Már írtam arról, mi történik a húszas éveidben, amikor kilépsz az intézményesített korból, az életed elkezd divergálni a többiekétől. Még bármi történhet, de még csak akkor kezdesz rájönni, hogy ez mind-mind a te döntésed. Akkor kezdesz rájönni, hogy a szabadság nem csak az, hogy nem kell időre hazamenni és senki nem kérdezi, hol voltál – hanem a szabadság döntés is. Meg a döntéseid következménye. Aztán ezt vagy szereted, vagy nem.

Aztán harmincat üt az óra és a kényelmes teljesítgetés már nem elég nekik. És neked is elkezd hangosan zúgni a füledben a félelem, pánikrohamaid vannak, rettegsz, hogy nem történik semmi, pedig kéne. De nem tudod, minek kéne. Szóval még nem tudod, hová, de rohansz.

Úgyhogy megint inkább csinálod, amit kérnek, csak hogy csinálj valamit. Csak hogy ne kelljen kitalálni, mit akarnál magadtól. És minden egyes apró kompromisszummal távolabb is kerülsz attól, hogy bármit is el kelljen döntened.

Végül eljutsz addig, hogy visszavonhatatlan dolgokat veszel a nyakadba. Hogy aztán mártírkodhass, hogy

„Azt akarod, hogy dobjam le magamról őket? Azt akarod mondani, hagyjam meghalni őket mind? Ezt akarod mondani, Lobster?”

Tudom, ha parancsba adnám, képes lennél ledobni az összes felelősséget, amit a nyakadba vettél. Főleg ha még kifogást is szolgáltatnék. Mert kurvára nem élvezed őket és már megbántad. De a felelősséget nem akarod – és visszacsinálni sem lehet, pedig most elhúznál egy gőzmozdonyt, ha azzal vissza lehetne csinálni.

A poszt angol verziójával kapcsolatban volt egy igen érdekes vitám a Redditen. Az amerikai is érti, hogy mire gondolok, de meg van sértődve azon, hogy "olyan negatív". Ha "pozitív",  motivation speech nyelven mondod el neki, akkor tapsikol.

Na jó, mondom, értem én, hogy szereted az uplifting bullshit szöveget, mert utána mintegy 30 percig tök úgy érzed, hogy el tudnál mozgatni egy hegyet. Meg egész másnap esküdözöl, hogy tényleg el is fogod. De mondta már el neked valaki, lépésről-lépésre, mi lesz akkor, ha elhalasztod a döntést? Elmondták már neked, mi fog járni a fejedben? Rájöttél már, hogy akik hülyeséget csinálnak, azok nem azért csinálják a hülyeséget, mert hülyék, hanem azért, mert olyanok, mint te? Hallottad már magadat úgy beszélni, mint az apád - és jöttél rá, hogy te geciségből mondod, mint az apád, hanem "szeretetből"?

Ja, hogy azzal nem tudnának annyi self-help könyvet eladni neked.

Most elmondom, mi történik azokkal, akik akkor féltek ellentmondani és leülni gondolkodni – és mégsem jött be nekik.

• Mert nem mindenki lép ám be csukott szemmel a pokolba. Van, aki pontosan tudja, hogy szar, de más ötlete nem lévén, mégis belemegy - hogy utána ő is követelőzhessen másokon.
• És olyanok is vannak, akik tényleg, őszintén azt akarták, és be is jött nekik. Mert nem tévedtek a saját vágyaikat illetően, és nem is hazudtak maguknak.
• De olyanok is vannak, akik tévednek. Csak hiszik, hogy akarnak valamit, és észre sem veszik, hogy ezt nem maguktól vették a fejükbe - hanem csak úgy adták nekik. Ők meg soha nem gondolkodtak el rajta kritikusan.

Belemennek a 30-as játszmákba, mert komolyan nem vették észre, hogy (még) nem akarják a dolgot. Azt az ambivalens érzést, amikor papíron minden rendben van, csak valami mégis aggaszt, azt könnyen el lehet ütni valamivel. Mindenki el is várja tőled.

Na, róluk szól ez a poszt.

Eljátszottad a szerepeidet és bár észrevetted, hogy a szerepek csak a funkcióid, amit mások életében betöltesz, de valahogy megpróbáltál bennük mélyebb értelmet keresni. Ha már csinálnod kell, fontos, hogy találj egy okot, miért is nem vagy rabszolga. Egy apró, kicsi érv is elég és Stockholm-szindrómába tudod csomagolni a sajgó kognitív disszonanciát. Hiszen szereted. Szeretted - és nagyon csúnya dolog lenne most azt mondani, hogy megundtad. Hiszen ő nem unt téged meg. (Khm.)

