Lobsterizmus 101

Friss kommentek

A depresszió, mint tehetetlenség

2018. 02. 13.

Egyik nap azon kaptam magam, hogy nem tudom, mit kezdjek az idővel.

tumblr_o8sb3sysql1uissn8o1_1280.gif

Nem csak aznap, hanem úgy az egész hátralevő élettel. Az órák, a napok, a hónapok... Mihez kezdjek velül? Egyáltalán, nem vagyok kíváncsi rá, mi lesz jövő héten, jövő hónapban, vagy 60 év múlva. Nem érdekel.

Hogy miért? Hát mert nem érzem úgy, hogy jobb lesz. Hogy vár rám valami örömteli, valami pozitív, valami sikerélmény. Hogy vár valami jó a világra. Nem érzem úgy, hogy van bármi olyan változás előttünk, amiért érdemes lenne várni és futni a mókuskerékben. Vagy akár hátradőlve koktélozgatni, egyre megy.

Ezzel egyidőben épp újranéztem a Groundhog Day-t, amiben Bill Murray bennragad ugyanabban a napban és újra és újra végig kell élnie. Mindegy, mit csinált előző nap, másnap ugyanúgy fel fog kelni és újra február másodika lesz. Ráadásul nem is egy különösebben jó nap, hanem egy olyan nap, amit utál. Egy kisvárosban ébred fel, amit utál, télen, amikor a leghidegebb van, egy hotelben, amit épp csak a többi helyi hotelnél utál kevésbé, és riporterként fel kell konferálnia egy "nagy mókust", ami állítólag meg tuja jósolni a tél végét - Bill (Phil) pedig attól tart, ha sok ilyen idióta riportban mutatkozik, sosem lendül előre a karrierje.

Ezeket én is át tudom érezni, különösen a végtelen telet utálom. És mégis, egyre csak az járt az eszemben, hogy én is szeretnék ottragadni. Megtanulni új dolgokat. Elolvasni mindent, miközben a világ nem rohan el mellettem és a barátaim nem veszik meg a hatodik lakásukat és második yachtjukat. Kényelmesen hátradőlni a kiszámíthatóba. Újra és újra próbálkozni - mivel is?

Egyáltalán miért akarok én egyszerre rengeteg időt - és semennyit? Miért jó ugyanaz a nap újra és újra - és miért taszít a gondolat, hogy újabb és újabb napok jöjjenek? Mit remélek attól, hogy mesterien elsajátítom azt az egyetlen napot, rájövök, mi minden zajlik aznap és ki mit akar?

Valószínűleg csak szeretném végre megérteni, hogy mi zajlik körülöttem. De minek?

Hát hogy végre sikerüljön változtatni rajta.

Mert most éppen nem érzem úgy, hogy bármi, amit tehetnék, meg tudna változtatni bármit is. Nem az én életemben. És nem pozitív irányban.

Ha úgy érzed, hogy nem vagy ura a saját életednek, hogy a tetteid nem képesek rá, hogy javíts a helyzeteden, ha mindegy, mit csinálsz, nem te irányítod a saját sorosodat, ha nem tudod befyolásolni a saját életedet, akkor tehetetlen vagy. Vagyis depressziós. És elég ha úgy érzed.

Erre gondoltam, amikor a tehetetlenség és a depresszió hasonlóságát firtattam.

A tehetetlenség következménye ugyanis motivációhiány. Hogy magadtól nem mész sehová, nem próbálkozol semmivel, már előre tudod, hogy úgyis/úgyse. Mint a kutya, akit leszoktattak arról, hogy megpróbálja elkerülni az áramütést, mert hiába ugrott el, ott is ugyanúgy rázott.

De nem csak arról szoktatták le, hogy próbálkozzon, hanem arról is, hogy akarjon. Mert ha valaki teljesen elveszíti a kontrollt, abba belehal. Ha tehát nem képes változtatni a környezetén, akkor két dolgot tehet:

1) elborzadva figyeli, hogy semmit nem tehet - és ebbe beleőrül. Ha nem tehetsz semmit, minek kell élni? Minek vagy életben, miért van akaratod, miért van kezed és lábad, ha nem tudod vele pozitív irányba befolyásolni a dolgokat? Ha nem küzdhetsz azért, amit akarsz? Ebbe bele kell halni.

