség esetén a "sejtre számíthatsz". Hogy rossz időkben a sejt mögötted áll. Vagy nem.

• Mert előnyöket remélhetünk a sejtből, a többi sejt-tagból.

Most akkor bebizonyítom, hogy ez mind erkölcsi, emocionális és emberi lustaság, gyávaság - és még morálisan is elítélendő. Ráadásul jól kalkulált módszer, amelyet a piramis-játékoktól az államokig és egyházakig sokan kihasználnak.

Vajon ki az, aki joggal elvárhatja, hogy válság, huszonegyedik század, felvilágosodás és (horribile dictu!) szekularizáció ide vagy oda, a mindenkori kormány lépései semmilyen hatással ne legyenek rá? 

Semjén most csak annyit mondott, olyan finanszírozási konstrukció kidolgozására van szükség, amely megőrzi az egyháztámogatások értékét, és ellenáll a mindenkori gazdaságpolitika lépéseinek.

Index

Ezektől miért nem félti a királyunk a szuverenitását?

Csak mert a szuverenitás az az, hogy az uralkodó úgy adóztathatja és abuzálhatja az alattvalóit, ahogy jónak látja és abba külső szereplő nem szól bele.

500 milliárddal kevesebb SZJA-bevétel, az 5 milliárddal kevesebb zsé a munkában megszakadó papoknak.

Ezennel követelem, hogy ...

1) a fizetésem ellenálljon a mindenkori kormány gazdaságpolitikai lépéseinek.

2) Hogy a cégem adóterhei is ellenálljanak

3) Hogy az autóm terhei is.

4) Hogy a magánéletem és a párkapcsolatom ellenállhasson Matolcsy termékenységi lázálmainak és a mindenkori kormány kivegye a kezét az alattvalók szaporító szerveiből.

5) Hogy akárki akármilyen szabályt hoz abban az országban, ahol tartózkodok, ne lehessen rám semmiféle következménye - kivéve ha pénzt ad nekem. És ha ad, annak állandó legyen ám a mértéke, esetleg növekvő.

A Vatikán nevű offshore bank megint jól képviselte az érdekeit.

Nekem mindig problémáim voltak a magától értetődő dolgokkal. Minden "magátólértetődőség" valami ordas nagy sumákságot hivatott eltakarni. Afféle mindent kitakaró "CSAK", amit a pofádba tolnak, hogy véget vessenek a vitának. Miérteknek nincs helye, mert különben...

Ilyen ordas nagy aljasság, hogy "a család az család".

Más szóval "csak".

A család azt ígéri, hogy juttat az erőforrásaiból, miközben vesz magának a tiédből. A család egyeseknek a pióca, ami rajtuk élősködik (de-azért-szeretem és jaj-nem-szabad-bántani-őket-mert-a-család-az-család). Másoknak pedig a terep, amin kiélhetik a geciségüket, ahol kipanaszkodhatják magukat, ahol sajnáltathatják magukat - és senki nem fordít hátat és sétál el. Ahol beleugathatnak mások életébe, tudatosan elbaszhatják a kedvét, kritizálhatják a döntéseit, elbizonytalaníthatják - mindezt csak a saját szórakoztatásukra.

Az igazán hardcore piócáknak a családban, a karácsonyi vacsora évi 2-3 órája az az időablak, amikor be kell vinniük az összes aljas mélyütést, ki kell fejezni minden igényüket az idődre, szeretetedre, egyéb erőforrásaidra, és mindenkivel ki kell mondatniuk, hogy nekik van igazuk. Meg hogy "szeretlek". És annyi panaszkodást kell belesűríteni ebbe a kis időbe, amennyit csak lehet. Szinte már sajnálom őket. Komolyan készülniük kell, és ezt meg is teszik.

A karácsony az, ahol a legjobban be lehet vinni az ütéseket, hogy miért-nem-vagy-már-párban, meg hogy mikor-házasodtok-már, hogy miért-nincs-még-gyereked, meg hogy  miért-nincs-még-több-gyereked, vagy hogy miért-van-annyi-gyereked. Vagy csak szemforgatva sóhajtozni, hogy jaj-de-jó-lenne-már-egy-unoka.