Valami értelme csak van. Kell, hogy legyen. Az nem lehet, hogy csak továbbpasszoltad a forró krumplit a kölyködnek, az meg pláne nem lehet, hogy nemsokára te is azt fogod követelni, hogy törjön be ő is.

Pedig már hallottad magad azt mondani, hogy "majd megtudod". És folyamatosan próbálod nem hálátlan kölyöknek nevezni, mert ugye nem tudja, miért kéne hálálkodnia, úgyhogy nem is teszi. Nem ő kérte, hogy áldozd fel magad, úgyhogy kurvára nem ér hálát követelni tőle, de valahogy azért a tudtára kéne adni, hogy milyen rossz neked. És persze a legmelengetőbb gondolatod mostanában, hogy majd ő is megtudja - és akkor...

Aztán magadhoz térsz és elhessegeted.

Az nem lehet, hogy az egészbe úgy sétáltál bele, hogy egyszer sem tettél rosszat senkinek - mégis bűnhődsz. Te csak meg akartál felelni - még akkor is, amikor "lázadtál" - és most várod a jutalmat. És nincs. Végig azt hitted, hogy te majd jobban csinálod, hogy a gyerek ellenére is barátok maradtok, hogy nem nő majd a fejetekre a szituáció - és persze neked sem sikerült. Csak máshogy történt meg veled ugyanaz, amiről azt hitted, hogy veled nem fog.

Fotó: The early morning commute by Arindam Sen

Napról-napra próbálsz úgy tenni, mintha nem lennének kétségeid az egészet illetően. Úgy gondolni magadra, mint ahogy a felnőttekre szoktál, amikor még gyerek voltál. Próbálsz új célokat kitűzni, de csak egy nagyon szűk paradigmán belül szabad.

Csak olyan célod lehet, ami:

• egy percre sem kockáztatja a család kényelmes megélhetését,
• ami nem tűnik fel másoknak (különben rákérdeznek és gyanakodni kezdenek),
• ami nem jár azzal, hogy új barátokat szerzel (felnőtt ember olyat nem csinál), és az isten szerelmére,
• nem jelenhet meg új, ellenkező nemű szereplő az életedben.
• Nem költözhetsz,
• nem hozhatod kellemetlen helyzetbe a családtagjaidat - még ha a kellemetlen helyzet az is, hogy mi lesz most veled, hogy már nem vagy fogorvos.

Kihagytam  még valamit?

Ja igen.

• Nem változhat az ízlésed,

...mert akkor meg kell magyaráznod, pedig te sem tudod.

Hiszen mostanra mindenről tudod, hogy mi a legjobb, a legjobb helyen élsz, tudod, melyik a kedvenc fagyid, ezerszer megtárgyaltad már mindenkivel, hogy melyik a legjobb autó/bicikli/sport. Már rég tudod, melyik a legjobb könyv, zene, plusz hát azt hallgatjátok együtt a fiúkkal azóta is. A nosztalgia átvette az irányítást, holott még csak 40 vagy. Már évek óta nem csináltatok semmit, csak beszéltetek arról, amit régebben tettetek. Kicsit már unod.

Szóval maradt az, amit eddig is csináltál, csak jobban. Hátha egy előléptetéstől kielégülsz. Ugyanaz, mint most, semmit kifogásolható nincs benne, több pénz, az eredmény, nem? Hátha ezzel a mostani céggel olyan sikeres leszel, hogy mégis csak valaki leszel. Hátha csak erősebben kell csinálni ugyanezt, és kinn találod magad a másik végén.

Rossz hírem van.

Óvodában volt egy hatalmas félelmem. Olyannyira nyomasztott, hogy alig mertem kimenni az udvarra játszani a többiekkel. Elmondani sem mertem, csak hosszas nyaggatásra.

A mókuskeréktől féltem. (Nem röhög.)

Korai szoktatás... Ezt sosem lenne szabad tenni gyerekekkel.

Amikor végre bevallottam, hogy mi a bajom, bevittek az óvoda udvarára délután, amikor már nem volt ott senki, és türelmesen mutogatták nekem, hogy hogy kell rajta menni. De én tudtam, hogy kell. Én csak azt nem tudtam, minek. Ijesztő volt, ahogy sosincs vége.

Na, itt vagy te most. A saját, külön magadnak épített mókuskerekedben.