2) A másik opció nem ilyen egyértelmű, pedig ha belegondolsz, teljesen logikus. Ha nem tudod megváltoztatni a világot, változtasd meg a véleményedet róla. Ha nem tudod elérni azt, amit akarsz, akard azt, ami amúgy is ott van. Ha nem tudsz elérni semmit az életben - ne akarj semmit és az életed összhangba kerül az akaratoddal.

Magyarul a saját "lelkünk" (jobb szó híján) megcsonkításával végre beleférünk a kényszerzubbonyba. De ennek az ára, hogy hogy többé semmit nem akarunk.

tumblr_odd0eydlj51s2rrw7o8_540.jpg

"Akarni" több dolgot jelenthet. Az egyik az, hogy valóban, belső igény ébred fel valamire. Vagy ami az esetek 99%-ában szokott történni, azt akarjuk akarni, amit akarnunk kell. És tényleg úgy érezzük, hogy akarjuk azt a dolgot, pedig csak megfelelni vágyunk a szerepünkkel leosztott elvárásoknak. Vagyis igazából elkerülni akarjuk a rosszallást, büntetést, kiközösítést, amit azért kapnánk, mert nem azt akartuk, amit akarnunk illett volna. És azt is "akarásnak" hívjuk. És nem érezzük a különbséget, mert kérgesek vagyunk és a sok zajban képtelenek vagyunk végiggondolni bármit is, vagy megkülönböztetni a saját gondolatunkat attól, amit gondolnunk kéne, amit mások gondolnak, amit mások akarnak, amit akarnunk kéne. Meg hát gyávák is vagyunk szembemenni.

Mi értelme gondolkodni, milyen lehetne inkább az életed, ha egyszer mindegy, mit csinálsz, úgysem lesz jobb. Mindegy, mivel próbálkozol, úgyis pofon leszel baszva. Itt is ráz a doboz, meg ott is ráz a doboz - és te már bölcsebb vagy annál, hogy próbálgasd, vajon a dobozon kívül is ráz-e. A rázással együtt kell élni, az állandó áramütést meg lehet szokni. Ha sikeres vagy, meg is tanulod szeretni, és akkor az állandó áramütéshez képest te leszel a legkevésbé nyüszítő kutya, te tűrsz legjobban. Talán buksisimit is kaphatsz érte, de az sem biztos. A buksisimi megszerzéséért sem tehetsz semmit. Az sem áll hatalmadban. Afölött sem gyakorolsz kontrollt.

tumblr_oqqdtqdnvm1r1arpmo1_500.jpg

Az "Amin tudsz változtatni - és amin nem" című alapműben Seligman azt firtatta, miért lesznek gyakrabban depressziósak a nők - és gyakrabban öngyilkosok a férfiak. Egy egész fejezeten keresztül zárta ki a szokásos feltételezgetéseket, hogy biztos a férfiak nem mennek pszichológushoz vagy biztos a nők csak picsognak (meg az összes felületes ötletet, ami egyszeri embernek eszébe jut. Gondolj bele, ha neked azonnal eszedbe jutott, mint magyarázat, akkor a kutatóknak is...) De az összes ilyesmire szűrtek, és még mégis megmaradt a diszkrepancia.

Seligman ekkor prezentált egy elméletet, mely szerint a női szerepre nevelés a passzivitás elsajátításáról szól. Hogy még amit a legjobban akarsz (mert azt kell akarnod), azért sem tehetsz semmit, hanem meg kell várnod, hogy felajánlják neked. Csak hízelkedni tudsz, meg cukiskodni, hogy adjon már valaki házasságot és ezzel megélhetést (klasszikus nemi szerep). Normális ember ebbe a tehetetlenségbe beleőrülne. De minimum depressziós lesz. Főleg miután megkapja az áhított gyereket is és onnan már tényleg nincs kiút. Ezzel az erővel szemben aztán már tényleg tehetetlen. Viszi előre a kötelesség, töröl, pelenkáz, mos, szétteszi a lábát, de mindet csak azért, hogy elkerülje a még rosszabbat. Onnantól már nem akarhat semmit. Akkor jön rá, hogy addig akarhatott volna. De öngyilkosnak lenni egyáltalán nem passzív dolog. Nagyon is aktív tervezért, akarást és végrehajtást követel meg. Az pedig nincs beépítve, csak a lelki visszavonulás, miközben a test ellátja funkcióit és a világ marhára elégedett.