Megvan már, vagy mondjak még?

"(Bezzeg) a szomszéd Pistike rendszeresen ad haza a családnak."

"(Bezzeg) a Gézuka rendszeresen látogatja az anyukáját." (Nem.)

"Jaj, ne haragudjatok, hogy ilyen lapos lett a sütemény, de nem telik libazsírra a kis nyugdíjamból, örülök, ha ennyit tudok adni."

"A nővéred férje már másodpilóta."

"Bezzeg a mi időnkben a fiatalok..."

Egyáltalán, mit jelent az, hogy "a család az család"?

Hát azt, hogy "CSAK!"

Van itt egy nem túl épületes és totálisan értelmetlen kollázs a díványról. (Cikknek inkább nem nevezném, de már az "írást" is túlzásnak érzem.) Meg persze ott vannak a prüszkölő kommentelők. A kollázs olyasmiről prüntyög, hogy szinglik karácsonykor szenvednek, kissé megbolondítva egy költekezős utóízzel (szinglik  karikor költekezésbe fojtják fölös pénzüket, amit a pelenkán spórolnak) - és a kettő közül végül egyik sincs kifejtve, még a dívány standardjai szerint sem.

Na szóval. Család. Meg hogy a család az olyan magától értetődően szereti egymást. Minden tagja minden más tagját. És ha összehozod őket, akkor bárgyún mosolyogva szeretik egymást intenzíven az asztal körül.

Most komolyan. Senki nem veszi észre, hogy ez messze nem az alapállapot, hanem a ritka kivétel? Ki mer először szólni, hogy a király meztelen? 

A seggfejség isteni joga

Egy átlag családtag sajnos úgy gondolja, hogy mivel a családon belüli szeretet (különös tekintettel az anya-utód relációra) automatikus, ezért aztán azért már a világon semmit nem kell tenni. Magyarán a családtagnak automatikusan a seggünket mutatjuk, mert az ő szimpátiájáért ugye már nem kell megdolgozni. Családtag nem menekülhet el, mert a vér kötelez.

Ezt megtetézik azzal, hogy felelmegetik az undokság isteni jogát, vagyis hogy "az embernek néha kell, hogy leengedjen". Ez a leengedés pedig valamiért azt jelenti, hogy aktívan bunkónak kell lenni a másikkal, őt korlátlanul nyaggathatjuk, vele lehet követelőzni és neki lehet osztani az észt, hogy hogyan élje az életét. Legyen ő is katona, mert nekem is milyen jót tett már, szüljön ő is, amikor én szültem, mi az, hogy még nincs stabil párkapcsolatod, diplomád, stb. Mindenki képzelje ide a saját nyaggatókórusát.

A fenti két félreértés pedig toxikus elegyet alkot.

1) Ha néha nem lehetek barom, akkor felrobbanok a bennem szorult rosszindulattól,

2) ezt pedig csak a családdal tehetem meg, mert mindenki más faképnél hagyna ezért a viselkedésért.

Elnézést a közhelyért.

De az ideológiák is vallások. Vagyis inkább ugyanazt a funkciót töltik be.

Amíg nem voltak ilyen flancos népuralmi eszmék és az egyén még hírből sem létezett, a papoknak elég volt annyi a legitimációhoz, hogy. "Csak!"

A királyoknak meg annyi, hogy: "A pap mondta."

Szóval fizettél, amennyit kértek, ahányszor kérték és mentél ágyutölteléknek amikor csak a monarcha be akarta írni saját kicsi nevecskéjét a történelembe. Mert kiskorától ezüstkanálkával adagolták neki, hogy a menő uralkodó az területet hódít. Az alattvalók meg le vannak szarva.

Na, ehhez kellett a jó kis langymeleg vallás, amit ha megkérdőjeleztél, annál fenyegetőbb lett. Amikor már a vallás, mert a királyok isteni legitimációja már nem volt elég, jött az új trend: a nemzetállam.

A nemzeti érzés pont ugyanazt a szerepet tölti be, mit a vallás. Ugyanazok szítják és ugyanazzal a céllal. Hogy megtegyél olyasmit, amit nem tennél, olyasvalakikért, akikért nem tennéd. Csak mert a nemzet magától értetődő. Mert van a "mi" és az "Ők", akik ha kimész a nyájból, széttépnek.