Próbálsz úgy gondolkodni, ahogy kéne. Mint egy szülő. Mint egy felnőtt. Te már nem vagy nyitott butaságokra. Te már nem vesztegeted az idődet dolgokra, mert már mindent láttál. Te már azt gondolod mindenről, amit egy felnőttnek gondolnia illik. (Kivéve, amikor infantilis hülyeségeken röhögsz a haverokkal, mert akkor azt illik  - és ettől olyan jól érzitek magatokat, mintha nem lennétek klisé-felnőttek.)

Te már nem inspirálódsz, mint valami gyerek, legfeljebb időnként új információval gazdagodsz és azt kimérten a helyére teszed. Te nem leszel olthatatlanul kíváncsi, vagy ha igen, akkor a pénztárcádhoz nyúlsz, hogy megvedd valahonnan a választ. Te már nem térsz le az utadról valami véletlen ötlettől vagy lehetőségtől vezérelve, hiszen te patikamérlegen kimérted az utadat - és az a lehető legjobb. Optimális.

Aztán néha elbambulsz, és megint csak önmagad vagy. Pillanatokra, mert nem erős az érzés. Nem tudod biztosan, ki is az a te, de olykor percekig is tarthat az érzés. Rácsodálkozol valamire, amiről természetesen mindent tudsz, amit érdemes, csak most pont nem jut az eszedbe. Élvezed a napsütést, vagy hogy a saját autódat vezeted. A gyermeki éned hogy ujjongana, ha a saját autójában könyökölhetne. Talán mégiscsak boldoggá tetted a benned élő gyereket.

Hiszen te mindent teljesítettél, ahogy lehetett. (Ide jön a lista, hogy miért nem lehetett többet.) És ezt már magadban sem mondod ki, de ilyenkor kéne jönnie a jutalomnak.

Ugyan, tudom, ez butaság.

Te fel-é-pí-tet-tél valamit, és az vagy most már te.

És hogyan bomlik le az egész egyetlen perc alatt?

Egy nap kicsit tovább maradsz óvatlan és rácsodálkozó.

Akár még egy másik emberi lénnyel is találkozol közben és spontán mód beszégettek valamiről. Mint ahogy két embernek kéne. Nem két szerepnek. A szerep azt mondja, hogy mérd fel a másikat, mennyit ér, menniyre jól alakítja a szerepét, hasznos-e neked, szabad-e neked azzal a szereppel interakcióba lépned. De te elfeledkezel magadról, mert épp ember vagy, nem csak szerep. És csak arra vagy kíváncsi, vajon ki ez itt.

És ő ezt megérzi. Ha nem épp egy svindler, hanem hasonszőrű szerepcsapdába szorult szerencsétlen, akkor lehet, hogy egy hullámhosszra kerültök. Semmi extra nincs ebben, mondom, minden nap meg kéne történnie. 

Semmi sors, meg semmi egymásnak rendeltetés nincs ebben, ne gyere nekem az ezo-dumával. Bárkibe belezúgtál volna, ha épp ő van ott, amikor évtizedes szerep-megfelelés után felszínre jössz. Akkor találkoztatok, amikor te épp nyitott voltál, és ő is az volt. Ennyi. De ez olyan ritkán történik meg az életben, gimis korod óta nem is volt.

Kapaszkodsz az érzésbe. De hová vezet?

Jaj, oda nem szabad menni.

Ha különösen szerencsétlen vagy, egy ellenkező neművel találkoztál össze. Hiába irtotta a partnered az ellenkező neműeket az életedből, még mindig maradt egy munkatárs, egy régi barát, egy véletlen találkozás. Ház EZÉRT nem akarták, hogy az azonos neműek törzsén kívülre merészkedjek. Egyszer teszem meg és itt a baj.

Fene tudja, hogy amúgy érdeklődnél-e iránta. Már megint nem az a lényeg, hogy ki, hanem hogy valaki. (Hiába, ha egyszer elkezded elkövetni ezt a hibát, akkor örökké fogod.) Nem azért vagy belezúgva, amilyen ő, hanem amikor találkoztatok. Amikor épp nyitott voltál. Amikor amúgy is össze voltatok zavarodva. (Még jó, hogy nem egy kecske volt.)

Hiszen még élni akarsz és több lehetőséged már nem lesz. Ugye?

Ilyenkor jönnek a sztorik, hogy az apuka lelép a titkárnővel. Meg az anyuka a személyi edzővel.

Hát így.

Gondoltam, elmesélem.

Ez a poszt nem szól azokról, akik

• gondolkodtak és döntöttek,
• akik nem maguk döntöttek így, de mégis jól bejött,
• és azokról sem, akiknek angyalok a rokonai.

(Úgy általában, egyik posztom sem szól azokról, akikről nem szól.)

Ez a poszt kérésre íródott. Fogadj te is örökbe egy posztot!