A férfiakat ezzel szemben arra nevelik, hogy tegyenek valamit. Ha szarul mennek a dolgok, az az ő hibájuk. Ha pénztelenek, az nem aranyos és elnézendő, mint a nőknél, őket senki nem fogja felemelni és háztartási alkalmazottá tenni. Aktívnak kell lenni. Így ha valamiért mégiscsak falnak megy az életük, ha úgy érzik, semmit nem tehetnek, ha nem ők irányítják többé, hogy mi történjen velük - akkor hamarabb "tesznek valamit" az ügyben. Ritkábban szorulnak be annyira, hogy elveszítség a kontroll érzését, ritkábban teljesen tehetetlenek, de ha mégis, akkor haramabb "tesznek ellene". Ha nincs kiút (tehetetlenség), egy kiút marad.

De nem csak Seligman fedezte fel a depresszió és a (szubjektív) tehetetlenség kapcsolatát. Ez a szerző arra csodálkozott rá, hogy a kóros elhízás mögött is gyakran az van, hogy egy korábbi szexuális trauma áldozata megpróbálja megszüntetni a tehetetlenség kínzó érzését. Ha (gyerekként) tehetetlen volt a szexuális zaklatás ellen, akkor a szexuális zaklatás lehetőségének elkerülése mindennél fontosabbá válik. És az elhízás egy tökéletes fegyver zaklatás ellen. Vagyis bármennyire logikátlanul hangzik is, az a kórosan elhízott ember lehet, hogy csak a kontroll érzését akarta visszaszerezni. Lehet, hogy járni sem tud többé, de a rettegett zaklatás nem történhet meg újra. Már nem tehetetlen ellene.

Johann Harinak, aki a könyv szerzője, a depresszió (kizárólag) gyógyszeres kezeléséből lett elege. Mi az, hogy vegyi egyensúlytalanság? Tényleg? Ez minden? Ennyi? Annyi féle ember van, annyi féle helyzetben, a gyógyszeripar pedig időnként úgy néz ki, mintha random vegyületeken kísérletezne, hogy lássuk, ez vajon min segít - vagy legalábbis mire lehet eladni. Mint a női viagra. De éppenséggel a féri viagra is hasonló random módon került forgalomba, eredetileg szívgyógyszernek tippelték. És ahogy a libió hiánya is inkább életvezetési problémára vezethető a legtöbb embernél (egy új partnerrel lenne kedve, de abba bele sem szabad gondolni), a depressziónak is van alapja a valós életben.

  • Ha ezerszer elmentél a végsőkig és mindig falakba ütköztél;
  • ha belefáradtál a pozitív hozzáállásba, hogy nem baj, majd lesz másik út,
  • ha elküldtél ezer életrajzot, szépen cégre szabva, mégsem hívtak vissza;
  • ha már bele sem mersz kezdeni egy cégbe, mert hamarabb jut eszedbe hat különböző hivatal, ami engedélyért gyűjt pénzt és megbaszhat bármiért, mint egy új üzleti terv;
  • ha már gondolkodni sem mersz azon, mit tehetnél, hogy kicsit több pénzed legyen, mert valakik egészen biztosan meg fognak bírságolni;
  • ha már mozdulni sem mersz, mert egy agresszív családtag rosszallni fog, netán meg is támad;
  • ha már akkor sem ugrasz el, amikor egy baltával rohan feléd, mert ha nem találna el, az még jobban felbőszítené -

akkor már vegyi elváltozások is lesznek az agyadban, ez garantálható.

tumblr_om0g1hvql01qbb77eo1_1280.gif

Én nem különösebben csípem az új filozófus (és minden máshoz is ért) szupersztárt, Jordan Petersont, de ő hoz fel egy érdekes példát az állatvilágból, hogy tudniillik egy összetűzésből a győztes fél jobb mentális állapotban kerül ki (már ha nem sebesítik meg egymást a felek), az agya több szerotonint és kevesebb octopmamint termel, míg a vesztes agyában pont az ellenkezője játszódik le.