Ez persze önbeteljesítő jóslat is. Főleg ha elhiszed, de akkor is ha nem, mert valamelyik barom elhitte és szembejön.

De a megoldás nem az, hogy visszamászok a fára, visszaszaladok a nyájba, hanem hogy tudatosítom a dolgot. Tudom, ez a nehezebb, de mit vártál? Ingyenebédet?

Az ideológiák korában kicsit többet kell magyarázni, hogy miért is szavazz rám. Nem azért, mert az átlagvoter többet tud a gazdaságról, max a véleménye markánsabb.

De az átlagvoter is újságokhoz megy a véleményéért.

És ha valaki megtánadja egy ellenérvvel, szalad megkérdezni valakit, hogy mit kell ilyenkor mondani.

Átlagvoter nem szeret gondolkodni. A meggyőződéses hitvita sokkal jobb, mert abban végülis olyan dolgok döntenek, amit könnyű megérteni: a hangerő és végső esetben az erőszak. Hát nem sokkal gyomormelengetőbb, mint az a sok egyrészt-másrészt?

Aki látott már amerikai elnökválasztási kampányt, tudja, hogy a vallásos áhítat és a vezérben való hit nem csak közel áll egymástól, hanem ugyanaz. Utána sem kell nézni,  hogy még az agyadnak is ugyanaz a része világít gospel-éneklés és szlogen-skandálás közben. És persze ne felejstük el, hogy ezt sem egyedül csinálja valaki. Mindig tömegben. Az egyénnek, csakúgy mint a gondolkodásnak, amit csak egy egyén tud csinálni, itt nincs helye.

Komlyan gondolta valaki, hogy csak kétféle meggyőződés-tömb létezik és valamelyikre 100%-ig fel kell iratkozni? vagy hogy akárcsak egy politikus is pont ugyanazt gondolja, mint ő? Vagy hogy egy pártban csak egyféle nézet van? Vagy hogy a baloldal meg jobboldal bármit jelent? Idióták.

Ebben a nagy politizálásban ugyanúgy nincs helye gondolkodásnak és kompromisszumnak, mint két kanos oposszum területvédő harcában.

Innentől nem meglepő, hogy minden ide belépő olvasó azt próbálja kitalálni, vajon melyik pártnak hódolok és elsődleges, mélyről jövő igénye van arra, hogy beszóljon mindennek, aki szerinte a másik táborban van. Ha viszont valami kulcsszót megtalál, amiről úgy tudja, hogy négy láb jó, azonnal vallálos áhítat tör rá és megnyitja az intellektuális befogadás csatornáit a kis agyában.

Erre szoktam mondani, hogy menj és tanuld máshol a véleményed, mert ilyen olvasó nekem nem kell. Neked ott vannak a napilapok kétbites publicistái, akik bite-sized, gondolatnak tűnő foszlányokkal tömik be véleményed hézagait. amivel aztán visszatámadhatsz az ijesztő csoporton kívülieknek.

Eredendő bűn az, amikor tudod, hogy amit csinálsz, az hosszú távon visszanyal, mégis megteszed

Pénzzel szedsz fel nőt és méltatlankodsz, hogy tényleg csak a pénzedet szereti

Egymás nyakára ülteted a generációkat egy Ponzi-nyugdíjrendszerben, holott egy majom is ki tudja számítani, hogy ha 4 dolgozó tart el egy nyugdíjast, mindig épp 4x annyi új gyereknek kell születnie - ami örökké nem lehetséges. Vagy egyre többet beszedni a gyerekektől, ami megint nem járható út.

Úgy szabadulsz meg a Vatikántól, hogy bevezetsz egy ellenvallást az országodban.

Van egy jelenség, amit magam közt úgy hívok, hogy a hülyegyerek a libikókán. Amikor valaki észreveszi, hogy hülyeséget csinál, ezért gyorsan az ellenkező végletbe esik. Esetünkben a hülyegyerek nem akar padlót fogni, ezért átszalad a libikóka másik végére, mert az olyan jó magasan van.

Sosem a másik véglet a jó megoldás.