És ezzel el is kezdődött egy önsorsrontó spirál. Hogy a példánál maradjunk, a vesztes más nem is jár egyenes háttal, ezzel szinte kiprovokálja az újabb kihívókat, miközben kerüli az összetűzéseket, mindegy mekkora esélye lenne amúgy. Ezek együtt pedig elkezdik lefelé tolni a hierarchiában - ami még több okot ad a meghunyászkodásra, míg végül  a folyamat, szélsőséges esetben, az állat életbenmaradását is veszélyezteti.

Vagyis a vegyi probléma kialakul, de a valós életre reagálva. Így a két irányzat végre összeér.

Ki ne vette volna észre, hogy a depresszió önbeteljesítő? És hogy a depresszió által kiprovokált gondolkodás, az úgyis/úgyse, egy önbeteljesítő spirál. Ezt egy depressziós is látja. A baj az, hogy az egésznek a mélyén a tehetetlenség van, azaz nem is lát ebből kiutat. Mindegy, hogy objektíven nincs-e kiút, mindegy, hogy ha te lennél a helyében (így, ahogy vagy, frissen, kipihenten, csalódások nélkül), akkor te azonnal meg tudnád oldani. A depressziós ahhoz van szokva, hogy egy bizonyos aspektusában az életének, ami neki kiemelkedően fontos, mindegy, hogy mit tesz, nem lesz jobb. Lehet ez a szexuális zaklatással szemben való védekezés, lehet ez az anyagi helyzete, lehet a szerelmi élete, lehet olyasmi, amit te irrelevánsknak tartasz - de az ő fejében mindennél fontosabbá nőtte ki magát. Neki valamiért az a legfontosabb. És abban a bizonyos dologban úgy érzi, hogy nem tud olyat tenni, amitől neki jobb lenne. És ha nem tesz semmit, nem is lesz jobb.

Két dolgot tehet, depresszióba süllyed, amiért tehetetlen, vagy nem is akarja többé, hogy a helyzet jobbá váljon. Ő pont így akarta - de legalábbis ez a világ rendje, ez ellen nincs mit tenni.

Azt hiszed, ez csak a magánéletben jelentkezik?

Hallgass meg egy magyart, amikor politikusokról beszél. Fojtogató az adó (és ellopják, amint beszedik), de ő nem is akarja, hogy csökkenjen. Mert azt úgysem lehet elérni, akkor meg minek akarni. Ha szájal a magas adók mellett, akkor megőrzi az illúzióját, hogy ő alapvetően egy tettrekész állampolgár, aki kurvára tenne valamit ellene - de nem akar. A tehetetlenség érzetét szüntette meg, nem a problémát.

Vagy hallgasd meg arról, hogy le kéne-e mondania (minimum) egy politikusnak, ha lop. És hallgasd tátott szájjal, hogy a nagyhangú családfő hogyan magyarázza ki, hogy nem is loptak és különben is csak keveset, és igenis örül neki, mert végre magyar kezek lopnak. Tessék! Ő aztán nem tehetetlen a korrupcióval szemben, csak épp nem akar ellene tenni.

Vagy kérdezd a jogairól. A tulajdonhoz való jogáról, ami szart se ér, mert bármikor elvehetnek tőle bármit. Vagy a gyülekezési szabadságáról. Vagy az utazási szabadságáról. Azonnal felböffen belőle a pedofil terroristás érv, hogy miért nem kellenek jogok az embereknek. Olyan tehetetlen, hogy inkább azonosul egy diktátorral, inkább felhatalmazza őt (nem mintha a diktátornak szüksége lenne a támogatására), minthogy akarni merje a saját szabadságjogait. Aztán majd imádkozik a diktátorhoz, mint istenhez szokott, hogy amiért ő nem tehet semmit, azt a diktátor majd intézze el neki. Adjon egy trafikot vagy százat, egy legelőt egy tendert. Van itt remény és lehet érte tenni: lehet imádkozni. És lehet hízelkedni meg cukiskodni a helyi potentátnak, mint a nők tették egy férjért, hogy valaki tartsa el őket (és ne verje annyira). Nem tehetetlen ő, csak pont így akarta.

Aztán hallgass meg egy németet.

Ebben a kontextusban már egészen máshogy hangzik, hogy egyszerre van elegem és nem vagyok kíváncsi a hátralévő időre - és szívesen újraélnám ugyanazt a napor tízezerszer, amíg végre rájövök, hogy mit lehetett volna tenni. Mit tudtam volna én tenni, hogy végre előrelendítsem az életemet. Valaminek, valahol kell lennie, amit még én is megtehetek azért, hogy a következő napom jobb legyen. És ha elég időt kapok, akkor talán rájövök.

Fogadj örökbe posztot!

Ha akarsz.

tumblr_nysrd9qpdf1uwjrhyo1_400.gif

 

10 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://oriblog.blog.hu/api/trackback/id/tr4313664718

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

F.M.J. · http://magan-galaxis.blog.hu/ 2018.02.14. 09:20:34

A posztban szereplő megállapítások az élet jellemzőiről reálisak, de értelmezésükért Sigmund mind a tíz ujját megnyalná.

Okos ember nem tűz ki elérhetetlen, vagy legalábbis túlzott áldozatok árán elérhető célokat. Pl.: jelen korban nem akar átugrani a szomszédos naprendszerbe, vagy nem lövi le a kisstílű hülye szomszédját, mert előbbi elérhetetlen, utóbbinak túl nagy az ára. Ez még nem jelenti az úgyis/úgysem felfogást(depit), akkor sem, ha ügyes szónoki fordulatokkal ezt jó képességű filozófusoknak sikerül beültetnie az ember agyába.

És hogy milyen célokat érdemes kitűzni? Személyre szabottakat és arányos erőfeszítésekkel elérhetőeket. A személyre szabottságról annyit, hogy meglepően nagy számban vannak olyan emberek, akik szeretnek nők/férfiak lenni. Élvezik és szeretik a női/férfi szerepeket a velük járó nyűgökkel együtt, sőt. Ők a lelkükben is egészséges emberek.
Ezek az emberek sajnálják azon kortársaikat, akiknek túlfejlett fantáziájuk/elvárásaik annyira megnyomorítja a lelkivilágukat, hogy képtelenek örülni az életük mindennapjainak, lelki nyomorukat pedig úgy próbálják elfedni/tagadni, hogy az élethez való egészséges viszonyulást, tehát a lehetőségek és elvárások reális összehangolását valamiféle elmaradott feudális dekadenciának próbálják beállítani, a természetes biológiai igényekről pedig mint meghaladott ősi csökevényről tudnak csak nyilatkozni.

Én is sajnálom őket. Szánom, ahogy a céljaik megválasztását nem életútjuknak tekintik, hanem a többi lehetőségről való lemondásnak. Szánom, ahogy azon kishitűségük, amivel nem mernek belevágni elkötelezettséget kívánó hosszútávú elhatározásokba, megfosztja őket a legnagyobb élményektől. Olyan ez, mint amikor valaki nem mer átúszni valami alatt és megismerni, ami a túloldalon van, mert azt hiszi, hogy az így elmaradt élményt pótolja, hogy a feje folyamatosan a víz felett volt, és ettől szabadnak érzi magát, pedig csak az élete szegényebb. Áldozatokat hozni tudni kell, és az áldozatok meghozása előtt őszintén mérlegelni is tudni kell. Nem a pillanatnyi félelmeink alapján, hanem a reális lehetőségek fényében. Szánom továbbá azokat a nőket, akik nem tudnak örülni egy szál rózsának, azokat a férfiakat, akik nem tudnak szeretettel rózsát adni a kedvesüknek. Szánom azokat, akiknek a házasság koszos zoknit, horkolást, csöpögő esernyőt, meg hasonló ostoba "rémképet" jelent, és nem a választottal való közös életet. Szánom azokat is, akinek a szex csak a láb szétrakását jelenti, és nem az ölelés magasabb verzióját, akiknek a gyerek csak éjjeli ordítás, meg sz@ros pelenka, és nem a szerelem gyümölcse. Mondom ezt 48 éves férfiként, aki az első házasságában él, és továbbra is ezt szándékozik tenni, valamint párjával felnevelt négy gyereket, mert sok gyereket akart nevelni, és akikre a végtelenségig büszke szeretettel tud gondolni.

Lobster! Semmi sértő szándék nincs bennem, de ideje lenne szakemberhez fordulni!

Renee Le Renard · http://senkisehivta.blogspot.hu/ 2018.02.14. 10:34:38

Szerintem amúgy azok is akik nem mernek a rossz dolgokról beszélni, depressziósak. Nem tudnak, nem akarnak, vagy félnek akarni változtatni, még nem tudom.

charlize 2018.02.14. 17:13:07

Uramisten, mintha rólam szólna a poszt. Mintha én írtam volna. Ugyanezeket az érzéseket élem át az utóbbi időkben. Én mondjuk ezt mid-life crisis-nek tartom valahol (holott csak 28 vagyok), mert ugye miből alakul ki ez az egész gondolkodás? Fiatalon még terveid, álmaid vannak, még ott van előtted az élet tele lehetőséggel... de telnek az évek, diploma, szakma, munka... és egyszercsak rájössz hogy múlik az élet és semmi érdekes nem történik már veled. Semmi újdonság nem ér, semmi élmény csak a mindennapok ismétlődése, és ha mégis akarsz valami örömöt úgy kell kierőltetned magadnak... utazás vagy anyagi javak. Ennyi az ember öröme.
És persze ilyenkor jön a gyerek-téma. Bennem is felmerült, mert hát igaz: akinek gyereke van az nem ér rá önsajnáltatni és filozofálni az élet értelmén... az annak is örül ha van egy nyugodt éjszakája vagy bemehet a munkahelyére dolgozni. Hát nem tudom. Vannak akinek ez tökéletes boldogság és vannak azok, akiknek csak kínlódás... és félek hogy ezutóbbi lennék. Hisz honnan tudhatnám?

De borzasztó ez az egész érzés, a tehetetlenség. Én eljutottam arra a pontra, hogy feladtam. Elfogadom a sorsom, az életem olyannak amilyen. Nem nagy öröm, de lehetne rosszabb is ugye... sokkal rosszabb.

similar 2018.02.14. 20:04:41

@F.M.J.: Szeretném felhívni a figyelmedet, hogy a nemi szerepek nem azonosak a biológiailag determinált késztetésekkel, vágyakkal. Azért nevezzük őket szerepeknek. És nem, nem mindenkinek kényelmesek, _természetesek_, bármilyen hihetetlen is ez.
Csak egy életutat gondolj végig, kérlek: Hugonnai Vilma.
Hányszor kell még végigzongorázni ezt a princípiumszöveget?

Quadrille Lobster · http://oriblog.blog.hu/ 2018.02.14. 20:22:31

@F.M.J.: Ha már terápiára akarsz valakit küldeni, ott van rögtön a tanult tehetetlenség elméletének kidolgozója, Martin Seligman, aki a 90-es években már maga is a tehetetlenség és a depresszió kapcsolatáról írt könyveket. www.amazon.com/Martin-E.-P.-Seligman/e/B001ILOB78

Vagy ott van Johann Hari, a TED-bestseller író emberke, aki épp most adta ki ugyanezt a magvas revelációt könyvben. thelostconnections.com/the-author/

Ne hülyézz le mindenkit, akinek nem olyan tökéletes az élete mint neked. Mi szükséged van rá?

Akármiértis 2018.02.14. 22:17:25

Ez ismeros erzes, de a dolgok es pillanatok erteket pontosan az hatarozza meg amirol lemondtunk erte.

similar 2018.02.15. 13:25:11

Megjegyzem, aki gyerek nélkül nem talál célt, értelmet az életében, az gyerekkel sem fog - ez akkor válik nyilvánvalóvá, amikor kirepülnek a porontyok, és emberünk (tipikusan) anyósszörnnyé válik, illetve elkezd mindenkit belenyomasztani a abba a fajta életbe, amit ő "választott". (Férfiak kevésbé hajlamosak erre, mert nekik "meg van engedve" némi elhajlás.) Szóval, vigyázni kell az "egzisztenciális válságban vagy? csinájjágyereket" tanácsokkal.

similar 2018.02.15. 13:28:55

@charlize: Nekem is ismerős az érzés (harmincasként). De bakker, ne már - úgy csinálunk, mint "30 és a halál közt":
oriblog.blog.hu/2014/01/25/just_do_it_897